Halász Gábornak, Szerb Antalnak, Németh Lászlónak és Barta Jánosnak az életművét öszszevetve roppant tanulságos felismerésekhez juthatunk, mivel négy közel egykorú, de teljesen eltérő alkatú nagyságról van szó. Szerb és Németh jelentékeny szépirodalmi munkásságot is felmutatott, ám ez a két belletrisztikai oeuvre meglehetős távolságra esik egymástól mind jellegét, mind színvonalát tekintve. Mint nemzedéktársaknak, mindnégyőjüknek meghatározó élménye a 20-as években a Nyugat, viszonyuk azonban külön-külön más és más, mondjuk, Babitshoz. Mind a négyen hatalmas olvasók, a századelő nyugat-európai irodalmának neveltjei, viszont kevés fogékonyságot mutatnak az avantgarde iránt. (Más-más szempontból, de mindőjüket vélték konzervatívnak, s indulásukban nem lebecsülendő szerepet játszott a Napkelet).

Minden esetre, bár irodalomtörténeti katedra ötlete még az orvosi végzettségű Németh László esetében is felmerült, egyedül Barta János volt az, aki úgynevezett szabályos, egyenesvonalú tanár és tudós életet élt, előbb középfokú, utóbb felső kereskedelmi iskolai tanárként, majd egyetemi docensként a pesti, és egyetemi tanárként a debreceni egyetemen. Hozzátehetjük, hogy ez nemcsak foglalkozás és éleforma, hanem műfaj kérdése is esetükben. Igazából szorosabban vett, Féja Géza vagy Németh László módján értett esszét sosem írt Barta János, első számottevő tanulmányától (Bánk és Melinda tragédiája1) kezdve többnyire tudományos metodika és filológiai kiindulás jellemezte. Az Irodalomtörténeti Társaság tehát az ő esetében, s pláne a Tanári Tagozat, egy olyan életműre emlékezhet (mellesleg szólva egy időben elnöke is volt Társaságunknak), amely ismertségben alighanem elmarad a másik három név mögött, tanulságaival és érdekességével azonban aligha.

Egy száz esztendeje született irodalomprofesszort, akadémikust illő megünnepelni működésének színhelyén (Debrecenben október 3-án, részben a Hajdú-Bihar megyei tanári tagozat szervezésében, emléktáblaavatást követő rangos tudományos ülésszak foglalkozott életművével), de a legszűkebb szakmán kívül (értve ezen szakdolgozaton, tudományos értekezésen dolgozó szakembereket, egyetemi és középiskolai irodalomtanárokat) vajon miért és miben lelhető fel életművének maradandó értéke? Hiszen a legnagyobb tudósok is elavulnak bizonyos mértékig, újabb szakmunkák eredményeibe épülnek, ahogy öniróniával szoktuk emlegetni, legjobb esetben is lábjegyzetté válnak.

Az élő ember, az eleven személyiség jegyeit is csak egy ideig őrzik meg a kortársak, s talán az emlékező túlságosan is esetleges elemeket idéz fel. Tény, hogy 1963 júniusának legvégén, amikor frissen érettségizett hódmezővásárhelyi diákként szóbeli felvételi vizsgán jelentem meg Debrecenben, egy roppant szigorú külsejű, idős, nem  különösebben nyájas modorú tanárhoz kerültem, aki Arany János Enyhülés című versét tette elém, s csak és kizárólag erről beszéltetett. A következő években aztán, ha lehetett, meghallgattam. Sosem felejtem el, hogy az akkor frissen megjelent G. A. úr X-ben című Déry regényt tűzte ki vitára az intézetben, s a bevezetőt maga vállalta. Érdekes volt, talán akkor hallottam először Franz Kafka nevét. Benne volt ebben Barta János merészsége (XIX. százados létére vállalta az interpretációt), de benne volt munkánk mindenkori groteszksége is. Megkérdezte ugyanis a könyvtárt zsúfolásig megtöltő magyarszakosoktól, hogy hányan olvasták a regényt. Amikor kiderült, hogy senki, mégis megtartotta az előadásszámba menő bevezetőt. (Részünkről nem arrogancia volt, hogy nem olvastuk el, hanem abban az időben, kétszakos világban bizony szinte lehetetlen volt egy hosszú regényt elolvasni – műsoron kívül.)

