Még egyszer megfésültem a haját, ahogy kislánykoromban szoktam, és a párnát a feje alá simítottam. Alig bírtam felemelni élettelennek tűnő testét, amint feljebb húztam a kórházi ágyon. Betakartam a fehér takaróval és megpuszilgattam.

Álmodj szépeket, Anyus! Integess! Szia!

Elindultam a 18-as kórteremből. Az ajtóban megálltam, és néztem, hogyan integet. Kettőt intett a kezével. Aztán lehanyatlott a csont-bőr, véraláfutásos kéz. Szemét a mennyezetre emelte. Éreztem, hogy megszűnt számára a külvilág. Csak álltam az ajtóban, és elkezdtem sírni. Kettesével rohantam le a lépcsőn a második emeletről. Arcomba vágott a fagyos novemberi szél és a havas eső. Most ocsúdtam fel, hogy az udvaron vagyok. Kijózanodva a kórházi áporodott levegő után, mélyen szívtam be a friss levegőt. Kinyitottam a kocsi ajtaját, bekapcsoltam a rádiót. Hülyültek a Danubius rádióban. Ráborultam a kormányra és zokogtam. Feleszméltem, indítottam és indultam haza. Alig kell figyelnem az útra, automatikusan teszek minden mozdulatot ezen a szakaszon szeptember közepe óta.

Szinte üres a 170 négyzetméteres ház. Csak apukám szobájából szűrődik ki a fény, tévézik. Szeptember 20-án infarktussal került a kórházba, 24-én vitte utána a rohammentő anyukámat. Három hét után másfél hétig otthon ápoltam őket.

Október 14-én vittem volna mindkettőjüket Sopronba, a szívszanatóriumba. Előtte este fürdettem anyukámat, a kezem között érte a negyedik infarktus. Egy hét múlva tüdőembólia. Már alig él… Apukám három hét szanatórium után velünk van. November 29-én viszem Pestre: szívkatéterezés, műtéti előjegyzés.

Fiam, Balázska szobája sötét. Kedden éjjel 1/2 3-kor vittem be a kórházba… vakbél. Azóta bent fekszik a sebészeten, megpróbálják eljegelni, hogy ne kelljen műteni. Tegnap este egy órán át ültem kórházi ágyán és nyugtatgattam. Könnyes volt a szemünk, mikor elváltunk. De hiányzik ez a tizenhét éves nagyfiú!

Halálfáradtan estem a kádba, lebegtem a vízben, relaxáltam. Olyan jó volt a meleg fürdőköpenybe bújva a dolgozósarkomba vonulni. Fáradtan esem le az íróasztal elé. Tegnap este a kórházból jövet szólt a telefon: írjam meg a holnapi napomat. Ma volt ez a nap. Ilyen környezeti, mindennapi háttérrel hogyan írjam le a katartikus élményt, amiben ma fürödtem. Ez nehéz ügy lesz, Edit!

Muszáj rágyújtanom. És közben emlékezem… pörögnek életem mai filmkockái. Egyetlen nap, melyben évtizedek tanítási gyakorlata csapódott le. Éveken át jártam ki tanítani a határon túli magyarokat Lendvára, Érsekújvárra, Deákiba, Komáromba, Dunaszerdahelyre. A nyáron, Fertődön, egy nemzetközi konferencián mutattam be a regionális irodalom és művelődéstörténet tanításához készített taneszközcsomagot, amikor találkoztam Dugovics Violkával, aki így biztatott: – Gyere ki hozzánk, Szlovákiába!

Aztán fél éjszaka beszélgettünk a modultankönyvekről és A múzsák tánca taneszközcsomagról. Szeptemberben aztán újra találkoztunk, akkor Győrben. Éppen most hallotta, hogy a KOMA-nak köszönhetően húsz iskola 2500 gyereke tanul szeptembertől a taneszközcsomag moduljaiból. Szeretnék megnézni a gyakorlatban. Vállaljak egy bemutató órát! Két-három kocsival átjönnének a kollégákkal.

