A következő vázlatos és hézagos eszmefuttatás címének részletezőbb, még mindig elnagyolt, kérdés formájában való megfogalmazása ilyesformán hangozhatna: milyen álláspontot foglalt el, hogyan vélekedett Halász Gábor a népi írókról, az irányzat és a mozgalom előzményeiről, és általában a népieket megkülönböztetetten érdeklő, tartósan foglalkoztató irodalmi és tudományos kérdésekről, jelenségekről. Halász gondolkodása és kritikai szempontrendszere (az esztétikai és erkölcsi) annyira szerves és egységes volt, hogy a kérdésfölvetés még ebben a finomítani szándékozott formában is kihasítással, parcellázással fenyeget; célom azonban nem a szétszabdalás, hanem a nagy egészen belül az egyik mégis csak megkülönböztethető részlet, összetevő szerepének, részarányának áttekintése, Halász Gábor-i megközelítésének vázolása. Elfogulatlan és patikamérleg finomságú ízlése, érintetlensége „a magyar indulati politika népszerű, végzetes hibáitól” (Cs. Szabó László), és a híres okosságát, racionalizmusát átszínező tapintatos szeretet olyan alkati tulajdonságok, amelyek különösen érdekeltté teszik utókorát abban, hogy a népismeretről, népiességről, népiségről szóló gondolatait egybegyűjtse és értelmezni próbálja. Szinte mottóként kívánkozik ide Cs. Szabó László néhány túlzásában is megszívlelendő mondata a Magyar mártír írók antológiájából (1947): „Ez az urbánus szellem épp oly bizalommal szerette Móricz és Reymont parasztjait és Solohov kozákjait, mint Fontenelle, Hume s Kazinczy asztaltársaságát. […] szívesen ácsorgott Tamási Áron és Gogol varázspalotájában, […] Ennek az arisztokratának egyforma közel dörmögött a füléhez József Attila, s zengett bele Gerard Manley Hopkins. […] Ez a humanista is eljutott a zártkörű, lelkes szövegmagyarázástól a reformációig, visszatért a nyesett nyugati kertekből a magyar füst alá.”

Éles elméjű polemikus széljegyzeteket ír Halász a folklór irodalom akkor fokozatosan terjedő tudományos elméletének margójára az 1930-as években. Ez az elmélet a magas és a mély kultúra elkülönítésén alapul, és a különbség magyarázatára törekszik; „a népi kultúra teremtőerejét vizsgálja, a közösségi stílus sajátságait, a formulák hagyományőrző, a változatok hagyományfrissítő szerepét az alkotásokban.” Ortutay Gyula például elismeri hogy „a parasztkultúrák éppen olyan szerves összefüggésben, kölcsönös véráramlásban vannak egymással, mint a magas kultúrák, ennyiben európaiak; viszont szóbeli hagyományozásuk, névtelenségük, átmentett ősi rétegeik, primitív, ún. mélykultúrák emlékeit őrzi, és a civilizált világképbe belopja a maga mágikus, irracionális eredetiségét”. Halász homlokegyenest ellentétes koncepciót képvisel, nyomós ellenérveket sorol. „Nincs magas- és parasztkultúra; csak egyféle kultúra van és volt”, szétválasztásuk mesterséges. Csak néhányat említek, lehetőleg címszavakban, hathatós argumentumai közül. A közösségi szemlélet feltartóztathatatlanul bomlóban van, a parasztság kultúráját a civilizációs fejlődés válságba sodorta. A primitívség fogalmát a modern etnológia átértékelte: ezek nem fiatal, hanem elaggott, merevült kultúrák, „bonyolult történeti élet végeredményei”. A mai parasztságról szólva sem szabad megfeledkezni a történelmi folyamatosság szemléletéről. A szóbeli és az írásbeli hagyományozás különbsége elhanyagolhatatlan, de inkább a rögzítés technikáját érinti, mint a népi szellemiség lényegét. A „változatok” jelensége a magas kultúrában is megtalálható, például „a vázlatokból a kész műig vezető úton.”

