Arany János nagykőrösi balladakorszakának kiemelkedő alkotása a Szondi két apródja. A drégelyi várhoz, a vár védelméhez, a törökök elleni harchoz sok népmonda fűződik.1 A népszerű történelmi téma népköltészeti és műköltészeti feldolgozásainak ismeretében tanulságos lehet Arany János balladájának összehasonlítása a Bucsánszky Alajos által kiadott Nagy Képes Naptár 1870. évi Szondy György, vagy: A hősi érdemet az ellen is elismeri című ponyvaszövegével. A magyar XVI. századnak ez a hősi eseménye az önkényuralom és a kiegyezés korszakában nem Arany remekművével, nem is Drégelypalánk és Nagyoroszi környéki népmondákkal, hanem ponyvafeldolgozással hatott a tömegekre.

Milyen valóságos eseményanyagból ágazhattak el a Szondi-történet különböző feldolgozásai? 1552. július 6-án Ali pasa tízezres sereggel támadott Drégelyvárra. A mindössze száznegyvenhat várvédő Szondi kapitány parancsnoksága alatt négynapos küzdelemben hősiesen védte a várat, majd katonáival együtt elesett. Két apródja, Libardy és Sebestyén életét azonban megmentette: Ali basa gondjára bízta őket, s kérte a basától a maga méltó eltemettetését – ahogy Tinódi tanúsítja. Voinovich jegyzetei szerint az apródok nevét „Ali basának 1556. dec. 30. Krusity Jánoshoz, Bakabánya kapitányához írott leveléből tudjuk, melyben kész Sulejmán bég egy szolgáját kiváltani, akár a Szondi két apródjáért is. »Itten nalam ket gyermek vagyon, deak, kyket Zondy Gyorgitwl vettem el, egyiknek neve libardy és az masiknak Sebestyén«.” Azt mondja még ugyanott Voinovich: „Tinódi ódon nyelve érzik Aranynál egy-egy szóhasználatban (álgyu, marha)”, és hivatkozik is ilyen korábbi Tinódi-Arany összevetésekre.2 Tinódi Sebestyén Ali basa históriája (megjelent az énekmondó Cronica című kötetében, Kolozsvár, 1554) mind a folklorizálódásnak (és ponyvára kerülésnek), mind a magas műköltészetnek szinte azonnali és elsőrendű forrása volt; természetesen a történetíró Istvánffy és a költő Arany is hozzá folyamodott „epikai hitel” végett. Íme az Ali basa históriájának Szondi-epizódja:

Vitéz Ali basa dolgába bölcs vala,
Drégel vára alatt táborával szálla,
Az vár törésére álgyúkat állata,
Négy álgyúja, hat taraszkja néki csak vala.

Jó vitéz Szondi György benn porkoláb vala,
Bekefalusi Gergely ő társa vala,
De akkort házához kikéredzett vala,
Az megszálláskoron el-kirekedött vala.

Töretni az basa kezdé Drégel várát,
Ott ám lerontatá egy szép magas tornyát,
Szondi ott elveszté egy vitéz szolgáját,
Jó Zoltai Jánost, meghala torony alatt.

Első ostromot basa nagyot tétete,
Ott sok terek vesze, ő nem sokat nyere,
Ezt tevé Szondi Györgynek jó vitéssége,
Ott meg akar halni, azt ő már elvégezte.

Sőt az várnak falát, tornyát igen törte.
Basa oroszfalui pappal kérette:
Az várat megadná, magát ne vesztené.
„Már késén költ ahhoz!” – Szondi csak eszt izené.

Sok foglya őnéki, kettőt ő hívata,
Két énökös apródgyát előállatá,
Azok előtt ily testamentomot szóla:
Az Ali basának két apródgyát ajánlá.

Ezen igen kéri basát őnagyságát,
Vitésségre taníccsa ő két apróggyát,
És eltemettesse Szondi Györgynek tagját,
Mert majd itt megláttyák az ő szörnyű halálát.

Gyorsan mind az négyet skárláttal ruházá,
Pínzzel kápájokat megtölté, megraká,
Az Ali basának szépen kibocsátá,
Ő minden morháját az közöbre hordatá,

Égeté, elveszté. Istállóba méne,
Jó lovait hegyes tőrrel általveré.
Lelkét az Istennek ajánlá, ígyéré.
Nagy derék ostromát Ali basa kezdeté.

Nagy szép dárda Szondinak kezébe vala,
Sebösölve térdön állván ő vív vala,
Romlott toron alatt általlőtték vala,
Az fejét az hegyről alávetötték vala.

Jó Drégelnek vára lőn basa kezébe,
Szondinak az testét vivék eleibe,
Fejét keresteté, az testhöz viteté,
Mint oly vitéz embört nagy szépen temetteté.

Jó dícséretbe lőn Szondi vitéssége,
Feje felé írott kopját feltétete.
Ságra és Gyarmatra basa elerede,
De az két kastélba ő egy embert sem lele.