– Persze, hogy vállalom, Violka. Gyertek, megbeszélem az igazgatómmal.

És egy hete megjött a fax: Violka agyvérzést kapott, de a programot megszervezte, negyven tanár jön Szlovákiából.

– Hova fér el ennyi ember? – nézett rám az igazgatóhelyettes, amikor mondtam neki, hogy hányan érkeznének hozzánk.

– Tedd az órádat a matekterembe! Próbáld ki, hogyan fértek be!

A matekterem? Eltűnődtem. Nem baj, tanítok én a zongora mellett is, a lyukas ajtajú tanteremben is! Írásvetítő sem kell, semmi sem kell, elég, ha mi vagyunk, a gyerekekkel.

Elraktuk a székeket háromszor négy, kétszer ötös csoportokba. Ez a kedvenc elrendezésem. De zavart keltettem vele évekkel ezelőtt, mert felborítottam az iskola rendjét. Hát még, amikor kukoricát fosztottunk és úgy tanítottam a helyi mondákat, a meséket. Le akartak szoktatni erről is. Azt mondták, alkalmazkodjak a köz igényeihez. Mert hát a székeket más órára tényleg vissza kellett raknunk. Szépen, úgy, ahogyan szokás az iskolában. Néha maradtak a padok is és a székek is, egymásnak háttal ülő gyerekekkel. Így jól lehet kommunikációt tanítani, ha látják egymás hátát.

Most, szeptemberben elhatároztam, hogy félévtől akkor is ilyen teremelrendezésben tanítok. Majd a gyermekekkel vagy egymagam rakom el a székeket. Hát akkor mégsem félévtől, hanem november 18-ától kezdődik.

Kedden a gyerekeim nagy izgalomban voltak. Szeretik megmutatni, mit tudnak. Kaptak néhány előre kiadott feladatot is.

Késő délután értem haza. Irány a konditerem. Másfél óra kemény edzés. Felüdültem. Aztán bementem a kórházba. Utána haza, s éjjel 1-ig írtam az óravázlatokat. Reggel fél 8-kor keltem, nem volt első két órám. Negyedóráig álltam a zuhany alatt: hideg víz, meleg víz. Utána egy kávé. Eszembe jutott, hogy a Körös-körül Rába vize hullámzik, és az Üzen a múlt című könyveimből húsz darabot kértek a szlovák kollégák, és én nem hoztam el tegnap Győrből. Beszóltam az Megyei Pedagógiai Intézetbe, Nellike hozza, kimegyek elé a vonathoz. Gyorsan vásároltam. Beadtam az ételhordókat az étterembe, ma apukám viszi haza az ebédet. A gondnokiban megkértem Mariannt, hogy legyen szíves, fénymásolja a Módszertani Közleményekben megjelent dolgozatot a taneszközcsomagról. Kimentem Nelli elé a vonathoz, aki hozta a könyveket. Mire visszaértem az iskolába, már jöttek a kollégák személyautóval.

Az 5. d-ben várt rám egy óra. Aranyos gyerekek ők, de a tanulásban gyengék. Nehézkesen tanulnak. Iszonyatos türelem kell hozzájuk, és szeretet, végtelen mennyiségben. A szövegszerkesztés állomásait gyakoroltuk; vázlatot írtunk együtt, mert fele megint nem készítette el a házi feladatát. Aztán fogalmazásokat hasonlítottunk össze. Egy táj két arca… A hangulati különbségeket a felolvasással is érzékeltetni kellett. Aztán kiegészítettük a fogalmazásokat, ha jókedvű vagyok, ha szomorú vagyok érzések alapján. Csodálatos dolgokat fedeztünk fel: a hangulatunk mennyire befolyásolja látás-, és írásmódunkat, mennyire más lesz a szókincsünk, mennyire más mondatok születnek!

Micsoda szemléletváltás kellene az élet élni tudásához! Hogy az élet köznapi dolgaiban vegyük észre annak apró örömeit, és tudjunk örülni a hópelyhek parányi kristálycsodáinak. Ez tényleg fontos nevelési kérdés lenne az iskolában. Milyen nehéz rászoktatni a kis ötödikeseket, amikor értékelik társuk versmondását vagy feleletét, hogy ne így kezdjék: Nem tanultad meg rendesen!