Az alapvetőnek feltüntetett eltérés más „bizonyítékai” is megingathatók. „Az eredetiséghiányt a legnagyobb alkotásokban megtalálhatjuk, a motívumok vándorlása az írott irodalomban még erőteljesebb, mint az íratlanban […]” A magasabb rétegekben az adomák és viccek „pontosan ugyanolyan törvényszerűségek szerint terjednek, mint a parasztság műfajai”. Másfelől a legújabb fejlődés során a parasztművész és nótaszerző szívesen megnevezi magát, nem hagy kétséget egyéni alkotókedve felől. E tételt bizonyítandó, Halásznak kapóra jött éppen Ortutay híressé vált mesefája, Fedics Mihály, akinek példája gyengítette a népköltés személytelenségének tételét. (Jóval később, A boldog embert méltatva is visszatér az írói és a népi elbeszélés összefonódásának előnyére: [Móricznak] „Már a beszéltetéssel félig nyert ügye volt; nem maga mondja el a cseppnyi kalandokat, hanem a paraszti mesélést idézi elénk kényelmes csergedezésével, kanyargóival, ismétléseivel, ahogy a gyűjtőútján valaha elraktározta magában” (Változatok egy népdalra).

A korai néprajztudomány-kritika legsúlyosabb fölismerése és figyelmeztetése talán a következő mondatokban sűrűsödik kristályos tanulsággá: „A magyar parasztság sorsa és jelleme elválaszthatatlan a többi osztályok és az egész magyarság sorsától és jellemétől.” „Többé-kevésbé mindnyájan hibásak vagyunk a parasztromantikában, amely az elemzés munkáját hangulattal próbálja pótolni, hol az eszményítés, hol egy szociális aláfestésű rémkép felé irányítva érzékeny idegrendszerünket. A két véglet között a néprajz tudományának kellene az egyensúlyt tartani, ha őt meg el nem sodorná az elvonatkoztatás vágya. A népi kategóriák és a népi jelszavak között egyre várat magára a népismeret.”

A népismeret: kulcsszó, követelmény; Halász érdeklődésének fókuszában álló kérdés, vízválasztó idevágó kritikai megjegyzéseiben. Törvényszerű, hogy soha nem írt Horváth János-i típusú történelmi összefoglalást a magyar irodalmi népiességről, de más stílusról vagy irányzatról sem, hiszen kedvenc műfajai, a portré és a tabló a térbeliség és a szinkronitás képzetére utalnak, irodalomszemlélete végső soron ahistorikus: a különböző korok embereiben, véli, legalább is a középkor óta, ugyanazok a „vágyak, ösztönök, hajlamok” élnek, „csak a változott körülményekhez alkalmazkodva”; a kor színeit „úgy viselik a lelkükön, mint a testükön a ruhát; de alatta a test és a lélek természettől rendelt formája őrződik”. Egy-egy korszakábrázolásban, „közösségéletrajzban” vagy írói arcképen föltünteti azonban a népismeretre, a népi(es) indítékra valló jelenségeket, mintegy az összképet többé vagy kevésbé árnyaló színfoltként.

A Magyar középkor fő témái, egyben fejezetcímei: A prédikátorok világa és A polgári szellem szerepe a kései középkorban. A történeti folklór szempontjából legérdekesebb bekezdésekben a hiedelmek, a babonák, a boszorkányhit, a pogány rítusok változatait sorolja föl és tipologizálja; írói bravúr, ahogyan „az ismeretlen mélyekből feltörő borzongás” megnyilatkozásait az egykori prédikátorok megbotránkozó szemléletében tükrözteti. A jelenségcsoport magyarázatában az ősi hitvilág anakronisztikus továbbélése Halász szemlélete szerint csak az egyik, nem is a legfontosabb motívum. „Pogány maradványok és újonnan ébredt materializmus, természettudományos kíváncsiság és külsőleges hókuszpókuszok kedvelése, mágikus élmények és némi szélhámosság keverednek benne, népi emlékek és polgári kitalálás, megőrzött primitívség és kulturális dekadencia.”