Tinódi háromszáz évvel korábbi szövege után olvassuk el újra Arany János 1856 júniusában írt balladáját Szondi két apródjáról:

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemözt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’

»Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:«

…S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

»Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. – «

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

»Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma!«

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

»Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!«

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

»Aztán – no, hisz úgy volt, aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette
Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset
Zengjétek Alit ma helyette!«

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
Vele halni meg, ócska ruhába’!

»S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!«

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

»Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!… Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.«

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vármosta fokán,
Diadallal várta be végét.

»Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár

És börtöne kész Ali úrnak. «

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!3

Mit és hogyan vett át Arany Tinóditól, hogyan munkálta meg a maga mesterművét, leírták már az Arany-kutatók érvényesen. A Szondi-„sztori” ponyvára kerülésének és ily módon való XIX. századi folklorizálódásának folyamatát 1980-ban Újváry Zoltán professzornál, a Debreceni Egyetemen készült bölcsészdoktori értekezésemben kísértem figyelemmel.4 Ebből ragadom ki az alábbiakat, hozzátéve feltevéseimhez, hogy a hősiesség nagy történelmi példáinak összekeveredésére (Szondi és Zrínyi) újabban a Zrínyi-kutatás is felfigyelt: Pásti Nóra nemrég a Hunyadi-Zrínyi hiedelmek egybefonódását konstatálta egy XVIII. század végi ponyvanyomtatványban.5

Drégelyvár ostromáról a népmondákban a következő motívumok jelennek meg: jelentős összecsapás, többnapos küzdelem; a törökök nagy számbeli fölénye; Szondi és maroknyi csapatának a végsőkig kitartó hősiessége; a nagyoroszi pap által küldött török üzenet: ajánlat a vár feladására; Ali a várral szemközti dombon temettette el Szondit.6

Arany János – Gyulai Pál szerint – a „ballada Shakespeare”-je, a történelmi esemény adta lehetőségeket a líra, epika dráma sajátosságait magába ötvöző műfajban teljesíti ki. A hősiesség mellett a helytállás és hűség gondolata kap legnagyobb hangsúlyt. A török hiába próbálja a győztes táborba csalni Szondi két apródját, a dalnokok nem méltatják figyelemre a csábító ígéreteket, hanem uruk sírjánál – a török küldönc szavaival párhuzamosan – megéneklik Drégely várának hősi védelmét és Szondi halálát. Arany a népmondákhoz híven a várral szemközti ormon „helyezi el” Szondi sírját; ennek is és a nagyoroszi pap török üzenettel való megjelenésének is fontos kompozíciós szerepe van. Aranynál Tinódiból és a népmondából is ismert elemek művészi funkciót is hordoznak.  A dombtetőn a Szondi sírjánál magányosan gyászoló két fiú és a völgyben tartott török győzelmi lakoma a fent és lent kontrasztjával a hősi kitartás és a helytállás erkölcsi értékét is motiválja, illetve előrevetíti. A megadás üzenetével érkező oroszi papnak felelő Szondi – ahogy a dalnokok felidézik – fogalmazza meg a végsőkig való küzdelem parancsát: „Mondjad neki, Márton, ím ezt felelem: / Kegyelemet uradtól nem vár soha Szondi”. Arany művészi fokozással viszi el a két párhuzamos szálat a török ingerült, fenyegető kifakadásáig, illetve a két apród Szondi gyilkosait megátkozó szavaiig. A szerkezet szempontjából sem lehet érdektelen, hogy a népballadákat ismerő és becsülő Arany János az átkot a klasszikus népballadák hagyományának megfelelően záróformulaként alkalmazza: „Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte”.

Nézzük meg most már, mi érdekli az 1870-ben megjelent  Bucsánszky-féle Nagy Képes Naptár ponyvaíróját, Medve Imrét (Tatár Pétert) Drégely ostromából, mit és hogyan emel ki, mit ölel fel a mondák világából?7

Medve Szondi-ponyvájának címe: Szondy György vagy: A hősi érdemet az ellen is elismeri. A földrajzi környezet pontos megjelölésével, az időpontra utalással, a ponyvai stílus jólértesültséget és tájékozottságot bizonygató soraival indul az elbeszélés.

Hont vármegyében, nem messze Ipolytól
Balassagyarmat, Szécsén, Hollókő Bujáktól;
Sűrű erdők között erős bástyák megett,
A határ legmagasabb szikla-orma felett.
Mint egy kőóriás állt a drégelyi vár,
De el van pusztulva, romja maradt csak már,
Melyet egykor a hős Szondi védelmezett,
S vívott ki magának halhatatlan nevet.
Ez időben ötszáz és ötvenkettőben,
Sok szerencsétlenség és baj ült a népen;
Pártoskodó urak véres ütközése,
S a szomszéd töröknek nagy vérengzése [...]
A szomszéd töröknek, ki hódítani készül,
Minden ember reszket haragos dühétül,
Szolimán kezében vérrel festett zászló,
Utána sok népe óczeánnak látszó.
Mely bosszútól felkorbácsolt habjával,
Elnyelni törekszik az egész világot;
És megsemmisíteni, mint a háládatlan
Keblü gyermekeket az apai átok.