Csak néznek rám, amikor leállítom őket és kezdem.

– Megdicsérlek, Zsolti, mert jól akartad megtanulni ezt a verset! Javaslom, hogy jobban ügyelj a hangsúlyozásra és a kapcsolattartásra is!

Nem a gyerekekkel van baj, hanem velünk, felnőttekkel. Ők csak utánoznak minket, a nagyokat. Mi is csak kritizálunk, más szemében a szálkát is észrevesszük, a magunkéban a gerendát sem. Ezért lenne alapvető önismeretet, életvitelt tanítanunk. A közérzetünk, a mindennapi életünk minősége lenne más. De hát a napi húsdarálóban élve, amikor a tévé ontja a kemény támadásokat, a mocskot, nehéz helyzetben van az iskola. Első mindig önmagunk átalakítása legyen! Én is a magam kárán tanultam meg mindent az életben, az életről. Mindenre megtanított az iskola: jambus, anapestus és egy halom ismeret, dobozokba zárva. Csak éppen a dobozok nem akartak egymásba nyílni, mert éppen az életben való boldoguláshoz nem segített hozzá az iskola. A szabadságnak nagy ára van, és én keményen fizettem.

Kiegészítéses feladattal zártuk az órát. A szövegszerkesztés hiányos felelettervét egészítettük ki. Csengettek…

Lementem a könyvtárba, ahol a vendégek gyülekeztek. Meglepődtem: régi ismerős arcok fogadtak Szencről, Érsekújvárról, Dunaszerdahelyről, Nagymegyerről, Komáromból, Nyitráról, Rozsnyóról.

Csengettek az 5. órára, arra, amelyikre oly várakozással készültünk valamennyien.

A 6. a. Szeretem ezt az okos, időnként forradalmárlelkű osztályt. Aranyos gyerekek és igazi egyéniségek. Egy tekintetváltásból megértjük egymást. Az örökös kérdezés, a kíváncsiság, a tudni akarás jellemző rájuk. Mintha Örkény sorait visszhangozná szüntelenül ez az osztály. „Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokássá tegye…”

Köszönés, köszöntés, a vendégek bemutatása. Ennyiben tértünk el a mindennapoktól. Az elején volt egy „műrészlet”, a korábbi előadásaimban említetteket akartam a gyakorlatban is megmutatni. Ugyanis a hét első magyaróráján mindig beszámol valaki, a heti tévé-programokból ajánl az osztálynak. Műsorismertetés – így szoktuk meg. Tulajdonképpen azért teszem évtizedek óta, hogy kialakítsak egy szokást a tanítványaimnál, hogy ne legyenek mindenevő tévénézők, hanem tudatosan válogassanak a műsorok közül. Rita mondja az ajánlatait, a gyerekek visszakérdeznek: Mikor kezdődik a Ki marad a végén? Hány órakor lesz Az iskola utca? Melyik adón megy a Hej, hej, helyes beszéd?

És írják a füzetbe, hogy mit érdemes megnézni.

Csend lesz. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen ember volt Arany János. Magasra lendülnek a kezek. A gyermek Arany zseni: már hároméves korában olvas, első az osztályban, 14 évesen segédtanító, 18 évesen francia-latin-német költészetet olvas, jól énekel, jól gitározik, festőnek, szobrásznak, muzsikusnak készül.

Megállunk egy pillanatra, itt valamit tisztáznunk kell. Képességei irányával még nincs tisztában, de egy már biztos: a művészetek a meghatározóak az életében. Marci majd kiesik a padból, úgy mondja. „Tanítványai szerint különleges varázsa volt a szemének. Jóságot, gyöngédséget kifejező szeme volt. Szemét valami fátyolféle takarta. Ha kedves dolgot mondott, akkor villant fel egy pillanatra a belső tűz zsarátnoka s fénnyel vonta be arcát. Befelé nézett, mint azok szoktak, akiknek gazdag belső világuk van.”  