A XIX. század második felének magyar irodalmát, aztán esztétikát adott elő, sőt utolsó évben az irodalomtudomány történetét. Igényessége, komolysága lenyűgözött bennünket. Nem karizmatikus, lánglelkű előadó volt, inkább kíváncsivá tett, logikus volt. S kezdettől fogva éreztük, hogy az ő révén valami, a hivatalos állásponttól eltérő igazság közelébe jutunk. A 60-as évek közepén voltunk, még elég közel 56-hoz, s mindenki tudta, hogy legközvetlenebb tanítványainak, munkatársainak egyike, Kiss Ferenc nemrég szabadult a börtönből. Mintha valami titkos összeesküvés részesei lettünk volna, úgy követtük (többnyire távolról) nyomon a szellemi életbeli megnyilatkozásait. Nem volt nehéz észrevenni, hogy többnyire valamivel vagy valakivel szemben, valamely vulgarizáló felfogás ellenében fogalmazta meg tételeit. (Maga is kifejtette utóbb, hogy „tagadásra épült tanulmányok” voltak ezek, meg-megújuló korrekciós szándékkal.2)

Szakdolgozójából, TDK dolgozatírójából munkatársa lettem (II. éves koromban írt TDK dolgozatomat közölte az intézet évkönyvében, a Studia Litterariá-ban, s ez nagy mértékben elhatározó volt pályám későbbi alakulására), ez azonban nem tartott sokáig, mert hamarosan nyugdíjba vonult. De később is meg-megmutattam neki nagyobb tanulmányaimat. A dicsérettel elég fukarul bánt, ha annyit mondott, hogy „elmegy...”, már boldog lehetett az ember. Sokat emlegették utább iskolateremtő voltát. Valóban tanítványa volt Kovács Kálmán és Kiss Ferenc, Bata Imre és Fülöp László, Juhász Béla és Görömbei András, távolabbról, áttételesebben Németh G. Béla és Nagy Miklós. Közvetlen tanítványnevelő metódusa azonban meglehetősen eszköztelen volt. Nem saját ötleteit íratta meg tanítványaival, nem is nagy témáinak melléktémáit engedte át nekik, inkább kivárta ötleteinket, azaz meglehetősen szabadjára engedett bennünket.

Sokan vélték szigorú, már-már kíméletlen ítélkezőnek. Talán azért, mert szakkritikáiban minden teketória nélkül szedte ízekre legtekintélyesebb kortársainak a műveit is, például Komlós Aladár Vajda-könyvét, vagy Király István Mikszáthját. Ugyanakkor egyáltalán nem várta el, hogy az ő elméleti koncepcióját vallják munkatársai. Köztudott volt, hogy Lukács György felfogásával élesen szemben állt, de egyetlen szóval sem kifogásolta, amikor az előadást tőle átvevő ifjú kollégája Lukács szellemében adta elő az esztétikát. Amikor egy olyan Ambrus Zoltán regény-elemzésemet mutattam meg neki, melyben a tér- és időviszonyokat vizsgálva táblázatokba foglalva próbáltam visszaadni az elbeszélésmód természetét (utóbb a Literaturá-ban jelent meg ez a dolgozatom), egy meghatóan találó példázattal foglalta össze véleményét. Arra hivatkozott, hogy amikor tyúkkal keltetik ki a kacsatojásokat, a tyúkanyó általában megbízható gondviselője a kikelt kiskacsáknak is. Amikor azonban vízpartra érnek, s a kiskacsák vidáman úszkálva távolodnak el, a tyúkanyó aggódva néz utánuk, de nem követi őket. Így van ő is – folytatta –, ha olyan vidékre tévedünk, ahová már nem tud követni bennünket.