A török túlerőt körülményes kifejezésekkel ábrázolja az író, hasonlataiban a mindig okítani akaró ponyvatörekvés mutatkozik meg.

Egy úr van a földet körülfogó égben,
Egy úrnak kell lenni e parányi földön,
Így szól Szolimán és vezeti táborát,
Édes hazánk felé vizen, hegyen, völgyön.
Sok vihar tolult fel a haza egére,
Belől czivakodás és véres háború.
Bizonytalan jövő epeszte sokakat,
A szegény nép sorsa volt nagyon szomorú.

A szultán hatalmi tervei után közhelyek, döcögő rímekkel egybefogott frázisok következnek. A reformkori nagy romantikusok lírájának időszerűségét és hatását szállítja le ponyvaszintre a szerző. Ezután egy „történelmi betétet” olvashatunk:

Zaklatta Ferdinánd, zaklatta Zápolya,
Aki a szultánnal szövetségben vala,
Akit, midőn meghalt, mint fiának gyámja,
Martinuzzi barát híven pártolt vala,
Azonban Ferdinánd kezébe keríté,
A szent koronát és Erdélyt Zápolyának
Minden birtokival s kiadta az utat
János király neje, szép Izabellának.
Martinuzzit pedig ország primásává,
S Erdélynek nevezé ki kormányzójául;
Kit Castaldo spanyol vezér az Alvinczi
Várban gyilkoltatott volt meg oly galádul.
Erdély fellázadt és Ferdinánd seregeit,
Török segítséggel ki is verték onnan,
Izabella pedig visszatért Erdélybe,
A harcz azonban folyt itten Magyarhonban
Hol török ellen Ferdinánd és pártja
Gyenge lévén, éppen semmit sem tehetett;
S a török az ország elfoglalásában,
Folyvást haladt, mivel Budán úrrá ő lett.

Alighanem a „hitelességet” örökké bizonygató szándék miatt iktatta ide a szerző ezt a részt. Halál, elűzés, gyilkosság, lázadás, visszatérés – események események hátán. Ferdinánd, Zá-
polya, Martinuzzi, János király, Izabella, Castaldo – nevek kavarognak minden bizonnyal megint Tinódiig visszamutatva, aki mind Erdély akkori történeti eseményeit (Erdélyi história), mind Buda veszését, mind a Felföldön történteket énekekbe foglalta.

Csak a magyar bányavárosok nem
Voltak török kézen, Selmecz, Bakabánya;
Valamint az akkor gazdag jövedelmű,
Mostmár hanyatlóban lévő Bélabánya.
Ide a török még nem jutott vala el,
A drégely-palánki vár miatt, mi nagyon
Bosszantotta őket, megindult azért
Ali basa haddal Budáról egy napon.
Tízezer törökkel indult Ali basa,
A hős Szondy avagy Drégely vára ellen;
A melyben Szondy György vala várkapitány.

Szondy György, a vitéz, a rettenthetetlen
Hadnagyja Zoltay János legénysége
Bár kevés, de mind oly elszánt bátor vitéz
Mint a vezér, a ki a csaták tüzében
Nem számára, hanem ellen szemébe néz.

A szerző kiemeli Drégely szerepét a felföldi bányavárosok védelmében. A török sereg tízezeres száma nagyjából megegyezik a történelmi valósággal. Hogy Szondi állománya jóval kisebb volt, ez is tény. Az elszántság és bátorság kiemelésére a szerzőnek itt külön alkalma nyílt. Az sem tévedés, hogy Ali Budáról indult; Zoltay János hadnagyot megint csak Tinódi említi a Budai ali basa históriájában. Az erőviszonyok felvázolása után a harc képei következnek:

Ali felállítá faltörő ágyúit,
És rombolni kezdé az erős falakat,
Szondy sem kímélte ám a puskaporát,
Szórván a törökre a nehéz golyókat.
Maga igazgatván ezer halál között,
Mi katonáinak csupán csak nevelte
Bátorságát és a csodával határos
Vitézségét, hiszen Szondy vezényelte.
A gyilkos faltörő ágyúk egyre szólnak,
Sok rombolás látszik immár a falakon
A melyet éjjel a fáradhatatlan Szondy,  
Kijavíttat s a rés nem látszik azokon.
De ím a várkapu felett álló magas,
És nagy torony ledőlt gyors ágyúzás alatt;
S az ottan alatta munkálkodó hősök,
Zoltay Jánossal ím agyonsúlytottak.

A ponyvaíró elemében van; a „gyilkos faltörő ágyúk” a rombolás leírásában és a torony ledőlése miatti szerencsétlenség részletezésében a ponyva másik sajátosságát láthatjuk – a vonzódást a borzalomhoz.