A Magyar humanisták című esszé egyik művelődéstörténeti és szociológiai melléktémája Halásznak azt a tartós gondolatát eleveníti föl, hogy a népi kultúra a maga módján a történelmi élet minden változásában részt vesz, „átveszi egyidejűleg vagy elkésetten a szellemi áramlatokat is, […] más osztályokhoz hasonlóan önállóan reagál rájuk. […] Természetes, hogy a magasabbrendű utánzásra csábít, de az utánérzés ténye már önálló, és sohasem tudhatjuk, melyik pillanatban lesz a magasabbrendű utánzóvá, a hitelező adóssá.” A humanizmus-tanulmány a költő és a tudós géniuszok bemutatása után így folytatódik: „A hullámgyűrű eljutott a legszélesebb vetületig, a népig: szimbolikus, hogy a humanista kancelláriai legendából már népies Mátyás-adomák lesznek, a szellemes latin Galeottótól eljutottunk az ízes magyar Heltai Gáspárig. A hitújítás az alulról jött tehetségek tömegeit dobja felszínre, a vallásos, de tisztán esztétikai eszmélés nyomán is megkezdődik a vulgáris nyelv öntudatos térhódítása, a fejedelem hatalmának elismertetése mellett a népjogok hangoztatása.” Az egyik alfejezet főhőse Bornemisza Péter, akinek „formamámora” és „ösztönös nyelvi művészete” Rabelais-ra emlékezteti az elragadtatott méltatót. Bornemisza, „jelképéül a változásnak, tönkrement nemesi családból származik”, s tőle is idéz kirohanást a XVI. századi prédikátorok által kárhoztatott „alantas” világi irodalom és zene ellen: „Hazugságnak hallgatására és hívságos mulatságra vágyódnak mindennek fülei […] fondorlók sugárlására, trágár és penészes csuffságra, baba beszédre, álnokul költött fabulákra, Királyfia Kis Miklósról, Poéták óriásairól, Apolloniusról és egyéb hivságokról, virág és szerelem énekek halgatására, lant, síp, dob, trombita szóbeli hajahujára és temény ezer csácsogásokra."

Az agyához és szívéhez oly közelálló felvilágosodás irodalmában a népies elemek felbukkanását részben „a keresettség humanista követelményével” magyarázza: „franciás egyszerűsítéssel Mikesnél, a népnyelv formai meglepetéseinek felhasználásával Faludinál; egyikük írása sem ‘természetes’„. A keserűnek és gyöngédnek, „kifosztott, elfáradt, bánkódó lelkűnek” jellemzett Bessenyei prózájában észreveszi a „békatávlatot”, a komikum dimenzióját is: „Kirakadés hányódása a kultúra kiismerhetetlen bonyodalmai között, Rühödi paraszti összefoglalása a világról, a különböző poszik végeérhetetlen magyarázkodásai nevető színekkel egészítik ki Tariménes nemes kíváncsiságát, Kantakuci életismeretét, Trézéni bölcsességét; ők a Sancho Pansák a Don Quijote-i világképben.” Témánkhoz tartozik, amit híres portré-tanulmányában ír Kazinczy Csokonai-bírálatával kapcsolatban. Csokonai igazi nagysága rejtve volt Kazinczy előtt, ódáit nem szerette, nem jött rá a „trillás, Lillás dalok” ízére, A Reményhez „précieux szépségeire”. Viszont a közkeletű felfogással ellentétben finom érzékkel tudatosította Csokonai „népies eredetiségét”. Legjobb verseiként a következőket idézi: Bordal, Parasztdal, Kulacsomhoz, Ivó-dal, Farsangfarkán, Óda a csikóbőrös kulacshoz; sőt amikor a kor szokása szerint kisebb javításokat végez a verseken, „több helyen maga árnyalja parasztibbra a hangot”. Ebben épp az ellentéte Kölcseynek, aki „a paraszt dal tónját” kívánja megnemesíteni, de Csokonai hasonló törekvéseit nem veszi észre. Ez az ellentétes párhuzam a filológiai precizitás és a találó összehasonlítás révén szívós előítéletet oszlat el.

A XIX. század első és utolsó harmadáról Halásznak sokkal több mondanivalója van, mint a középsőről, a Petőfi és Arany nevével fémjelzett népi-nemzeti irodalom fénykoráról. A két lángelme normális természetességét gunyorosan hasonlítja össze epigonjaik és általában a következő nemzedék „életpózaival”: „Petőfi, Arany akkor költő, ha verset ír, életük természetes adottság, Reviczkyék minden moccanásukban költők, és életük elrendeltség.” A különbség érzékeltetésére fiziológiailag pontos hasonlatot talál: „Arany a modernebb, mint az öreg, aki csontjában érzi az idő változását, míg a fiataloknak csak a bőrét süti a nap, és veri az eső.”

A Magyar századvég pompás Arany-jellemzése természetesen nem a népi sarjadékot, nem a Toldi költőjét emeli ki, hanem a századvégi modernség rejtélyesen komplikált, Babitsot, a Nyugatot előző alakját: „Kis ékszerek az Arany-balladák, csodálatos ötvösmunkák a késői eposzok, a Buda halála s különösen a Toldi szerelme. Túl érett, olvadó nyelvi készség, az idegek gyötrelmén élesedett lélektani érzék, öreges borongás és a valóság apró, festői részeinek szinte testi kívánása diadalmaskodott bennük az anakronisztikus műfajon, tennysoni csillogással, parádés restaurálással, a Kleinkunst ösztönével válva modernné.” Mit kezdhettek ezzel a kinccsel a tudákos epigonok, akiket a korhűség, az alapeszme, a műfaji követelményrendszer, vagy „egyszerűen a magyar lélek” érdekelt? „Eposz és ballada – a hálás műfaj babonázta meg a követőket, akik nem vették észre, hogy a leghálátlanabb műfajjal van dolguk, ahol minden az egyéni díszítés, és teljes a féltehetség kudarca.”

