A legnépszerűbb Magyar Irodalomtörténet, a Szerb Antalé, 1934 és 1994 között tizennégy kiadást élt meg. Minden középiskolai és egyetemi nemzedék négy évére esik egy kibocsátás. Nem hinném, hogy keresettsége azóta alább hagyott volna.

Mi a titka? A stílus, az esszéisztikus előadásmód. Az olvashatóság. És mi a stílusélmény háttere? Megvilágítható-e ez a háttér csak az esszéművészet köztudatba átment reprezentánsainak tanúztatásával? Aki az Erdélyi Helikon pályázatára nyújtotta be a Magyar Irodalomtörténet mintafejezeteit, kapott-e ösztönzést a kidolgozáshoz a transzilván tradíciótól is? Ha jól tudom, ezeket a kérdéseket még nem tette fel a kutatás.

„Minálunk az irodalom története [...] fáradt és fárasztó tanárok rutinmunkája lett” – panaszolja Szerb a Magyar Irodalomtörténet bevezetésében. És így fejezi be könyve előszavát:

„Be kell vallatunk, hogy a könyv megírásánál a stílus kérdését minden elmondott tudományos problémánál fontosabbnak tartottuk. Az irodalom nagy értékeinek muzeálissá válásában nagy szerepe van irodalomtörténet-íróink stílusának. A régebbi nagy nemzedék, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, sőt még Péterfy stílusa sem hat már elevenen a mai ifjúságra. Utódaik pedig újramondogatták a régi szavakat, melyek már frázisoknak is színtelenekké váltak […]

E sorok írója azt szeretné, ha sikerülne művét minden régi frázistól megszabadítani, és az egész irodalomtörténetet áttenni abba az új terminológiába, mely a nagy német szellemtudományos megújhodás nyomán nálunk is kifejlődött, de még nem nyert teljes polgárjogot.

De őszintén megvallom, mintaképei nem a csodált a német tudósok, akik az irodalomtörténetet irodalomtudománnyá fejlesztették, hanem inkább a régi humanisták áhítatos pletykálkodásukkal és az ancien regime-beli »filozófusok«, akik márkinők számára értekeztek a csillagos égbolt titkairól. Emberien élő, emberien átélt humánus stílus által szeretné a magyar irodalmat a szívekhez közelhozni – és ha ez bizonyos fokig sikerül, úgy érzi, hogy könyve megtette kulturális és magyar kötelességét.”

Szerb Antal monográfusa szerint „Szerb Magyar irodalomtörténete [...] – szintetizáló szempontjainak eklektikus volta és nem elegendő meggyőző ereje miatt – a fejlődés szerves egységét ábrázoló szintézis helyett ragyogó kísérlet marad, mely a tudományos intuíciót és a művészi plaszticitást egyesítő remekbeszabott portrék sorában eleveníti fel a magyar irodalmi múltat, és arcképfestő technikájában a magyar esszéművészetnek és a műfaj világirodalmi reprezentánsainak legnemesebb hagyományaira épít.

A magyar esszéművészet irodalmunk meglehetősen kései hajtása, amely – különösen a portré vonatkozásában – értekező prózánk néhány nagyszerű előzménye, Zrínyi, Pázmány, Bessenyei és Kármán után tulajdonképpen Kölcsey klasszikus kritikáival indul.” (Poszler György, Szerb Antal, 1973.)

Mindebben sok az igazság. De kik azok „a régi humanisták” az „áhítatos pletykálkodásukkal”, és azok „az ancien régime-beli »filozófusok«, akik márkinők számára értekeztek a csillagos égbolt titkairól” – azok, akikre Szerb név nélkül, de előszavának leghangsúlyosabb helyén (ezt kurzívval emeltem ki), mint legigazibb „mintaképei”-re hivatkozik?

Egyet közülük, aki „a magyar esszéművészetnek” XVIII. századi kiválósága, egyet, aki a maga magyar irodalomtörténetét esszéportrék műfajában adta elő és lexikonban foglalta öszsze; egyet, aki erdélyi, és akit Szerb méltat is irodalomtörténetében; egyet megnevezhetek.

Megnevezhetem Bod Pétert.