Szondy most egyedül maradt, tisztje nem volt,
Ámde nem csüggedt, a védelmet folytatta,
S a hol csak rést ütött törökök golyója
Azt hős elszántsággal mindig kifoldotta.
Sok kár esett már a várnak falain,
Ali csikorgatja fogait mérgébe;
Tudta, hogy kivel van azonban most dolga,
Tudta, hogy csak roppant vérrel veheti be….
Azért Ali basa most a nagyoroszi
papot Mártont küldé Szondy kapitányhoz;
Hogy szólítsa fel őt vár feladására,
Máskép kénytelen lesz fogni a rohamhoz.
S a várat, mint vihar elsepri útjából,
Ne koczkáztassa hát életét hiába;
Hogyha átadja a várat életének
Megkegyelmez Ali, s nem lészen bántása.
Ámde Szondy kevés magyar hadaival
Elhatározá, hogy véglehelletig;
Fogja védelmezni Drégely rongált várát.

Tinódinál, Arany balladájában és a ponyvában találkozó motívum: a szultán Mártont, a nagyoroszi papot azzal az üzenettel küldi Szondihoz, hogy adja fel a várat (cserébe életéért). Az ajánlatot Szondi visszautasítja.

A következő részben annak a ponyvaírói módszernek lehetünk tanúi, hogyan alakulnak át a források a ponyvaíró műhelyében.

Erre Szondy minden pénzt és drágaságot
És eleséget a várnak udvarára
Hordatá, azután mind felrakatta azt
A már előbb összecsinált nagy mágjára.
Melyet felgyújtatott és ott nézte maga,
Miglen porrá égett az értékes halom;
Még a lovakat is mind leöleté,
Hogy a török itten semmit se találjon.

Tegyük e szöveg mellé Tinódi és  Arany hasonló strófáit. Ezen a ponton kifejezetten a két költő, illetve a műveikből való származást feltételezzük. Bucsánszky Nagy Képes Naptárában Arany Toldija is „ponyvásítva” jelent meg Tatár Péter átírásában,8 a Bucsánszky-könyvek és nyomtatványok árjegyzéke bemutatja a Gyámbot című szépirodalmi és színészeti albumot, amelynek szerzői között első helyen szerepel Arany János neve.9 De olvassuk tovább a Tatár-ponyvát; Szondi története egy másik hős helytállásának epikai díszítményeivel ruháztatik fel:

Szondy leggazdagabb ruháját felölté,
És zsebét száz magyar arannyal megtölté […]
Vitézei a vár udvarára gyűltek,
S a végső tusára és harczra készültek.
Szondy kardot húzván így szólott seregéhez:
Vitézek! mindenki készüljön Istenéhez.
Szabadulás nincsen, haljunk meg hősökhöz
Illőn, kiknek mocsok nem fére nevéhez;
A hon, a király és a szabadság éljen!
Előre vitézek, a halálba vélem.
Most megnyitja a belső vár kapuját,
És elsütteti utolsó ágyúját,
S annak füstje között tör ki mint a szélvész,
Csapásai alatt sok ellenség elvész.

A nem várt „fordulat”: Szondi nyilvánvalóan Zrínyiként való kirohanása a várból. A ponyvaírói módszerek újabb törvényszerűségét emelhetjük ki: különböző, hatásos elemek összekeverését, mely nincs tekintettel a korábban oly gondosan védelmezett „hitelessége”. Honnan került ez a „Zrínyi-betét” a történetbe? Felmerülhet esetleges forrásként népmonda is, de valószínűbb a Zrínyiről szóló ponyvából való származás. A Bucsánszky általa kiadott Könyvek és nyomtatványok árjegyzékében a Magyar nép-historiák alcímű felsorolásban találjuk meg Szigethvár ostroma 1566-ban, vagy: Zrínyi Miklós halála című ponyvát.10 Teljes szövegét idézem:

Dúl Szolimán császár pusztitó fegyverrel
A hazában szerte; s iszonyú sereggel
Megindúl Belgrádból Szigethvára alá,
Mert Mohammed basa meg nem hódithatá.
Százezer embert hoz magával a Zultán
És rettentő harag ül komor homlokán,
Hogy Szigethvár alatt annyi katonája
Elvérzett, és meghalt legbátrabb basája,
És serege előtt Allahra esküszik
Hogy addig nyugodtan nem alszik, nem eszik
Mig Szigethvár tornyán nem lengeti a szél
A félholdas zászlót, azután Szemliknél
És Zsiboltnál tábort üttet, s megkezdeti
Tüstént a sánczokat s árkot épittetni.
Öt nap alatt körül volt véve Szigethvár,
Nem jöhetett onnan ki más mint a madár.
De benne volt Zrinyi kétezerötszázzal,
Hős és derék magyar vitéz katonával,
Halálnak áldozva; mert bárha Óvárnál
Állt is Miksa király, és Rév-Komáromnál
Salm herczeg negyven, vagy ötvenezerrel,
Nem voltak Zrinyinek semmi segitséggel
Ő hát a mint látta, hogy magára maradt,
Csak az Urban vetett erős bizodalmat,
És kis seregével győzni avagy halni
Kész volt a jó polgár és a nagy hazafi;
Azért összegyüjté most a katonákat,
S a városban maradt minden polgárokat,
Megesketé őket, és esküt tett maga,
Hogy azt érje Isten örökös haragja,
S a hazának átka a ki áruló lesz,
Vagy ha kell a várnak romja alá nem vesz
A többivel, s ekkor erősbült kebellel,
Rontott ki meg víni az ádáz ellennel.
Szigeth-Ujvárosnál Ali Portuk állott
Ki álgyuival a belső várba ontott
Golyózáport, ugy hogy a nagy torony minden
Harangjával együtt összeomlott, s egyben
Rárontott a jancsár csapat Ujvárosra,
De ott talált nem csak egy bátor harczosra,
Késő éjjelig folyt a harcz és vérontás,
Az embertelen és hajmeresztő rontás,
De a bátrak ellen nem boldogulhata,
Ali Portuk ádáz, vért szomjazó hada,
Reggel hajnal felé a mint a török had
Vissza vonul, Zrinyi rögtön parancsot ad
Hogy Ujvárost fel kell azonnal gyujtani,
Mivel nem tartható s vissza kell vonulni
Az Óvárosba. És parancsára tüstént
Lángban áll a város, s az Óvárosba mind
Bevonultak, mellynek védelmét rábizta
Zrinyi Botos Péter és Bosnyák Mártonra
Ugy Szecsődi vitéz fő kapitányokra,
Kik több izben rája rontottak Portukra.
Mérges volt Szolimán, hogy egy maroknyi nép
Katonái közül annyit össze vág, s tép
Magához hivatja Ali Portuk basát,
Igy osztván ki neki nagyuri fermánját:
Ali Portuk ! hallod, hogy ha tiz nap alatt
A Óvárost be nem veszed, lábod alatt
El fog fújni a szél ; ha pedig be veszed,
Kétszáz arany forint a tied, most eredj,
Lódulj, s teljesitsed az én parancsomat,
Ha nem akarod felrázni haragomat.
Portuk basa ment, és az egész haderőt
Az Ó város elé vitte éjfél előtt,
És reggel hajnalban huszonnégy álgyuból
Löveti a várost, mellynek sánczaiból
Vitézül felelnek a magyar tüzérek,
Kikkel együtt véve hatszázan levének
A magyar katonák, és majd huszszor annyi
A török, ki készült már rögtön rohanni.
Mert a tizedik nap már múló félben volt,
Azért Ali Portuk most elő lovagolt
S a megroncsolt falnak ellene vezérli
A sok vad törököt, s a várost beveszi
Bathay és Bosnyák, Győri, Botos, Deák
Magokat töröknek azért meg nem adják,
Hanem mint vitézek Radván és Dandóval,
Elesnek Szecsődi fő kapitányokkal.
A hatszáz magyarból alig háromszázan
Vonultak harczolva vissza Szigethvárban.
Most már csak a fő vár maradt hatalmába
Gróf Zrinyi Miklósnak, ki azt hamarjába
Jól megerősité, s az ellen rohamát,
Visszaverte mindég és bátor csapatát
Győzelmi babérról babérra vezette,
a Zultánt a méreg majd megette.
Már Ali Portuk is elesett, és vele
Egyptusi basa és egész serege
S a hős várőrség két zászlót zsákmányolt el,
S fegyverei alatt sok török veszett el.
Bőszült haragjában tépi ősz szakállát
A Zultán, és hivja bizonyságul Alláht,
Hogy ha még holnapig álland Szigeth vára
Fő vezérét rögtön a legelső fára
Akasztatja, s mellé valamennyi basát;
S esküszik, hogy bizony megtartandja szavát.
És sátra elé ül, s rögtön parancsolja
Hogy az egész sereg a várt megrohanja,
S az álgyukat nem a vár ellen szegezi,
Hanem a hadsereg hátához téteti,
Hogy ha hátrálni fog, lőjön mindjárt rája,
Saját seregére, saját katonája.
Remegnek a basák remeg a török had
Melly igy két tűz között kétségbesve halad
S rohan a vár felé, és mint hangya lepi
A sánczokat, s a vár álgyuja ugy sepri
A kontyos törököt, hogy a sáncz árkokba
Ezrenkint hullanak rakásra, halomba.
Jön a halál hirnök Zultán sátorába
Hogy a hadsereg már felbomlik, s magába
Zugolódva vissza akarna vonulni,
A zultán dühtől kezd elhalaványulni
S a hirnököt rögtön a fára kötteti,
S huszonnégy álgyuját seregére sütteti.
De már a második hirnök is érkezik,
A zultán dühében, már nem lát, s tajtékzik
A szája, s szólni sem tud, rezg a szakála,
S egy hirtelen guta ugy nyakon találja,
Hogy mindjárt szörnyet halt. Mohamed vezére
Visszavonul rögtön ezen gyászos hírre,
De titokban tartja a Zultán halálát
S ráadatja legszebb császári ruháját
A sátor elébe kiülteti szépen
S a hadsereg előtt beszél illyenképen:
Ime a nagy Zultán most adá ki nekem
A parancsot , hogy ha két napig nem veszem
Be Szigethet, velem valamennyi basát
Sőt minden ötödik Spáhit vagy katonát
Felfog akasztatni. Ekkor a holt Zultán
Ruhájánál fogva megránczigáltatván
Mozgott mintha élne, s bólintgat fejével,
És igy hitetik el egész seregével
Hogy meg nem halt, s másnap iszonyu lármával
Rohantak Szigethre Allah orditással.
Az első rohamot Medve, s Póky Gergely
Állván ki egy bátor kis magyar sereggel,
Mind hősök vesztek el együtt Nádasdyval,
Novakovics János, és Bika Andrással.
Zrinyinek megholtak már minden tisztjei,
S tizedelve voltak bátor vitézei;
Ugy hogy a kétezer és ötszáz harczosból
Alig maradt hatszáz, és a külső várból
Is vissza kelle már vonulnia, mivel
Nem birt megvini a lángokkal és tűzzel,
Mert az olthatatlan égett, azért vissza
Vonult seregével, a belső kis várba.
A fővezér rögtön a külső nagy várat,
Elfoglalván kezdé hányni a sánczokat,
S ugy körül kerité Zrinyi menedékét,
S állitá fel dühös és ádáz seregét,
Hogy a várbeliek nem szabadulhattak,
S feladás vagy halál között választhattak,
És midőn harmincznap alatt husz rohamot
A hős Zrinyi Miklós seregével ki állott
S elpuszitott harminczezernyi törököt
A vár udvarára összegyüjté őköt
Mind, kik a véres harcz alatt el nem estek,
S a végső tusára, s harczra elkészültek.
Zrinyi leggazdagabb ruháját fel ölté
És zsebét száz magyar arannyal megtölté
S kivonván kardját igy szólott seregéhez:
Vitézek ! mindenki készüljön végéhez,
Szabadulás nincsen, haljunk meg mint hőshez
Illik, kiknek mocsok nem fére nevéhez,
A hon, a király, és szent vallásunk éljen!
Előre vitézek ! a halálba vélem!
Most megnyittatja a belső vár kapuját
És elsütteti ott utolsó álgyuját
S annak füstje között tör ki mint a szélvész,
Csapásai alatt sok ellenség elvész.
Juranics viszi a három szinü zászlót;
Mellynek közepén a szűz anya képe volt,
S utána a halni kész magyar hősök mind
Kardemelve rontnak a törtökre, melly mint
A pelyva hull erős csapásaik alatt
És áttörték már a sűrü ember falat.
De most a janicsárok nyil s fegyver zápora
Fogadja őket, s a derék hősök sora
Ritkul, s három golyó Zrinyinek mellébe
Fórudva lerogyik a hős féltérdére
Még egy csapás, aztán kiadá nagy lelkét,
S halálköd boritá a nagy honfi szemét.
Háromszoros Allah kiáltás hirdeti,
Hogy le van teritve a hős vezér Zrinyi.
Kis serege még viv és egyenkint elhull,
És kegyelmet senki közüle nem koldul.
A belső vár is már elvagyon foglalva,
A félholdas zászló van tüzve tornyára,
S midőn a győzelmes török belévonul
Zrinyi halála nem marad boszutlanul;
Mert az ott levő puskapor-tár fellobban,
S három ezer török vele légbe robban.
Ezerötszáz hatvanhatban igy esett el
Szigethvár, melly Zrinyi dicső emlékével
Élni fog még magyar lesz e drága honban,
Kinek nemes szive, nemes tüzbe lobban
A honért, királyért és a szent vallásért
A hont boldogitó e szent háromságért!