A századvégről festett tablón a sok élethűen megfestett plasztikus alakrajz és arckép között már azért is fölfigyelünk Justh Zsigmondéra, mert Halász egyik fontos filológiai teljesítménye is kapcsolatban van életművével: 1941-ben (tehát évekkel az 1937-es keltezésű Magyar századvég után) kitűnő bevezetéssel és jegyzetekkel ő publikálta a párizsi és a hazai naplót. Ismerjük a Justh-hoz fűződő, gyakran találó és hiteles sztereotípiákat: kifinomult arisztokrata, dekadens és előkelő szellem, a magyar ancien régime utolsó reprezentánsa és éles szemű megfigyelője. Párizsban egyenrangú részvevője a társadalmilag és intellektuálisan magas igényű szalonokban és a nagyratörő modern művészek műtermeiben zajló beszélgetéseknek, itthon körülrajongott tekintély. Közvetlen közelből figyeli, analizálja és örökíti meg Sarah Bernhardt, Taine, Huysmans vagy Bourget, Magyarországon Jókai, Bródy, Gozsdu, Petelei életformáját, mentalitását, gondolatait. Világutazó, de szenttornyai birtokán is testestül-lelkestül otthon érzi magát. Senkinek a néppel való kapcsolatát, „parasztismeretét” nem csodálja úgy Halász, mint ezét a literary gentlemanét, akiből egyébként nem hiányzik az előkelő dilettánsok sznobizmusa. „Parasztjai úgy rajonganak érte, mint a mágnások” – írja. E vonzalomnak (Justh népszeretetének) világnézeti, már-már tudományos alapja van. Társadalompolitikai gondolataiban Czóbel Istvánt követi, aki „biológiai alapon állva” keresi „a jövő Magyarországnak az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézetét, szellemét”. Czóbel Minka költői bölcseletében „fajtájának világszemléletét” veszi észre és méltányolja: „minden úgy van jól ahogyan van.

A magyar paraszt öntudatlan filozófiája második hatványon; szubtilissé, árnyalttá, idegessé kiképezve.” Patriarkális, stilizált, a történelem által kíméletlenül elsodort parasztszemlélet ez, de érdeme, hogy „a nép lelkében nem a mulatságosat, az anekdotikusat, hanem a lényeget” kereste. Halász tudja, hogy „egyikük sem volt népies”, sem Czóbel Minka, sem Justh; „a kifinomult idegzet vonzódott bennük az egyszerűhöz és egészségeshez”.

Mégis, a rafináltak primitív-éhségén túl olyan „patriarkális földközeliség” jellemezte őket, amely „megérti és megérteti magát a földhöz kötöttekkel, az egyén megbecsülni tudása ott, ahol mások csak a paraszttípust látják  […] a lélektani érzék, amely a darabos külsőségek mögött megérzi a bonyolultat”. A sikeres népábrázolást Halász szerint nem szavatolja önmagában a szociológiai ismeret és az előnyösnek látszó agrárreform; lélektani érzék kell hozzá, amely felfigyel a belül feszülő izgalmakra, a társas élet törvényeire. A tárgyát elszigetelő rétegirodalommal szemben azt hangsúlyozza, hogy „A parasztról csak az tud jól írni, aki ismeri a társadalom minden rétegét.” Justh, aki belülről látta az uralkodó réteget, „a túlérett, jómódban elernyedt, uralmat megszokott, parancsolást elfelejtett, révedezésre hajló urakat”, friss, elhasználatlan anyagot sejtett a népben az elpusztult szövetek pótlására. „Gányó Julcsa emelkedik, mert erős, mert a józanság erő – így érzi ezt a gyengeségből és a századvégi szédületekből kikívánkozó. Korhangulat kínálta a biztos módszert, mint annyiszor a válságokban annyi más csalhatatlan” – kommentál Halász. De a megoldás sohasem végleges, a megváltás legföljebb átmeneti lehet. „A polgár mindig újból meghal, a paraszt mindig újból életet ad az idők folyamán, hogy aztán az emelkedés, polgárosodás, ‘evolválás’ során néki is beteljen végzete, és új, erős karok megkondítsák a halálharangot a feje fölött.”