Marci szavai után mély csend lett a teremben. Éreztük, hogy valami nagyon fontosat mondott ez a különcnek tartott 170 cm-es fiú. Eltűnődtünk Marci szavain, aki egy Arany-tanítvány vallomását idézte. A belső tűz zsarátnokáról, a befelé néző, gazdag belső világú Aranyról, a művészről és az irodalom keletkezéséről gondolkodtunk hangosan néhány percig. Izgalmas kérdésre kerestük a választ: hogyan kapcsolódik szülőföldünkhöz e költő-géniusz. Ki hitte volna, hogy a gyerekek kedvenc, nyelvtörő szójátéka, mely Győr iparát idézi, Arany János gyűjtése? S már nyitottuk is ki a táblát és a modultankönyvet, és a helyes ejtési ritmusgyakorlatra téve olvastuk: „Gyere Gyuri Győrbe, győri gyufagyárba, gyufát gyújtogatni.”

Főhangsúly, mellékhangsúly, rövid szünet, hosszú szünet, jelölve a könyvben és a táblára felírt szövegen. Gyorsasági és hangerőváltási gyakorlatok egy mondókán, amit szintén Arany gyűjtött. „Meguntam gyönyörű Győrnek gyöngy várában laktomat, mert a Duna, Rába, Rábca rákja rágja lábamat.”

Istenem! Akkor romlott el a szemem, mikor mikrofilmen a győri olvasóteremben olvastam az 1847–48-as újságokat. Micsoda munka volt, és micsoda körülmények. Akkor váltam. Alig volt pénzem. Soha nem tanítottam pénzért, de most, muszáj volt óradíjat kérnem. Délután 3-tól 7-ig magántanítványaim voltak. Amit kerestem, abból vettem enni, és abból fedeztem az én szombatjaimat. Ezek a szombatok abból álltak, hogy mínusz 20 fokban mentem Győrbe, s egész nap ültem az olvasóteremben. Kutattam. Életem legkeservesebb, ám mégis legszebb időszaka. Megváltoztattam az életem. Gondom rengeteg volt és nem volt pénzem, hogy kiváltsam a szemüvegemet, mert nekem nem kellett a sima barnakeret, én egy aranykeretes gyönyörű szemüvegre vágytam, ami fehér gyöngyökön lóg. Magassy tanár úr Százszorszép anyanyelv című tankönyvét, munkafüzetét lektoráltam. Boldogan vettem meg a szemüveget, amire több mint egy hónapot vártam.

Mikrofilmen néztem át az első győri magyar újság a Hazánk kereskedelmi és szépirodalmi lap 1848-ban megjelent számait. A január 13-i szám egy részletet közölt a Toldi estéjéből. A szerda, péntek délutánokat, a szombati napokat a könyvtár kutatótermében töltöttem. Olvastam a korabeli újságokat. Kovács Pál főszerkesztő által megjelentetett nagy versek, A XIX. század költői, a Magyar vagyok, az Egy gondolat bánt engemet című költemények a megsárgult újságok lapjairól néztek rám, és az 1848. február 17-i számban az első oldalon ott volt az Eldorádó című költemény. Emlékszem, lekéstem minden buszt, a 22.40-es vonattal jöttem haza, úgy faltam az újságokat. Majdnem lefagyott a lábam, mire begyalogoltam a mínusz 25 fokban az állomásról. Vesemedence-gyulladást kaptam. Aztán jöttek a „falak”. Az újság nem fénymásolható. Tankönyvet írok, ahhoz kellene. Nem lehet! Kutatási megbízásom nem volt. Mindenkit megmozgattam. Soha nem felejtem el, amikor két hét múlva jött egy telefon a megyei önkormányzattól. Azonnal menjek be a főtanácsos úrhoz. Helyből 1,20-at ugrottam, amikor átadta a Hazánk fénymásolt lapjait.

