Kezdem magamvallató, vállaló őszinteséggel. Ifjú, kimunkálatlan, nyers, vad titánként, – boldog úrfi korom nem lévén, arról, hogy osztályidegen deklasszált elemek leszármazottjaként ne is legyen, következetesen gondoskodott a kemény s a puha diktatúra – nem szerettem az Ilylyés verseit. Majdhogy nem taszítottak, nem horzsoltak meg, ragadtak torkon, melankolikusnak tűnő hömpölygésük, itt-ott leplezetlen magyarázó, tanmesére emlékeztető modoruk nemigen volt kedvemre. Mást hoztam otthonról, és homlokegyenest mást akartak a fejembe verni az iskolában, magyarán vaskosan hazudtak s én az Illyés-verseket túlságosan békeszerető, kiegyező hangvételűnek éreztem. Éreztem, mert az ember egy bizonyos életkorban inkább érez, mint értelmez. Például a szerelem sem az a kimondott értelmezési tartomány. Lelkesedik vagy lázad, és érdekes módon húszévesen írja meg a legátéltebb halál-verseit. Már csak dacból is József Attilát olvastam, hiszen szintén kért, követelt: „játszani is engedd szép komoly fiadat.”

Engem nem engedtek. Legföljebb tehetetlenül toporzékolhattam, azt is handikeppel. Magyarán, a munkásosztály öklével rajtam verték le azt, hogy az apám a nagy- és ükapám hivatásos katonatiszt volt. Én például a Kun Béla-féle kommünről  egészen mást vélekedtem – anyai nagyapám a székely hadosztályban harcolt tüzérszázadosként –, mint ahogyan tanították, nemzeti ünnep rangú eseményként akarták tudatosítani, csak én elég jól ismertem a Szamuely-féle Lenin-fiúk vérengzéseit a Dunántúlon, a ludovikások lemészárlását a Dunán. Egyáltalán nem barátkoztam meg a gondolattal, hogy Illyés vöröskatonának állt, hogy petíciót nyújtottak be Sallaiék ügyében a honvédvezérkar főnökéhez. De túl mindenféle zavaros ellenérzésen, ellenállásom falán hajszálrepedéseket okozott az Illyés prózája, elsőként természetesen a Petőfije, később a Puszták népe, a Hunok Párizsban. Elgondolkodtatott, aki oly magától értetődő természetességgel tud azonosulni a szabadság, szerelem eszméivel, mint ő, aki akkora beleérző erővel képes ábrázolni, hogy a forradalmár költő szavai, versei miként vállnak cselekedetté, hogyan vezetnek a valóságos fegyver használathoz, hogy a kard nemcsak mítosz, hogy valamiként nem lehet visszafordulni, letérni a vértanú-hős, a hősiesség útjáról, ha az rendeltetett. és, hogy van akarat, kikényszerített végzet is, hiszen Petőfi nem vágyott ágyban, párnák közt halni meg. Mindezt Illyés megrendítően vezeti le. Érdekes, ezek alapján értettem meg jobban az édesapámat is, aki azt mondta, ha a második világháború alatt orosz fogságba esik, mint lovagkeresztes főhadnagy, azonnal főbe lövi magát. Szerencsére nem tette meg, mivelhogy angol–amerikai fogolytáborba került, így fogadalma érvényét vesztette, s én megszülethettem 1946-ban. Nem sok híja volt, hogy nem.

Illyés meggyőző hitelességgel állított maradandó emléket az ellobbant fáklyaláng-életű költőnek, az az Illyés, akinek egész hosszú és gazdag termésű pályafutása bizonyítja, hogy a fáklyaláng tartósítható, s nemcsak meghalni lehet, kell egy jó ügyért, a magyarságért, hanem élni is kötelesség érte. Adott történelmi, politikai, pontosabban sorshelyzetben hasznosan életben maradni legalább akkora hőstett, mint elesni. Utóbbi olykor tán könnyebb is: ó, hányan keresték megváltásként a férfias harctéri halált, s leltek koncepciós perek koholt vádjaira, bitófára! Atyai börtönviselt költőbarátaim elmesélték, hogy Illyés sokukon segített, igyekezett kihozni őket a börtönből, például 1956 után. Megmentésükön túl rehabilitáltatásukon, az irodalmi életbe való visszatérésükön is fáradozott. Ám, aki képvisel valamit, valakiket, egy népet, kényes egyensúlyi helyzetbe kerül, mivelhogy tárgyalni, alkudozni kényszerül a hatalommal. Ha nem vigyáz, önmagával, poétai erkölcsével kerülhet szembe. Nemes céljai érdekében úgy kell működnie, hogy ne keveredjen a korpa közé, mert akkor felfalják a disznók, s oda a hitelessége, kényszerítő morális ereje.