Igazán emberi közelbe azonban csak jóval később, a 80-as évek elején kerültünk. Betegeskedni kezdett, egyik szemét is elveszítette. Olyan hírek jöttek, hogy depressziótól szenved. Korábban nem jártam a lakásán, ekkor azonban – előbb a család véleményét kitudva – természetesen – valamilyen ürüggyel bejelentkeztem. Ezt követően aztán, utolsó éveiben, sűrűn és hosszan el-elbeszélgettünk. Ezekben az években az Alföld című debreceni folyóirat tanulmány rovatát vezettem, melynek számára tucatnyi téma megírására tudtam rávenni. Ezekből a beszélgetésekből aztán sokminden kiderült, személyes dolgok is (például a Babits lakásán tett első látogatásról), elvi-elméleti tanulságok is. Az eddig „olvasott” Barta-életmű így vált elevenné. Ezzel párhuzamosan több vele készült riportot, általa írt emlékezést is közöltek, amiből kihámozható lett életsorsának igaz története. (Amikor halála után, a család megbízásából, kötetben még meg nem jelent írásaiból könyvet állítottam össze, ezekből a szövegekből „vágtam össsze” egy összefüggő, csaknem kismonográfia méretű önéletrajzot.)

Hogy hogyan lesz valakiből irodalomtudós, pontosabban, hogy az 1920-as években hogyan lett Barta Jánosból, a Szentes melletti tanyán született és nevelkedett parasztgyerekből irodalomtörténész, az innen tudható: „Az én életem első, tán legdöntőbb váltóállítója elemi iskolai tanítóm volt, aki a negyedik, népiskolai osztály elvégzése után behívatta édesanyámat: Ezt a gyereket gimnáziumba kell adni.”3 A gimnázium, az Eötvös Kollégium, végül a két berlini év adja meg az alapot a továbbiakhoz. Érdekes, hogy az egyetemen legnagyobb hatással nem irodalomtörténészek vannak rá, hanem két filozófus, Pauler Ákos és Kornis Gyula. Horváth Jánoshoz jár szemináriumra, s köztudott, hogy élete végefelé Horváth tanítványként kategorizálták. Valójában a pálya éppen nem a mesterrel való harmónia jegyében indul. Horváth János ugyan bíztatja, mint tehetséges tanítványát, sőt a Napkelethez is be akarja szervezni munkatársnak. A huszonéves Barta Jánosban azonban ekkor kevés a filológus hajlam, inkább filozófus vagy pszichológus akarna lenni. A Napkelettől meg az tartja vissza, hogy az Eötvös kollégisták sokat gúnyolódtak rajta. Így aztán visszautasítja az ajánlatot: „Voltaképpen akkor a visszautasítást inkább morális parancsnak éreztem: ha egy folyóiratot nyilvánosan szidok, nem vállalhatom el, hogy akármilyen mértékben hozzászegődjek. Következetes akartam lenni, de megtoldottam egy tárgyi argumentummal is. Igazán nem voltam „nyugatos”, sőt a folyóirat Osváth-szerkesztette akkori számait csalódottan lapozgattam – de az orgánumtól függetlenül igazi írónak-költőnek az ott tömörülteket éreztem, akik akkor már pályájuk klasszikus periódusába érkeztek. Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot emlegettem: ezek nélkül ma nem lehet irodalmat csinálni. Másoktól tudom, hogy mesterünk megneheztelt rám – de örökké ez sem tartott. Amikor két év múlva első nyilvánosságra szánt dolgozatommal mégis nála jelentkeztem, közölte, egy jóindulatú glosszával megtoldva, abban a bizonyos Napkelet-rovatban. A nevelő megbocsátott, noha a tanítvány nem bizonyult római jellemnek.”4