– A nagyobbik fiam ült melletted az olvasóteremben, és mesélte, nagyon elkeseredtél, hogy nem tudtad a Hazánk című lap egyes oldalait fénymásoltatni. Tessék. Ekkora puszit még nem kapott a főtanácsos úr a hivatali szobában, mint tőlem. Így kerültek a korabeli újságok lapjai a könyvembe. Mindennek története van.

Nagy kalandnak ígérkezett az Eldorádó című vers elemzése. A cím kohéziós ereje, a bőség mesebeli országát, valamire eszményien, szinte paradicsomian alkalmas helyet ígéri.

Valóban paradicsomi állapotok uralkodnak ebben az országban? Kik a lakói? Mivel foglalkoznak? Hogyan élnek? Ezekre az izgalmas kérdésekre kerestük a választ. Válaszoltak a gyerekek. A bőség országában boldogok lehetnének a lakók, de!… Hát igen, a szájhősök elherdáltak mindent, légvárakat építettek, a nép árnyékon a legyet csapja, bort ihatik s még fizetnek is érte, hogy igyon. Mikor megkértem a gyerekeket, hogy mondják el véleményüket, szívesen élnének-e ebben az országban, egy tanuló sem akadt, aki odaköltözött volna.  

Arany, a szavak mestere az irónia, a gúny eszközével bátor dolgokat mondott ki. Milyen nagy szükségünk lenne újabb Aranyokra! A szavaknak mestereire, akik gondolkodni tanítanának bennünket.

Eszembe jut az én Mesterem. Mintha villanyárammal ütöttek volna az előadásain, olyan elevenen hasít belém most is minden mondata. Előadásai, kérdései nagy hatást tettek rám. Elindítottak bennem valamit… A belső alkotó energiák felszabadultak. Zaklatott külső és belső világban éltem A lélek kiutat, életet keresett. És akkor kezdtem el írni életem naplóját. A mindennapokban csak üvölteni, ordítani tudtam volna és írás közben csak én uralkodhattam. Én, csakis én. Mit is uraltam én? A szépséget? A káoszt? Ma már tudom, hogy akkor valamiféle irodalom is született: napló, szociográfia, regény, esszék sorozata, jajkiáltások sorozata az élet poklából, amit oly nehéz volt elviselnem. Ebben segített nekem az írás. Több ezer oldalt írtam ki magamból, szanaszéjjel vannak. Felelőtlenség, össze kellene szednem! – Tudom!

Arany Jánosról, a nyelv művészéről Bettina tartott kiselőadást.

Következett a csoportok beszámolója. Micsoda jellemzést írt Anna és Zsófi arról az embertípusról, akiről Arany így beszélt: „Ha per, úgymond, hadd legyen per”. Meg is szólaltatták ezt az embert. Istvánék szótáraztak, a rég elfelejtett szavak alapján szócikket írtak (porta, juss, kend, tallér, prókátor). Közben Gergő rajza is elkészült. Foglalkozni kellene ezzel a fiúval. Még a kézmozdulatoknak is üzenete van a rajzán. Nyitott tenyér, ökölbe szorított kéz: ki hogyan figyeli a madarakat.

Marciék csoportja imádja a kommunikációs játékokat. Bemutatták, hogyan akarta Péter és Pál elintézni az igazságszolgáltatást. Lilláék értelmezték a példa szó jelentését. Lilla, aki egyébként ügyvéd szeretne lenni, Ha én ügyvéd lennék címmel írta le gondolatait. Sok felnőtt tanulhatna abból, amit ez a 6. osztályos kislány írt. S még hogy semmirevaló ez a mai fiatalság!

Elmélkedtünk Arany ironikus sorain: „milyen szép dolog, hogy már ma nem történik ilyen lárma”. Valóban nem pörölnek ma semmiségen az emberek? Vagy mégis? Felemelően igaz és szép gondolattal jöttek a gyerekek. Ahelyett, hogy gyönyörködtek volna a madárdalban, pereskedtek a szomszédok. Pedig milyen szép dolgokról énekelt a fülemile. A harmóniáról. Lilla sorai meghatározóak voltak. Arany János a kicsinyesség, a hiábavaló, haszontalan dolgok ellen emelt szót. A nemzet tanítója arra tanított, hogy tanulj meg gyönyörködni, tanuljuk élvezni az életet, az élet apró örömeit, ne legyünk hirtelen haragúak, bosszúállóak. S ahhoz, hogy ilyenek legyünk, meg kell változni a magyar jellemnek, hogy okosan tudjon élni.