A sokoldalú tudós író Erdélyben élt 1712–1769 között. Legfontosabbnak bizonyult munkája, a Magyar Athenas 1766-ban jelent meg. A kérdésre, hogy van-e Szerb Irodalomtörténetének erdélyi stílusélmény-háttere, biztosan Bod Athenasa az egyik felelet. Szerb kitüntetett figyelemmel fordult Bod felé, többek között ezt írja róla: „A század közepén megjelenik az első magyar irodalomtörténeti könyv, Bod Péter [...] Magyar Athénása. Bod Péter erdélyi kálvinista pap volt, hosszú ideig az önéletrajzíró Árva Bethlen Kata szolgálatában állt. Gyűjtő és polihisztor természet, Magyar Athénása (Nagyszeben, 1766) talán a legrövidebb műve, vele inkább a publikumot akarta szolgálni, azért is írta magyarul. Neki már volt érzéke a magyar irodalom iránt is. Régi költőinkről szép, közvetlen szavakkal nyilatkozik, bár az irodalom az ő számára is a tudományt jelenti. Művének báját anekdotikus anyaga adja meg [...]”.

Az anekdota maga a jólértesült pletykálkodás, találó nyelvi fordulatokkal élénkítve, csattanóval zárva. Szerb Antal Magyar irodalomtörténete Pázmány-portréjában Bod Athenasának idézi egy ilyen elragadó helyét: „A világ-egyház fölényes és magabiztos tagja, messze fölötte áll ellenfeleinek, és csak taktikából ölti fel a gorombaság maszkját, alapjában véve, amint Bod Péter oly kitűnően mondja, »fehér fogakkal nevette« a kálvinistákat.” Azt hihetnők, ez meg Bod Pázmány-arcképéből való, de nem. Alvinczi Péter életrajzában írja ezt Pázmány Péterről Bod Péter:

„A reformáta vallást hatalmason oltalmazta ugyan mindenek ellen; de nevezetesen Pázmán Péter ellen, aki akkor a jésuitai szerzetből való missionárius volt, azután pedig kárdinális és esztergomi érsek, nagy tudományú, bőv beszédű és pennájú ember, aki sok méltatlan vádakkal terhelte mind a reformáta apostoli sz[ent] vallást s mind annak tanítóit: hallatlan s csak a maga agyából született, képzelt hibákat reájok fogott, fejér fogakkal nevette, csúfolta, nyomtatott könyvecskékbe világ eleibe bocsátotta, magának is nem kevés gyalázatjára. Melyeket Alvintzi hasonló buzgósággal úgy visszáhányt a nyakába, hogy ő is talált, mit tisztítson a galléra alól. Talám abból a Pázmánnak Alvintzivel való veszekedéséből származott az a kézről kézre adatott beszéd, hogy Pázmán ifjú korában reformáta vallást követett volna; de akadémiákra menvén a váradi kollégyiomból Alvintzi Péterrel és Pétsváradi Péterrel együtt; e kettőnek lett hivatalja, egyiknek a váradi professorságra, a másiknak a papságra; Pázmánnak pedig (aki magát mind a kettőnél jobbnak tartotta) hivatalja nem esvén, azon megbosszonkodott, és visszájövén vallását változtatta volna Bécsben, hogy mindeniknél nagyobb méltóságra mehetne.”

Micsoda élénk színezésű, olvasmányos kettősportré! Amit Bod, mintegy folytatásként a Pázmány-címszóval tesz hozzá, az sem alábbvaló:

Kalauzában Pázmány „minden ékesen szólásinak és elmés találmányinak vastag folyamatját kiöntötte az ellenkező vallásúak ellen, nevezet szerint a reformátusak ellen; és úgy írt, mintha valósággal azoknak tudományokat nem tudta volna; holott jól tudta, mint aki közöttök született, nevelkedett és tanult Váradon a kollégyiomban. Azért is írta volt róla Geleji István, hogy visszákiáltó lelkiesmérettel írta, amit írt, jól tudván, hogy a reformátusok nem úgy értenek és cselekszenek.”

Mind az Irodalomtörténet, mind az Athenas portréinak írója dolgozik sztereotípiákkal. Bod az „alávaló”, a „hathatós”, és különösen a „hatalmason oltalmazta” ismétléseivel nem tud betelni; a „visszakiáltó lelkiesméret”-et ugyancsak újból elhasználja. Tetszését azonban váratlan variációkkal is képes kifejezni: „A könyv markoson és fundamentumoson vagyon megírva.”