Szondi és Zrínyi ponyvatörténetében hallatlanul érdekes összevetnünk, hol és mit változtat a szerző; a legizgalmasabb az egyezések megtalálása. A két ponyvaírásban 12 egyező sor van, a leghangsúlyosabb részben. A közös motívumokból néhányat más téma kapcsán a népköltészetből is ismerünk (leggazdagabb ruha, száz arany; utolsó golyó, ágyú), a többi a szépirodalomból veszi anyagát. Zrínyi szózata vitézeihez, az odaadott élet áldozatvállalása, a hősiesség – az irodalom által vált eszménnyé. A ponyvaíró ismerte Zrínyi eposzát és volt kapcsolata a folklórral is. „Zrínyi költészetének legjellemzőbb karaktervonása a hősi, a küzdő jelleg, a heroizmus. Ezzel összefüggésben a hatalmas méretek és ellentétek kedvelése, a nagy tettek és szenvedélyek ábrázolása, a költői szöveg zengő regisztere, dinamizmusa, a fennkölt és súlyos nyelvezet.”11 Bárcsak átmenne néhány ezen jellemzők közül „a nép számára öszveszedett” ponyvalapokra! Sajnos, ezt nem várhatjuk, és valóban nem is tapasztaljuk. A ponyvát más szálakból szőtték. Tudomásul kell vennünk, hogy a ponyvaírói technikában maga a téma maradandó és az, hogy soronként kétszer találkozunk a ’nagy’ jelzővel. Egy barokk elmúlás-képből ez a ponyvasor marad: „S halálköd borítá a nagy honfi szemét.”