Kamaszkori eszmélkedésem idején, 1962–63-ban még akasztottak, és első kötetem megjelenésekor, 1972-ben még börtönben ült például Lénárd Ödön, piarista atya, akit a Rákosi–Kádár-rezsimek összesen 19 évre ítéltek, s le is töltették vele. Ám ekkor már felfedeztem a sokrétegű, dimenziójú Illyést, a hazafit, s a nagy költőt is, az egyetemes magyarság kiemelkedő személyiségét. Engem nem az Egy mondat a zsarnokságról ébresztett rá költészete nagyságára, hanem a Bartók s aztán a többi remekmű. Akkor már szerettem volna személyesen megismerni. Végül is erre elszánt merészségemnek köszönhetően a nyolcvanadik születésnapján került sor. Fura módon a helyszín keveredik bennem. A találkozás vagy a nagy Fészek-beli ünnepségen vagy azt megelőzően az írószövetség belső termeiben esett meg. A lényeg, hogy erre az alkalomra tüntetően kivonult a teljes „kultúrál kommunista” apparátus, élén Aczél Györggyel, akivel akkoriban Illyés több okból egyre gyakrabban összekülönbözött. Félkörívben állták körül Illyést és Flóra asszonyt a protokolláris fagyosszentek, farkcsóváló műbírálók, talpnyaló törtetők s néhányak az igazak közül is, kezükben borospohár. Illyés mereven állt e fura elszigeteltségben, úgy éreztem, friss levegőért kapkod, bár arca rezzenetlen volt, semmi mosolyos érzelem nem ült ki rá, messze nézett, mint aki már Kháron közelgő ladikjára figyel, túl a jelen időn, a hívságokon. Egész magatartásából áradt: unja a társaságot, az ünneplő, udvarias szavakat, szónoklatokat, főként azok szájából, akik máskor támadón és lejáratón éppen az ellenkezőjét mondták, gondolták.

Kezemben pohárral utat törtem hozzá a falanxon át. Eléje léptem: engedje meg Gyula bátyám, hogy bemutatkozzam, Döbrentei Kornél vagyok, az Isten éltesse sokáig. S csoda történt, szemébe érdeklődés költözött, arca mosolyra enyhült, átadta Flóra néni kezébe a poharát, hozzám lépett, előre nyújtott karral mindkét kezét a vállamra tette, s félhangosan, ám mégis bensőségesen nekem szólóan csak annyit mondott. „ismerem a verseidet, tudom, ki vagy, nagyra nőlj!” Azzal visszasorakozott Flóra néni mellé, átvette a poharát s felém megemelve kortyintott, az én egészségemre, mintegy visszafordítva a neki szánt jókívánságaimat.

Az ajándékozásnak ezt a szokatlan misztériumát egy pillanatra meghökkent, csodálkozó csönd fogadta, aztán mintha mi sem történt volna, tovább zajongtak a hivatalosok, Illyés újra megmerevedett. Visszahúzódott önmagába. Én meg azóta kitárulkoztam, részben támadón, részben védtelenné válva igyekszem, kívánságának megfelelően, nagyra nőni. Hol tartok, nem tudom. Sikerül-e, nem tudom. Muszáj-é egyáltalán? Kétségeim, gyötrődéseim közepette fölnézek az égre. Az az érzésem néha, hogy figyelemmel kíséri odafentről a vergődésemet és e figyelem summázott akarattal sugallja: muszáj.

Budapest, 2002. február 4.