Engemet is az én Mesterem tanított meg mindenre. Ekkor kezdtem el másképp gondolkodni a világról és az irodalomról. Szinte úgy érzem, öntudatlanul tettem addig a dolgom, a tudatosságot tőle tanultam. Új életet adott nekem. Új életet teremtettem. Ezen az új életúton jöttem rá, csak a tudatos alkotómunka és a tudatos lelkizés harmóniájával és vállalásával őrizhető meg világunkban emberarcunk, női lényünk varázsa. Mai értékvesztett világunkban önmagam addig elnyomott és elfojtott igazi értékei akkor erősödtek meg bennem, amikor átéltem a szabadság és megfelelés, a száguldás és megdermedés, a jégvilág és a napfény minden oldalát.

– Valami csodálatos volt ez az óra! Hogyan készítetted elő? – kérdezi az egyik vendégtanár.

– Sehogy. Előtte Aranyról olvastunk, gyűjtöttünk, beszélgettünk, s közben gondolkodtunk. Mint máskor.

– Aranyosak a tanítványaid – fordul hozzám egy kolléganő a bemutató óra után. – Mikor mondtam kisdiákjaidnak, hogy nagyon ügyesek voltak, egy hosszú hajú, csörfös kislány rám csodálkozott, és megrázta magát.

– Köszönjük, de nem volt ebben semmi extra, máskor is így szoktuk, sőt!

Elmosolyodtam. Van ezeknek a gyerekeknek önbizalmuk!

Az órát követően rövid ismertetőt tartottam A múzsák tánca taneszközcsomagról. Kétbőröndnyi kézirat volt az asztalon, amely az általam vezetett soproni, csornai, kapuvári pedagógiai műhelyben készült. Ennek külön regénybe illő története van. Egy kálvária, mely megírásra vár. Lehet, hogy ez a kincs az íróasztalfióknak készült? Lobbizni kellett volna megtanulnom! Hja, igen, ezt egy kisvárosi magyartanár honnan is tudhatná?

Az ebéd húsleves, rántott hús, krumpli, uborka, üdítő, kávé.

Az igazgatóm tétován ácsorog.

– Editke, nem tudok átmenni, mert sportverseny lesz. Nekem az is fontos, ott a helyem!

Megértem. Hogyne érteném meg, ő az igazgató és testnevelő tanár. Aztán mégis leül egy pohár borra, és beszélgetni kezd a szlovák kollégákkal. Láthatóan jól érzi magát. Hiszen neki is jó kapcsolatai vannak a határon túliakkal, énekkarral, sportkörrel jár át Szlovákiába. És családi gyökerei is kötik.

Ebéd közben nagy beszélgetések indultak. Terítéken a szlovák és a magyar közoktatás és az EU. Felidézzük az elmúlt évtizedeket… Szó esik a kisebbségi irodalom minden gondjáról, írókról, költőkről, a hűség és a kaland hőseiről. Újabb találkozások tervei szövődnek. Gyors telefonszám- és címcsere. Lassan mindenki hazaindul. Én is mennék, várnak a betegeim. Bekapcsolom a telefont.

– Minden rendben – mondja Apukám – , Anyukád, Balázs is jól van. Maradj még, ha akarsz, kapcsolódj ki egy kicsit, a betegek jól vannak, nagyon is jól.

Nagyot sóhajtok: mit jelent a „jól van”?

Visszaülök. Még beszélgettünk: az igazgatóm, meg én. Már régen kellett volna. Jól megvoltunk mi. Hosszú évek együttes munkái, tüskéi kerülnek felszínre. Gyarló emberek vagyunk, csak nehéz bevallanunk. Milyen jó lenne, ha nem legyőzni, hanem megérteni akarnánk a másikat. Későn érő típusok vagyunk?