Bod Athenasának legfőbb karakterisztikumát, a Szerb által nyomatékosan kiemelt „anekdotikus báj”-t szinte akármelyik címszóval dokumentálhatnánk. Felsoroltam ezek javát a Barokk és késő-barokk rokokó című szöveggyűjtemény (Osiris, 2000) Bod-portréjában. „Művének báját anekdotikus anyaga adja meg” – ez a Szerb-definíció Bodnak egyenesen ars poeticája lehetett. A gyűjtő, a forrásokat összevető, az írókat és műveiket kedvvel karakterizáló Bod Péter eleve jó tollú, verbális székely volt (szintén háromszéki, mint Mikes Kelemen): nem tételszárazsággal adatolt, csirizelt össze egy életrajzot, hanem felszabadultan elbeszélte, irtózott a szabvány-prokrusztetizálástól. Ha Gyöngyösi Istvánról nem volt több mondanivalója, mint hogy „lehet méltán mondani magyar Ovidiusnak”, beérte nyolc sorral. De ha a kevésbé ismert Gyöngyösi Pálról három lapnyi korjellemző „sztori”-ja jött össze, morzsáját sem hagyta betakarítatlanul. Ezzel egyszersmind nem helyezte fölébe a nagyformátumú Gyöngyösinek. Bod tehát nem centire kategorizált, hanem olvasmányos esszé-biográfiákat írt; megadta savát-borsát életnek és műnek; aszerint, kiről mennyi anyaga s mondanivalója volt, ki mennyit nyomott tájékozottsága és ízlése mérlegén. Ha valaki kezdeményezte – Szerb Antallal szólva – ezt az „emberien élő, emberien átélt humánus stílust” magyarul, mindenképpen Bod érdeme az úttörés. Ő ilyen közvetlen szavakkal szól a reformáció nagyjairól: „Szegedi Kis István úgy megverettetett, hogy az inge is a testén vérben keveredék”; Dévai Bíró „a reformációnak hajnalán az Isten beszédének lámpását egész Magyarországban elhordozta”. Laudációi tömörek, találóak: „ékessen szóló, nagy bátorságú és tekintetű”; „szép tudományú, nagy okosságú”; „megátalkodott, kemény indulatja miatt senkitől függeni nem akart”; „hánykódott-verődött, s napról napra élődött”. Az írók halálnemeit is fontosnak tartja megörökíteni: „mikor a prédikálószékben könyörgést tenne, hirtelen leesvén megholt”; „a vallásért való gyűlölségből megöletett, általlövetett egy vérengző baráttól”.

Bod anekdotái külön kis könyvet kiadnának az Athenas anyagából. Mennyire életteli megidézése pl. az erdélyi hitvitáknak ez a történet: Czeglédi György egy hétig disputált Blandratával, „hatalmason oltalmazta a Szentháromság tudományát, és Blandratát hallgatásra juttatta”. A kilencedik napon maga a király parancsolta Blandratának, „magyarázza meg a Szent János evangyéliomának kezdetét”. Erre Blandrata: „én nem tudom: azt ki sem magyarázhatom. Berekedtem.” Merészségei és elfogultságai is figyelemre méltók. Bethlen Miklóst, Bécs bebörtönözöttjét, politikai tapintattal emeli talapzatra az új, németes erdélyi világban, s ad neki epithetont: „Erdélyi Solon, akinek köszönheti Erdély a Leopoldinum Diplomát és sok egyéb megmaradására tartozó jó dolgokat”. Apáczai Csere János enciklopédiájának sok helyt elnehezülő nyelvéről sem kertel: aki nem ért latinul, „nem érti, amit olvas magyarul. Mert sok magyar szókat újonnan csinált és mintegy elsőben jeget akart törni a tudományos megértésekre. [...] Az a része értelmesebb, amely históriát és geográfiát foglal magában”. Bod nem lehet címszó a saját Athenasában, de neki is „kifakadna az oldalán”, ha nem tehetné meg, hogy itt-ott azért ne szóljon abszolút személyesen. Legismertebb a Bethlen Kata-szócikkben tett nyilatkozata: „Udvara olyan volt, mint egy jól rendelt klastrom. Élete mások előtt példa és világos tükör. Töltöttem el mellette papi terhes hivatalban lelkemnek felette nagy s ki nem irható gyönyörűségével hat esztendőket; amelyekben csak hat szóból való megbántódásom sem volt, úgyhogy sokan mondanák azt, akik életemet, miben álljon, látták, hogy csak az angyalok élnek jobban az égben.”