A Zrínyi-példa a ponyvairodalomban alkalmas egy másik várvédő bemutatására is. A ponyvaíró az egyszer már beváltat aggály nélkül hasznosítja egy másik helyen. Így lesz Szondiból az „utolsó ágyú” „füstje között” kitörő hős.

A magyar népköltészet szinte minden műfajában alapvetően meghatározó az az alkotási mód, hogy azonos vagy hasonló elemek-motívumok több szövegváltozatban megjelennek, az egyik hősről elmondottak ugyanúgy vagy hasonlóan felbukkannak egy másik hősről szóló típus variánsaiban. Tatár Péter némileg hasonlóan „szedte öszve” történeteit: amit az egyik helyen már megírt, azt átemeli a másik szövegbe. Bizonyos formulákat változtatás nélkül felhasznál. A népköltészeti alkotások variánsok sokaságában formálódtak, csiszolódtak, minden újabb elmondás, eléneklés közelebb vitt a legkikristályosodottabb változatokhoz. A ponyvaíró technikája, módszere (elemek, formulák átemelése egyik szövegből a másikba) hasonló, de gyökerében alapvetően más. Gyorsan dolgozó, tömegcikket készítő iparoshoz hasonlíthatnánk, a közösségi ízlés kihagyó-tisztító ereje sem működik (népköltészettől idegen formulák kivetése), itt nincs a variánsok százain át történő formálódás. Ha nem kérhetjük számon a ponyvaírón a szépirodalmi igényességet, nyilván nincs okunk hiányolni szövegeiből a népköltészet áttetsző szépségét, tisztaságát sem.

Nem szándékozunk Medve Imréből „nótafát” faragni, de látnunk kell, hogy a ponyvaíró népi kultúrával való érintkezése munkájának és sikerének egyik alapfeltétele volt. A szerzőnek ismernie kellett, mi lehet kelendő népolvasmányként. Azt, hogy a folklórral kapcsolata volt, írásainak felépítése is mutatja, de konkrét bizonyítékként álljon itt Medve Imre egyik kiadványának címe: Alföldi vőfélykönyv, Írta Vetró Lőrinc, Nyélbe ütötte Tatár Péter, Szeged, 1878. Íme, Medve Imre nemcsak szépirodalmat, hanem folklórt is „ponyvásított.” Figyelemre méltó a Zrínyi-ponyvában a számok használata: százezer, kétezerötszáz, hatszáz, háromszáz, öt nap, harminc nap. Egy helyen a népköltészetből is ismert formulával írja le a számot: „Úgy, hogy a kétezer és ötszáz harczosból / Alig maradt hatszáz.”

Tatár Péter ott áll a „hármas út”-on, irodalom, népköltészet, ponyva találkozásánál. Nincs még egy terület, ahol a három egymásbajátszását, sokszor szövevényét együtt láthatnánk.
Szinnyei Medve Imrének 91 írását és 6 naptárkiadványát sorolja fel.12 Medve Imre Tatár Péter néven több mint húsz éven át készített Gergei-, Gvadányi-, Fazekas-, Arany-átiratokat Bucsánszky-kiadványok, ponyvafüzetek, naptárak számára. Érdekes összefüggés fedezhető fel. A Gvadányi-átiratok 1857-ben, 1859-ben és 1860-ban készültek, és sikeres ponyvafüzetekben napvilágot láttak; ugyanezen írások két-három évvel később megjelentek naptárakban, így Bucsánszky Nagy Képes Naptára 1860., 1861. és 1862. évi lapjain. Biztos vagyok benne, hogy Bucsánszky Nagy Képes Naptára egyik (elveszett vagy ezidáig elveszettnek hitt) évfolyamában megjelent a Szigethvár ostroma 1566-ban, vagy: Zrínyi Miklós halála is. Több szempontból volt alkalmas kalendáriumi írásnak, hiszen rövid szöveg, hősi ideált állít olvasói elé, beleillik a Bucsánszky-naptár vártörténeti sorozatába (pl. Beckó, Salgó, Eger); III., IV. Béla király, Szent Margit, a Hunyadiak, Szondi, Jurisics, Thököly, Rákóczi kedvelt történelmi alakjai Bucsánszkynak; ott kellett lennie közöttük Zrínyinek is. Mivel a sorrend törvényszerűen az volt, hogy a szöveg ponyvafüzetből került naptárba, feltehetjük, a megjelenést (1857) követő valamely évi Nagy Képes Naptárban is helyet kaphatott a Zrínyi-ponyva. Az is lehetséges, hogy Medve Imre a szöveget saját naptárában, naptáraiban is megjelentette.
Ha a saját körén és törvényszerűségein belül vizsgáljuk a ponyvát, akkor kutathatjuk a legeredményesebben. Ne feledjük, Arany János milyen szeretettel említi gyermekkorra olvasmányait, a kis ponyvafüzeteket is. Képzeljük el, hogy az 1860–70-es években szülőfalunk egy heti vásárában dédapánk megvette pár krajcárért a Szigethvár ostroma 1566-ban, vagy: Zrínyi Miklós halála című füzetecskét. Az ő kezében a népi kultúra valóságával kerülhetett kapcsolatba a szigetvári hős, az eposzíró Zrínyi Miklós és a rímfaragó Medve Imre.