A berlini évek tovább érlelték filozófiai érdeklődését (Eduard Spranger történetfilozófiai előadásait hallgatta), haztérve pedig az akkor legfrissebbnek számító német egzisztenciálfilozófia egyik legelső magyar ismertetője, Heidegger olvasója.) A már említett Katona-tanulmány után Az ember tragédiája lesz első nagy témája. Hogy miért nem maradt hű filozófiai vonzalmaihoz, csak találgathatjuk. Bizonyára része volt ebben az időközben elkezdett középiskolai irodalomtanításnak, ami az irodalomértelmezés felé fordíthatta figyelmét. De nemcsak a tanítás, az iskola is érdekli. A Kereskedelmi Szakoktatás című lapban ilyen cikkeket tesz közzé: Reformáljuk-e önképzőköreinket?, Magyartanítás és érettségi, A német középiskolák új tanterve.
Az ember tragédiájához karakterológiai, filozófiai érdeklődése vezette el. Az 1931-es Az ismeretlen Madách a fiatal Madách lelki válságából vezette le a nagy művet. Ugyanakkor (az előszó tanúsága szerint) része ez már annak a tanulmánysorozatnak, amely a magyar romantikus líra nagy vonulatát, Berzsenyi, Vörösmarty, Ady metafizikai élményeit próbálja összefüggő egészként tárgyalni. Ezekkel tűnik fel majd igazán, ezek hozzák el számára a Baumgarten-díjat. Az 1942-es Madách-könyvvel együtt ezekben is a lélek, a jellem titkait kutatva jut el a költészet milyenségéig. „Életkörök és igazi lét, én és örökkévalóság teljesen más viszonyát találjuk az öregedő Berzsenyinél. Valami magyarázhatatlan – talán túlnyomóan szervezeti? – ok miatt az a bizonyos elzárt, belső életkör, ahol az égiek szálltak le hozzá, szétfoszlik, megüresedik. Az „Én” megvan még, de nem az a közeli, meghitt, féltve őrzött világ, hanem csak fájó, üres hely, a hajdani teltségnek pontszerű, inkább hiányában érzett maradványa.”5

A Baumgarten-díj egy rövid időre a Nyugat asztalához is elvezeti, a második Madách-könyv azonban már az irodalomtörténész históriai érzékére is utal, például a maga műfajtörténeti okfejtéseivel. A Khiméra asszony serege című Ady-tanulmánnyal zárul egy korszak 1948-ban, amit utóbb szellemtörténeti, vagy „polgári” korszakának neveznek. Ezután kerül a pesti egyetemre, majd 1951-ben Debrecenbe. Sem a kálvinista Róma (katolikus hitben nevelkedett), sem a vidéki életforma nem vonzhatta különösebben. Még Debrecen két világháború közötti, a népi írói mozgalomhoz közel álló, pezsgő irodalmi élete sem állhatott hozzá közel. (A népiekről nem sok jó szava volt, bár a legkiválóbbakat, például Németh Lászlót, sokra tartotta.) Mégis otthonra talált itt, barátokra, tudós társakra, s hűséges tanítványokra utóbb. S talán  maga a város is jelentett számára némi védelmet.

1950 után már vérbeli filosznak számít. Sok mindenről ír a szaklapokban, még Gvadányiról és Kazinczyról is. Négy kötetben sajtó alá rendezi Arany műveit a Magyar Klasszikusok sorozat számára, s olyan bevezetőt ír hozzá, ami utóbb monográfia formában is megjelenik. (Igaz, ez a műve viseli magán leginkább a Rákosi-korszak nyomait.) Igazán nagyfontosságú, a marxista irodalomkoncepciót korrigáló írásai ezután jelennek meg. A Jókai és a művészi igazság a valóságtükrözés mellett a romantikus érzelmi azonosulás, túlzás és kiemelés létjogát védelmezi 1954-ben. Az 55-ös realizmus vitán szembeszáll a Lukács-féle örök realizmus elvvel. 1960-ban is polémiát vállal a tükrözés fogalmának differenciálása kedvéért, s ismételten idealistának, antimarxistának bélyegzik. A tükrözés helyett az élményt és a formát hangsúlyozza (ez lesz egyik, 60-as évekbeli kötetének címe is, árulkodó módon, Élmény és forma), az ábrázolás mellett a kifejező funkció egyenrangúságát. Sőt Kemény Zsigmond rehabilitálását is megkísérli. Líraelméletről értekezik, aztán (ekkor már a Vajda kritikai kiadás sorozatszerkesztője) tanulmányok sorában elemzi Vajdát fiatal korához visszanyúlva, jobbára jellemtani kategóriákkal. Az avantgárdról (valószínűleg esztétikai előadásai során botlott témába) a művészi funkciók elkülönítésével mond újat. Amikor az értékek hierarchiájának a kérdését veti fel (a művészetben és a mindennapi életben), nemcsak régi filozófiai érdeklődése éled újjá, hanem ismét csak a marxista filozófia egyik fogyatékossága inspirálja. (Forma szerint azonban egy szovjet filozófus, Tugarinov németül megjelent axiológiai művéből indul ki.)