A legkülönösebb anekdotát Bod Péter a XVI. századi tudós katolikus főpapról, Dudith Andrásról mondja el; Szerb így idézi: Bod Athenasának „báját anekdotikus anyaga adja meg: tőle tudjuk például, hogy egyszer egy hölgy, mikor Dudith belépett a terembe, felkiáltott, mert álmában őt látta, mint vőlegényét. Mondták neki, hogy az álom tévedett, mert Dudith egyházi férfiú. De íme Dudith később otthagyta az egyházat, és éppen azt a hölgyet vette feleségül.” Bod Dudith-címszava annál is inkábbfelkelthette Szerb Antal figyelmét, mert Dudith szinte „családtag” volt náluk. Szerb fiatalon Párizst-járt unokaöccse, Faludi János Duditsból doktorált (André Dudith et les humanistes françaises, Szeged, 1927), és Szerb természetesen jól ismerte-hivatkozta a legfrissebb szakirodalmat is (Pierre Costil, André Dudith, Paris, 1935).

Bod ezt írja Dudithról: „Született Budán Magyarországban 1533-dik esztendőben. Tanult Patáviumban, nagy tudós emberek lévén tanítói; a deák nyelvet annyira szerette, hogy Cicerónak minden munkáit háromszor maga kezeivel leírta. Regináldus Polus kárdinállal ment Ángliába, onnan Párisba, az holott ismét tanulásra adta magát. Magyarországba hazajővén, elsőben tinnini püspökséggel, azután pécsi püspökséggel megtiszteltetett. Három császároknak, Ferdinándnak, Maksimiliánnak és Rodolfnak tanácsosa volt. Sok követséget hasznoson viselt. Orátor volt a tridenti konciliumban is a magyarországi papság részéről, az holott elmondott orációiban, a Ferdinánd király és császár parancsolatjából erősen vitatta a második Pius pápa sentenciáját, hogy a papoknak meg kell engedni a törvényes házasságot […]. Megjegyzésre méltó dolog az, hagy Maksimilián császártól küldetvén Lengyelországba, midőn mint követ a püspöki ruhában a királyasszony köszöntésére bévitetett volna, az hol sok nemes leányok voltanak együtt, egy azok közül annyira eltüzesedett a püspök látásán, hogy azt mindnyájon észrevennék mások is. A püspök kimenetele után, mikor kérdeznék, miért tüzesedett el olyan szembeöltőképpen annak jelenlétében?; felelt, amit lehetett, de végre megvallotta, hogy azelőtt való éjtszakán álmában az atyja és az anyja éppen ilyen ábrázatú és teste állású embernek akarták adni férjhez, a püspöki ruhát kivéve. Melyet akkor mint álombéli hiábanvalóságot csak elnevettek, semmibe hajtották; püspöknek megházasodni lehetetlennek tetszvén. Idővel pedig elhagyván hivatalát és külső világi emberré lévén, azon leányt, már pedig akkor özvegyasszonyt, elvette feleségül.

Vallása dolgában volt állhatatlan; elhagyván a római vallást, követte a reformátusokét; de azzal is, látván a sok civódásokat, nem elégedett meg, hanem kezdett idegenkedni és a Socinus követőihez közelíteni. Meghalván 1589-dik esztendőben Boroszlóban […] temettetett a nagy templomba; […] ott vagyon az emlékezetére íratott tábla most is felfüggesztve. Vagynak sok munkái, amelyek által magát emlékezetessé tette a tudósok előtt. Deák nyelven kiadva: (1) Az üstökös csillagokról s azoknak természetekről, jelentéseikről 1579-dik eszt. (2) Hol kell megtalálni a Kristus igaz ekklésiáját? (3) Sok levelei vagynak mindenfelé a tudósokhoz.”

A „világegyháznak”ez a másik „fölényes és magabiztos tagja” éppen ellentétes utat járt be, mint Pázmány. Bod jó ösztönnel tűzi tollára a Dudith-életrajzból az olvasó képzeletét rögvest megmozgató eltüzesedés pillanatát. Úgy kell értenünk, hogy elpirult az udvarhölgy a szépszál püspök láttán? Vagy netán úgy, hogy a vágy forró elömlésével kellett megküzdenie; tisztesség ne essék szólván, mint egy közönséges ebnek, amikor tüzel? Előtte való éjjel is férjhezmenéssel álmodott. Hiszen Bod nyomatékosítóan ismétli: „eltüzesedett”, „miért tüzesedett el olyan szembeöltőképpen”? Túl messze kalandoztunk, hiszen a XVI. század közepén Mélius Péter világosan így szól: „Megharaguvék és eltüzesüle az ő orcája.” Józanítson ki bennünket A Pendragon legenda dr. Bátky Jánosa. „Belemelegedve a könyvörömbe” a bölcsészdoktor így érti az „eltüzesülést”: „Elöntött a semmihez sem hasonlítható melegség, amit mindig érzek, ha sok könyvet látok együtt. Legjobb szeretnék ilyenkor henteregni, fürödni a könyvekben, szagolni a régi könyvek csodálatos porszagát, minden pórusommal könyvet érezni.”

