Az alábbi rekonstrukciós kísérletünkben gondolatokat emelünk ki a hatalmas életműből (elsősorban a háború előtti munkásság virágkorából, valamint néhány szépirodalmi művéből), és hozunk közel mai világunkhoz. Azzal a szándékkal, céllal, hogy érzékeltessük, demonstráljuk: Németh László mily korszerű, mily modern szellemi fenomén.

Szándékosan választottuk s használjuk itt a korszerű, a modern megnevezést –, és nem az időszerűt. Jóllehet a két fogalom tartalma közel áll egymáshoz – gyakran keverednek is a mindennapi szóhasználatban –, mégsem keverendők egészen össze. Az „időszerű” ugyanis – mindenekelőtt – napi érvényű; a „korszerű” viszont időben jóval tágasabb: mintegy „a kor követelményeinek megfelelő” jelentésű; másfelől: a „modern” szinonimája. Az „időszerű” tehát inkább politikai-politológiai kategória, a „korszerű” viszont inkább történeti, eszmetörténeti koordinátarendszert jelent. Az „időszerű” a pillanathoz tapad, a „korszerű” viszont évtizedeket (esetleg évszázadokat) ível át. Témánk szerint például a XX. század európai, ezen belül közép-európai emberének és magyar valóságának a Trianon utáni (majd a második világháborút követő) sorshelyzeteit.

Megjegyezzük továbbá, hogy világképről szólunk mindvégig s nem világnézetről. Értelmezésünk szerint ugyanis a világnézet alapvetően befogadó és – gyakran – elfogadó tudati-lelki állapot; a világkép ezzel szemben alapvetően kivetítő, alkotó szellemi és érzelmi attitűd. A világnézet inkább analizáló szellemi-ideológiai jelenség; a világkép inkább szintetizáló forma. Végül: a világkép tágabb érvényű személyiségjegy: magában foglalja a világnézetet is.

Németh László gondolkodói világképe eszményvilágot is jelent egyszersmind. Ha tetszik: utópiavilágot. Egész életében – mint mondotta – „javíthatatlan utópista” volt, s ezt – természetesen – büszkén vállalta is. Az utópia ugyanis az ő értelmezése szerint nem valamiféle antirealitás, hanem a „kívánatos” képében megjelenő tökéletes eszme, az elérendő cél, a befejezettséget idéző állapot. Az utópia ily módon tehát a kívánatos vonzása, amely az ember számára mindig akaratmozgósító erő is egyben (Levél Veress Dánielhez, 1969).

Németh László gondolkodói világképének középpontjában az egyén és a közösség szerinte nyilvánvaló egységének a képlete áll. Másként fogalmazva: a személyiség és a társadalom kívánatos harmóniája. A személyiség legméltóbb létezési formája – felfogása szerint – a szellem megtestesítése és annak képviselete. „Szellem embere az – írja –, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem: rendező nyugtalanság. […] A szellem emberét épp az jellemzi, hogy nem olthatja el magában a teljesség szomját, s nem nyomhatja el az egész iránti felelősség érzetét” (Új enciklopédia, 1931). Szakítani szükséges tehát a – már akkor, a harmincas években is – túlzóan differenciálttá vált szakosodás, a csak részekben látás, részekben és részletekben gondolkodás tömegtársadalmi gyakorlatával. Az egyes embernek, a modern személyiségnek sokkal inkább „filozófus”, semmint „specialista” alkatnak kell lennie. Korányi Sándor az európai hírű orvos-diagnoszta például igazi „filozófus természet” volt. Olyan filozófus-belgyógyász, „aki a részletet az egész felől látja, akiben minden új tény, az egész gondolattenger hullámzását indítja el” (Korányi Sándor, 1932).