A huszadik század hazai szellemi tendenciáit Halász kényes szigorral ítéli meg, annál is inkább, mert ahogy Németh László írja, „könyvben, folyóiratban szinte detektív-buzgalommal kutatja az európai irodalom előőrsosztagait, érdeklődésével közébök telepszik, hajlamaival hozzájuk idomul. Ezekből a hazájukban is elszigetelt csoportokból Magyarországra visszatérni: Halász számára nem valami épületes dolog […]. Az európai aktualitás felől nézve: nekünk alig volt korszerű írónk.” Itt nem vehetjük számba vitáit „a magyar szellemiséget átalakítani szándékozó” különféle kísérletekkel; közülük mindenesetre az egyik legfontosabbat, „az Ady–Szabó Dezső–Móricz-’hatástriumvirátusnak’ a polgári radikalizmust parasztradikalizmussal felváltó törekvéseiben” jelölte meg Mikó Krisztina Halász-monográfiájában. Az 1929-ben keletkezett A magyar regény problémájában kivált Szabó Dezsőt marasztalja el, mert „az őserő mákonyával bódította el fiatal íróinkat és stílromantikájával a lelki elemzés minden lehetőségét megölte”. Ízlése és doktrínája, amely a korszak európai mércével mérve modern magyar regényként szinte csak Babits Halálfiaiját tudta elfogadni, Móriczot és „utánérzőit”, köztük a fiatal Tamásit sem minősíthette újítónak.

Móriczról és Tamásiról azonban nem ez az utolsó szava. Korábban is megpendített hasonlata szerint „Móricz Zsigmond tulajdona egy kihasított nemzeti park a békés alföldi síkságon. Itt még nádas van és vadvizek és nyüzsgő fajták; a természet bőkezűen mér életet és halált; áll a harc, ősi indulatok csapnak össze, fal, ölel minden élő. Így látja legalább a felnyíló szem, hogy a képet időszerű változatokban őrizze húnytáig.” A Móricz halála után készült „végleges” portré (Változatok egy népdalra) újdonsága, hogy művészi fejlődésről beszél, „az új időkhöz alkalmazkodás jeleit” mutatja be. A fiatal Móricz stílusát „a szecessziós népiség” áramlatához kapcsolja; „a giccs találkozott a zseniálissal”; a „beszélgetés bacchanáliája, amit művel, […] elsősorban a szecesszió buja díszeinek változata, csipkemunka paraszti hímzésen”. A regények végén fellobogó tűz is „decorum, a pokol gyönyörű díszlete”. De pályája derekán az új népi áramlat továbblendíti, s „Móricz önmagában végigélte a nemzedékváltást”. Halász itt a népi írók hatására utal, hangsúlyaival érzékeltetve, hogy Móricz a kezdeményezőknél mesteribben felel meg a változó igényeknek. „Az új ízlés stilizált parasztot kívánt, különc kis esetek csavaros eszű hősét, félig a népmesék, félig a gyermekkor világából felmerülőt; elküldte hát hozzá a ‘boldog embert’, az Ábelek, Uz Bencék tempósabb, érettebb alföldi társát, Joó Györgyöt.” Az Árvácskát is remekműnek tartja Halász, az Életem regényét „a legtökéletesebb faluszociográfiának”, azért is, „mert itt már az eseményeknél fontosabb a kommentár; a parasztélet rendjét, szigorú korlátait, a feltörekvők elleni ösztönös védekezést a néptudomány sem fogalmazta meg szabatosabban.” A virtus, „a régi kedvenc motívum”, Móricz Bálint életében reálisabb élet kereteibe szorul, mint Turi Daniéban, „de a szürkülés közelebb vitt a művészi elhitetéshez. A népdal változata egyszerűbb lett és ősibb, itt is, mint az új zenében.” Móricz prózaepikai műfajainak folklorisztikus előzményeit a tragikus sűrítésű népballadában és a népdalban fedezi föl, eredetiségét abban, hogy „friss ihlettel az ismertből csodálatos újat tud elővarázsolni.”