Másként is el lehetett volna sok mindent intézni. Meg aztán országosan sincs itt rendezve sok dolog. Kié a szaktanácsadó? Az iskoláé? A megyéé?

– Ötven felé most döbbentem rá – vallja meg az igazgatóm –, hogy rosszul neveltek. Mindenkinek feleljek meg!

– Nekem talán van néhány év előnyöm, én erre negyvenhárom évesen jöttem rá. Vállalás van és nem mindenkinek megfelelés!

Szakad a hó, csúsznak a kocsi kerekei. Téli gumira most nem kerül, a pénz szénre, kórházra kell. Becsöngetek. A kisfiam, Balázs nyit ajtót. Sírva ölelem magamhoz. De jó, hogy itthon vagy!

Apukám izgatottan kérdez:

– Hogy sikerült? Milyenek voltak a gyerekek?

És mesélni kezdek… Kibontom az ajándékot, amit a kollégáktól kaptam. Egy gyönyörű könyv és két csodálatos toll. Egy képeslap, mellette boríték. Felnyitom a borítékot. Tarka virágok, pipacs, margaréta, katicabogár a lapon.

Hangosan olvasom a szöveget: Kedves Editke! „Akinek a szíve tele van szeretettel, mindig van valami ajándékoznivalója.” (Szent Ágoston)

„Köszönjük, hogy mindenkor az átélt, őszinte pedagógiai tapasztalataiddal ajándékoztál meg minket – hallgatóidat – a továbbképzések során. Szeretettel és tisztelettel gondolunk Rád! További sikeres munkát, jó egészséget kívánunk.”

Apukám sír, megpuszil, megsimogat. Nem tud szólni. Nem is kell ide a beszéd. Kifújom magam, megiszom két pohár vizet pezsgőtablettával.

Kivasalok három hálóinget, beleteszem a táskába, és indulok a kórházba Anyukámhoz. Felhívom Évikét, bölcs barátnőmet:

– Évike, a mai napomat kellene megírnom. Éjjel megírom, le tudod gépelni?

– Mikorra kell, Editkém? Holnapra? Most éppen máson dolgozom, de hozd, ha elkészültél. Puszi!

Hajnalodik. Fázom a fürdőköpenyben, melegítőbe bújok. Rágyújtok. Nézem az elegáns tokban a szürke bársonyon lapuló tollakat. Az egyik ceruza, a másik toll. Kecses, finom a formájuk. Különleges a színük, bordós, barnás. Ezzel kellett volna megírnom a mai napot. Helyette a kapuvári Pátzay Pál iskola kék-fehér tollával írom. A Varga Jóska igazgatótól kaptam, amikor a műhelyben elkészült A múzsák tánca taneszközcsomag második része, egy újabb bőrönd kézirat. Leteszem a tollat. Elfáradtam. Besüt a holdvilág. Zsong a fejem. Egy régi kedvenc dalomat hallom:

„A szavak furcsa teremtmények, ezt jól tudja minden gyerek, kicsúsznak a szájukon és fegyelmezetlenek. Hiába bízunk rájuk nagyon fontos üzenetet, elrejtik az igazságot, és mást jelentenek. Félve kimondott félszavakból van, aki ért, és aki nem, de elmondani nagyon nehéz, mit nem ért meg senki sem.” Szinte dúdolom a refrént. „Csak nézz rám, egy szót sem szólj, én így is megértelek. Ha van valami, ami nem hazudik, az leginkább a szemed…”

Aztán képek jönnek, kórházi képek az intenzívről. Monitor, EKG, vérnyomás, pulzus, oxigénszázalék… Lila köpenyben Anyus.

– Nem tudja, mit beszél – súgja a nővér.

– Adjatok még egy kis tejet! Ügyvéd vagy tanítónő akartam lenni… Írd meg nekik, Editke! Írd meg!

Nem beszél félre, csak én értem, mit beszél…