Eposzi téma ponyván, Tinódi-, Zrínyi-, Arany-párhuzamok, népköltészeti kapcsolódási szálak, szóbeliség és írásbeliség összefüggései, művészet és ponyvairodalom egymásba áramlása – érdemes járnunk ezeken a határmezsgyéken. A szépirodalomnak még sok feltáratlan szála kapcsolódik a szóbeliségben gyökerező alkotási folyamatokhoz.

Jegyzetek

1  Lásd a kritikai kiadásban ARANY János, Kisebb költemények, kiad. VOINOVICH Géza, Bp. 1951, 261– 263; jegyzetek: 498– 500.
2  Uo., 499.
3  Kritikai kiadása: Régi Magyar Költők Tára,  III, kiad. SZILÁDY Áron, Bp., 1881, 90–104; jegyzetek; 430–435. SUGÁR István és SZAKÁLY Ferenc Krónika-kiadását idézem, Bp., 1984, 201– 202.
4  A múlt századi kalendáriumok néprajzi vonatkozásai Bucsánszky Alajos Nagy Képes Naptára alapján 1849–1900, Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1980.
5 PÁSTI [Kovács] Nóra, Zrínyiek a ponyván, Irodalomismeret, 1999/1–2., 211–216. Zrínyi életműve a népköltészetben nem, de élő anyaggá lett a XVIII. századi ponyvairodalomban. Veszelszki Antal botanikus és orvosdoktor prózaírásaiban „közismert szövegeket a saját témájához idomítva népszerűsítő célzattal hasznosít újra”. Pásti Nóra elemzi Medve Imre Szigetvár-ponyváját és feltár ponyvasajátosságokat is.  
6  Köles Istvánné adatközlő, Hont, 1978. A mondát már csak töredékeire hullott állapotában találtuk, de az emlékezet megőrizte az egyik legfontosabb motívumot, a felszólítást a vár feladására. A szultán a legközelebbi falu, Nagyoroszi papját küldte követségbe Szondihoz.
7  Pogány Péter, A magyar ponyva tüköre, Bp., 1978, 308– 309. Tatár Péter néven író Medve Imre (1817–1878) ponyvaszerző műve. Szinnyeiből sokmindent tudunk róla. (VIII, 1902, 987–993.) Apja Medve Márton törvényszéki elnök és megyei főbiztos volt. 1837-től Váradon tanult, majd ügyvédi vizsgát tett. 1845-től Vahot Imrével a Magyar föld és népei című vállalkozás munkatársaként mint rajzoló járta az országot. 1848-ban minisztériumi tisztviselő, élete utolsó éveiben irodatiszt a honvédelmi minisztériumban. Ponyvaírásai, amelyeket legtöbbször ő maga illusztrált, hallatlanul népszerűek voltak. Pogány Péter Medve megítéléséről korabeli újságokból idéz, az Üstökösből és a Vasárnapi Újságból. Két sort mi is kölcsönveszünk: „Ha a világirodalomnak van Dumas-ja: a ponyvának megvan a maga Tatár Pétere”.
8 A Bucsánszky-kiadványokban Arany-művek és „Arany-átiratok” egyaránt szerepeltek. Toldy Miklós vitézi élete és szomorú halála. 12 években, 14 képpel, 88 oldal, kötve, 12 krajcárért, Bucsánszky Nagy Képes Naptár, 1870.
9  Bucsánszky Könyvek és nyomtatványok árjegyzéke, 1875, 21.
10  Szigethvár ostroma 1566-ban, vagy: Zrínyi Miklós halála. Írta Tatár Péter. Pesten, Nyomtatja s kiadja Bucsánszky Alajos, 1857. OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár.
11  Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból, II, Bp., 2000, 19–34, 23.
12  Medve Imre naptárai: Magyar Nép Naptára 1861–1878; Paprika Jancsi Képes Kalendáriuma 1863–1865; Budapesti Képes Naptár a magyar nép számára 1866-ra; Kis Nemzeti Naptár 1871–1876; Alkotmányos Naptár 1872-re; Magyar Gazdasszonyok Naptára.