A Móricz utáni prózaíró nemzedék eredményeit Halász a nemzedéki vitákban való érdekeltsége miatt is lázas érdeklődéssel kísérte. A Mai dekameron (1932?) című antológiát recenzeálva, amelyben a húszas években indult, már rangot szerzett írók szerepeltek (köztük Gelléri Andor Endre, Kodolányi János, Pap Károly, Szabó Pál, Tamási Áron) a kötet szerzőit nem ígéretekként, hanem egy új irodalomtörténeti korszak „tudatos formálóiként” tartja számon. Későbbi, 1934-ben elméleti igényű kritikasorozatot készített a magyar próza lehetséges útjait fölvillantó írókról (Kosztolányi, Gelléri Andor Endre, Bánffy Miklós, Tamási Áron). A harmincas évek közepén a regény „feltámadását” olyan átköltőiesített realizmus formájában gondolta el, amely föleleveníti az epika ősi hagyományait, s a mítosszal és a rítussal köti össze a modern műfajt. Igazolást talált ehhez a regényesztétikához Tamási Ábelében, ahol az úgynevezett egyszerű formák közül a mese jut csillogó szerephez, és a népinek nem nevezhető Krúdyban és Gellériben is azt látja korszerűnek, hogy „egyikük sem fogadta el a valóság valóságát, szeszélyes kedvvel formált a mindennapból tündérmesét”; a naturalizmus helyébe a stilizálást emelték.

Líraelméletét arra a még általánosabb kultúraszociológiai elgondolásra építi, hogy a XVIII. század vége óta a kultúra minden területén „a polgári szellem és ízlés szuggesztiója érvényült […]. Magasabb és alacsonyabb osztályok egyaránt hatalmába kerültek.” Ennek a törvényszerűségnek egyik megnyilatkozása: „a parasztot a polgárlélek vetkőztette ki eredeti realitásából, és tette meg mitikus hősnek. Rousseau-tól az őserőt hirdetőkig, a parasztért és egyszerű életért rajongók hosszú sora egy dologról tett feltétlen bizonyságot: ők ismerik legkevésbé bálványukat. Egzotikus érdeklődés és nosztalgia szülte elveiket, nem a szerető megértés.” Halász szerint nem a líra van halálán, hanem a romantikus költészeteszmény és stíluskényszer: a költői én megnövesztése, a téma fokozatos szubjektiválódása, az „őszinteség” kultusza, a forma szabadossága. Az esedékes ízlésfordulatot az objektív líra feltámadásától és elterjedésétől várja, legmeggyőzőbb magyar példái Babits és Szabó Lőrinc. A líra ellenforradalma című áttekintést főként a Nyugat harmadik nemzedékeként ismert, a harmincas években fiatalon induló költők teljesítményének és perspektívájának szenteli, de a tömör bevezetésben elmondja (nevek említése nélkül), milyennek látja a közvetlenül a háború után kibontakozó nemzedéki csoportot. Az „ideáltipikus” arcon Erdélyi József, József Attila, Illyés Gyula, később részben Szabó Lőrinc néhány jellegzetes, a különbségek ellenére rokon vonására ismerünk. A fiatalabbaknak a nagy nyugatosok elleni forradalma, írja, „egyike volt a legbékésebbeknek, csendes pártválság a század elején kivívott köztársaságban. […] A dús tenyészet helyébe tudatos aszkézissel az egyszerűséget […], az akarat őszinteségét ültette. […] a legfőbb új, amit hozott: a szociális együttérzés felzaklatott ösztöne. […] Újnépinek vallotta magát származásán, formaihletén, tárgyválasztásán keresztül. Társaival nem a művészi cinkosság, hanem bajtársi közösség fűzte össze, tiszta szándék és fájdalmasan rokon élmények.” „Hatásuk a fiatalságra elemi erejű volt, és rövid életű, mint minden puritán mozgalomé. Kitűnt, hogy ami kollektív szerzeménynek látszott, megint csak néhány költő testére-lelkére szabott ajándék volt, […] a követőknél az infláció súlytalanságával áradt fürge tolluk alól.” Nemcsak Németh László, de még Babits hasonló nemzedékbírálataival összehasonlítva is feltűnően rideg ez a hangnem, oktató az objektívnak szánt kritika. Halász idegenkedik a társadalmi elégedetlenségnek és lázadásnak hangot adó irodalomtól. Véber Károly talán joggal jegyzi meg, hogy Halász a művészetben is „kételkedik a lázadó gesztusok és mondanivaló őszinteségében. […] Móricz, József Attila s az egész népi mozgalom hajtóerejét nem érti.” A következő új nemzedék teljesítményét és ízlésorientációját más indoklással fogadja majd fanyalogva.