Ez a filoszmámor Szerbet különösen rokonítja Bod Péterrel. Bodnak gyengébb tollú, részeges írókat is fel kellett vennie a Magyar Athenasba, de szemét ő is a nagyokon szerette tartani; Bethlen Miklóson, Pázmány Péteren, Dudith András exkluzív magaslatain. Bod és Szerb „emberien élő, emberien átélt, humánus stílussal” munkálja meg anyagát, s Dudith mindkettejük szemében a humanista tudós arisztokratizmusának etalonja. Kicsodák Szerb mintaképei? – „a régi humanisták áhítatos pletykálkodásukkal és ancien régime-beli »filozófusok«, akik márkinők számára értekeztek a csillagos ég titkairól”. Itt megint éppen Dudithról és „márkinő”-szerelméről lehet szó. Dudith 1579-ben megjelent De cometarum significatione commentariolus (Rövid kommentár az üstökösök jelentőségéről) címmel éppen a csillagos égbolt titkait fürkészte.

Dudithnak és feleségül vett udvarhölgy szerelmének egymásrautaltságában Bod vajon nem szemlélhette-e önmagát és rajongott patrónáját is? A Bod-életrajz a legtisztább és legszabályosabb: hűség családjához, ragaszkodás úrnőjéhez, gróf Bethlen Katához. A „ki nem irható gyönyörűség” – ahogy mondja –, az „angyali” létezésforma, amely osztályrész;ül jutott Bethlen grófnő udvarában, csak futó pillantásra felhevült férfi-vallomás. Aligha lehet másról szó, mint hogy a bigott protestáns Bethlen Kata végül is kötélnek állt: engedte, hogy udvari papja értekezzék neki „a csillagos ég titkairól”. Ez a „titok” akkor Erdélyben a vallási tolerancia volt. Bod, aki nagyrabecsülte a késő-barokk rokokó legjelentékenyebb magyar katolikus íróját, Faludi Ferencet, Bethlen Katát oly eredményesen szoktatta rá Faludi olvasására, hogy a grófné is ajánlani kezdte Faludi könyveit a maga arisztokrata rokonságának.

Szerb Antal a Magyar irodalomtörténet fáradalmait a rákövetkező bravúr-krimiben, A Pendragon-legendában pihente ki. De még ez is tele van titkokat kutató ancien régime-beli „filozófusokkal”: a furfangos história a rózsakeresztes-mítosz körül bonyolódik. Dr. Bátky ideálja, a walesi Earl unokahúga, Cynthia Pendragon: amatőr tudós nő, balladákat gyűjt; Bátky nem győzi bátorítani, konzultálni. Bátky doktor és Cynthia – mutatis mutandis –: Dudith és a márkinő, Bod és Bethlen Kata. Ez így persze elnagyolt kijelentés, csak virtuálisan vállalható. És főbenjáróbb dolgok is vannak a férfi–nő kapcsolatnál.

Az irodalom alighanem fontosabb volt nekik, mint az élet. Tudósként azonban nem a fontoskodás, hanem a kifejezés „bája”; vagy, ha kellett, a „markoson és fundamentumoson” megnevező ereje foglalkoztatta őket. A Magyar Athenas és a Magyar irodalomtörténet ennélfogva írói remeklések. Ahogy Szerb Antal egyik naplójegyzetében rávilágít: „Kellemetlen, ha azt mondják nekem irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt.” Másik bizalmas műfajában, a levélben – ha felfokozott öniróniával is – ugyancsak kimondta ezt. Román barátjának, Dionis Pippidinek írta: „Befejeztem halhatatlan művemet, a magyar irodalom rendszeres történetét”; „A magyar irodalom történetét így fogják hirdetni: »Éppoly szórakoztató, mint a kiváló író regénye.«”