A 70-es évektől, nyugdíjba vonulásától – jól megfigyelhető – sok-sok egyetemi vázlatát, feljegyzését felhasználva, nagy témáit szeretné lezárni. Tanulmánysorozatot szentel Keménynek, Arany epikájának. Ez utóbbi titkát az epikus perspektíva állandó változtatásában lelve fel. Epikus dimenziók közötti vándorlásában (minden műnek más világkép az alapja) a szüntelen alakváltoztatásra képes Weöres Sándor rokonát ismeri fel benne. Módszert már nem változtat. A strukturalistákat még elolvassa a 60-as években. Szóban kedvetlenül nyilatkozik róluk, de verselemzéseiben maga is statisztikákkal érvel.

S végül elkövetkezik az áldott, „Őszikék”-szerű termékenység időszaka, az utolsó másfél évtized. Hivatalos, akadémiai megbízatásait sorra lemondja, s betegségektől gyötörve is tartja benne a lelket a munka: ír Csokonaitól Jókaiig, Thomas Manntól Széchenyiig sok mindenről. Dermedten konstatálja, hogy nála jóval fiatalabb kollégái, Julow Viktor, Kovács Kálmán koporsója mellett kell állnia. De azt is tapasztalja, hogy a 70-es évektől már nincs akadálya művei megjelentetésének, lassan-lassan az öncenzúra is elhal. A vulgármarxizmus is eltűnőben, szinte minden rehabilitálandó érték hozzáférhető, tanítható. (Az is elégtétel számára, hogy a Kemény Zsigmond szinte teljes életművét közreadó sorozat elé terjedelmes bevezetőt írhat.)

Ám az évek telnek, s egyre többször talál alkalmat az emlékezésre, a visszatekintésre. Az egyiket ezek közül ilyen módon fejezi be: „Saját fészket csak jó későn sikerült raknom. Házasságom egy nappal előzte meg a háború kitörését. Nem természetem, hogy a fészek további életéről, örömeiről, aggodalmairól és válságairól tüzetesen beszéljek. Évekkel ezelőtt, amikor még mindannyian együtt voltunk, idegenek érezték meg, hogy a családomnak van valami igazi légköre. A parányi kéz, amelyet fogva sétálgattunk, nemrég a fiaimé volt, ma már az unokáimé. A két fiatal család a mai idők hajszolt életét éli – mindkét fiam induló tudós a történettudományban. Én magam öregszek, orvosságokon élek, lelassítom életem tempóját, fáradt és visszahúzódó lettem, de emberi-családi kapcsolataim eddig mindenféle megpróbáltatást kiálltak. Hogy Berzsenyivel végezzem: Kegyes istenimtől kérjek-e többet?” Hozzátehetjük ehhez, hogy egyik emlékezését meg Berzsenyi idézettel indította: „Ember voltam, csak gyarlóság / Létem fényes bélyege.” És valóban. A szigorú tudós, az elméleti kiindulású gondolkodó végtére emberséggel és személyességgel hitelesít mindent. Tudva, hogy a nagyság nem több, s nem kevesebb, mint a sors által behatárolt szellemi és erkölcsi erőfeszítés, mely mindannyiónkat sorstárssá avat.

JEGYZETEK

1 Napkelet, 1925, 400–408.
2 BARTA János, Klasszikusok nyomában, Bp., 1976, 380.
3 BARTA János, Ma, tegnap, tegnapelőtt, szerk. IMRE László, Debrecen, 1990, 11.
4 BARTA, I. m., 16.
5 BARTA János, Berzsenyi = Uő, Klasszikusok nyomában, id. kiad., 408.