Két példa teheti szemléletessé, hogy milyen népi ihletésű líratípust tart Halász korszerűnek és ízlése számára elfogadhatónak. Az egyik József Attila korán beteljesedő és lezáruló életművének valamely szólama. „Érzékelő és érzékeltető vágya a pálya elején és legvégén teljesedik ki; először a fiatalos túláradás, végül az öregedős, fázós mohóság jegyében. Népies korszakában a regösénekek félrévült, félbohóc hangján szólal meg, üde dalban is ott vigyorgó furcsaságokkal, vagy egész Medáliákat kovácsolva ki belőlük. Ősi népi mondókák értelmetlen bája újul fel lebegésükben.” Ebben a leírásban a bartóki zene archaikus és groteszk változatának költői, nyelvi analógiájára ismerünk. Az utolsó pályaszakasz jellemzéséből sem hiányzik annak a kalevalai táncosságnak az érzékeltetése, amely nyelvi aláfestéssel a legtragikusabb érzést is áthangszereli, egyedíti és árnyalja: „mint a cigány a rögtönzéseivel, veri bele magát jó és rossz kedvbe, hetykeségbe, átkozódásba egy-egy mondás-ötleten keresztül.” A végső bomlásban ez a nyelvi ösztön „ájult automatizmussal” munkál, „független játékával még jobban érzékeltetve a kínlódást, akár a bénult ember táncpróbája.” – Illyés költői fejlődését figyelve a „hangváltás pillanatát” találja a legizgalmasabbnak. 1938-ban írott esszéjében elárulja kevéssel előbbi diagnózisát: Illyés ismételte magát, modoros lett, „elfogadta a kínálkozó hangot az ismert tartalomra”. A fordulat, a megújulás, amely Halászt utóbb megnyugtatja, abban áll, hogy a költő ismét felkavarja a megállapodott hangulatokat, mögéjük néz, ha kell, leleplezi őket, ítélőszéket tart az átéltek fölött. „Illyés Gyula, akiben hálás, dús ajándékként szakadt föl az emlék, a származás gazdagon kiaknázott aszszociációi, a küldetés magabiztos érzése, a forradalmi láz, a paraszti vakdüh a bántalomért, amely tegnap is érte, s ma is éri, az egy-tömbből-faragott indulatok után váratlan, de szükségszerű lelki hasadással most már figyeli önmagát, és ezt az izgatott számonkérést önti át versébe:” Ami eddig életrajzi emlék és társadalmi élmény volt, „most lélektani valóságában válik számára problematikussá”. A világgal folytatott harcnál fontosabb lett számára az, amelyet önmagával folytat; a „könnyű dal” elnehezedett, az egyszerű indulatok szinte fizikai feloldódása helyett „az értelem ólmos tehetetlensége fogja le testét”. Halász Gábor alkata és sorsa ismeretében megkockáztathatjuk, hogy a megújult Illyés iránti vonzalmának szubjektív motívuma is van, a portré egyben önarckép és leplezett önvallomás is. Mindkettejükre érvényesnek gondolhatta a szentenciát: „a prófétaságtól, ami nem mindig meggyőző, eljutott a mártíriumságig”.

Szentkuthy Miklós „‘ördögi’, passzionátus, az értelem értelméért szinte véresen harcoló voltairiánus’ bacchánsként” jellemzi Halász Gábort. Hogy polemikus alkat volt, afelől nem lehet kétség: a szerinte elvi tisztázást igénylő kérdésekben kötelességből és felelősségből mindig vállalta, komolyan vette és keményen végigküzdötte a vitát. Irodalmi harcainak visszatérő témája a nemzedéki kérdés; kétfrontos küzdelmet folytatott, Móricz és Babits vélt fölényeskedését sem fogadta el, a Weöres, Jékely generációjától pedig több megértést és toleranciát várt volna el a második nemzedék nevében. Rendszeres műfaji szemléi főleg a magyar regény és líra európaizálósának és korszerűsítésének stratégiája dolgában találkoztak ellentétes nézetekkel. A népi-urbánus vitának sokáig inkább szem- és fültanúja volt, de Babits halála után, az Illyés szerkesztette Magyar Csillag megjelenésének éveiben (1941–1944) kötelességének érzi, hogy véleményét, a megoldáshoz közelebb vivő javaslatait kifejtse. Emlékezetes programcikke a Beköszöntő egy új rovathoz: állást foglal a népi és urbánus értelmiség vitájában, és elfogult, káros, az ellenfelekre részben rákényszerített magatartást fedez föl mindkét táborban, magának a szembenállásnak a jelenségében. Mindkét fél, mondja, „a szektába zárkózás formanyelvét alakította ki, mesterkélt, álcázott stílust, amely lassanként megmerevedett és kötelező formaruhává vált az egyik és a másik tábor számára. A fő gond az egymástól megkülönböztetés volt; nem vették észre, hogy a rikító különbségekben találkoznak […].” Az ítélet elfogulatlan, Halász nem különböztet meg bűnbakot és ártatlant; közös hibát kell jóvátenni. Kifogásai és óvásai túlterjednek a kultúrapolitikai viták zónáján, bírálata mindkét tábor esztétikai teljesítményét is célba veszi. Első pillantásra meglepő, hogy nem a mesterkélten sarkított ellentétet, hanem az egybemosódást, „a két irány stílusrokonságát, közös belső gyengeségét” tűzi tollhegyre, és ezt a modorossághoz, uniformizáláshoz vezető „stilizáló áramlat” hatásának tulajdonítja. A stilizálás alkonyából is idézhetünk: „A polgári regényíró fokozatosan engedett az önmagáért való stílus kísértéseinek. Az elemző érdeklődést, amely témáját kimeríteni igyekszik, a beszélőkedv váltotta fel nála, mely egy-egy motívumot facsar a végletekig, kisebb-nagyobb cikkelyekre bontva szét a regény egységes menetét. Az erdélyi író népi ízekkel, transsylván különlegességekkel, mesefordulatokkal, szimbolikus játékokkal addig telítette történeteit, míg a sujtások elborították a szőttest, éppen az ősi népi jelleget tagadva meg, a puritánságot. A nyugodt polgári fölény és a népi magabiztosság egyformán a hiú tetszelgés csapdájába esett.” A stilizálás alkonya látleletét a Továbbjutni című írásban folytatja a pamflet csípős és „a be nem telt várakozás” keserű hangján. „Mintha akár a népi, akár az urbánus élmény már legvégső fogalmazását találta volna meg, és reménytelen kísérlet lenne minden újrafogalmazás! A versben is egy-egy bevált hangulat ellenállás nélkül tér vissza, zsellérapák százai szaporodtak el hírtelen, a csöndes szépségimádók hangos és népes szektát alapítottak, gyógyíthatatlan magányukról tömegek panaszkodnak.” Mesterségbeli tudásuk bizonyítékait egyálltóhelyben végzett mutatványokhoz hasonlítja.

Életében megjelent írásai közül nem ez az utolsó, de arra mindenképpen bizonyíték, hogy az országos és személyes történelmi szorongattatás közepette, a tragédia előestéjén is egzisztenciális ügye maradt a magyar kultúra, főleg az irodalom válsága és kiútkeresése, pedig a jelenét is, jövőjét is szorongatóan aggályosnak látta. A „továbbjutni” vágy úgy hangzik szájából, mint egy de profundis küldött kiáltás.

Szigorúnak, akár kíméletlennek tetszhet ez az ítélet a magyar irodalom egészével, és különösen az első világháború után indult nemzedékekkel szemben – tucatnyi klasszikust köztük világirodalmi jelentőségre emelkedett írókat és költőket említhetnénk azok közül, akikről Halász csalódottan, elégedetlenül nyilatkozik. Akár a kortárs európai modernséget, akár a hagyományosabb múlt századi francia és orosz realizmus megújítását hiányolta a magyar irodalomból (mint láttuk, nem csak a népi, hanem a polgári irodalom javából is), kritikusként túl konoknak bizonyult igényeiben. Erről a vonásáról írhatta korai bírálatában Németh László: a nagy világirodalmi klasszikusokkal példálózva „Ő nemcsak hasonlót, hanem azonost kíván. Az egyéni és nemzeti módosulásban nem ismeri fel a rokon-típust, kultúránknak csak magyar, máshová át nem plántálható, máshol föl nem fedezhető elemeit parlaginak, fölöslegesnek tartja. Ítéletei azonban így is értékesek. A megvetés jobb ösztöke, mint a lelkesedés, s az elfogultság, amely viszonyaink helyett kíméletlenül szurkálja bennünk a bivalytermészetet, akkor is hasznos, ha részben igazságtalan.” Mert mi lehet az ilyen magas mércét állító bírálat hatása jól működő irodalomban és irodalmi életben? Még mindig Némethet folytatva: „bátrabb kísérletek, kevesebb titánkodás, biztosabb eszmei orientálódás”.