A XX. század egyik drasztikus kihívása volt (és maradt) a tömegelvű munka és az egyéniséghez kötött, egyéniség gyökerű szellem súlyos ellentéte, lépten-nyomon történő összeütközése. Németh László ide vonatkozó fejtegetéseinek a középpontjában úgyszintén az egyéniség, a személyiség védelme, már-már kultusza áll. Híressé vált kisesszéjében, A minőség forradalmában (1933) így ír erről: „A munkanélkülieket számon tartjuk, de ki törődik a munkásokkal? […] Minden tanulás, képesítés haszontalan, a munka a szellem teljes önmegtagadását követeli! […] A közösség élete látszólag egyre kollektívebb lesz, egyre kevesebbet törődik tagjai egyéni életével, nem számít kezdeményezésükre, s nem hederít kívánságukra. Valójában a kollektiválódás alatt elapad a társadalom-fenntartó erő, a közügyek ‘szenvedélye’.” És mi mást, mint a XX. század emberének – magyarságának – máig tartó modern kori szorongásos életérzését fogalmazza meg a Tanu bevezetőjében (1932) is: „Folyóiratom ihletője, e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek.”

A század egyik nagy kihívása tehát: hogyan lehet egyént és közösséget „szenvedélyes”, azaz szellemi kapcsolatokkal összefűzni.

Németh László e szempont szerint szemrevételezi a „huszadik század vezérjelenségeit”, azaz ideológiai és politikai rendszereit, áramlatait: az egyén, a személyiség helyzetét, sorsát kutatva itt is. Mélyen igaz – és azóta már többnyire magunk mögött hagyott – jelenségeket tár föl, világít meg például a marxista alapokon nyugvó bolsevik ideológiával kapcsolatban. Érvei és példás tisztasággal, szakszerűséggel levezetett társadalmi-szociológiai képletei ma is helytállóak az alapvetően XIX. századi eredetű, mindig csak tömegekben és sohasem egyénekben (legföljebb osztályban és osztálytudatban) gondolkodó marxológusok, munkás- és szakszervezeti vezérek hangzatos (és primitív) „felszabadító”-tanaival szemben. Rámutat arra, hogy a marxista ideológia a tőkés rend igazságtalanságait bírálja ugyan, de nem érinti annak „szellemét és értékrendszerét”. Pedig „a tőkés rend feláldozta az embert a kollektív életnek. A személy gazdaságban, hadseregben, pártlistán elvont szám lett, a közös élet minőségben egyre kevesebbet, mennyiségben egyre többet kívánt az egyéntől, kihasználta és lealacsonyította.” A marxi szocializmus pedig „átveszi a tőkés világ értékmércéjét és számolási módját. […] a termelés őrülete mindent elsöpör, az egyéniség kollektív megsemmisítése rohamlépésben halad” (Európa földrengés-térképéhez, 1933).

Magatartásbeli példa-ellenszert minderre Németh László az antik görögség életfelfogásában, minőségelvű, minőségközpontú életvitelében és ennek történelmi tanulságaiban lát. A Minőség „az életemet megszálló rögeszme” írta egyik idős kori esszéjében. „A minőség nemcsak eszme, utópia: antropologikum. […] A görög istenekben volt meg ez az antropo-logikumban gyökerező, azt áthangoló eszmei valami, melyet én Minőségnek neveztem el.” A Minőség azonban több, hatásosabb, erjesztőbb erejű „valami” mint az eszme, „mélyebb a támadáspontja, mint az eszméké, tanoké, a vitális gócokat akarja megszállni” (Levél Veress Dánielhez, 1969).

A „minőség” fogalma minden emberi tevékenység tekintetében központi kategória Németh László gondolatvilágában. Szerinte a minőségnek az életet – annak valamennyi megnyilvánulását – szabályozó legfőbb elvnek kell lennie. Termelésben: a bérmunka helyett a szabad vállalkozás; társadalomban: az egyén és a közösség harmonikus kapcsolata; államszerveződésben: a szabad polgárok önkéntes szövetkezése; politikában: a mellérendelés elve az alárendeléssel szemben; kultúrában: a régi görögök példája; nemzetben: a példanép (melyet nagyhatalom és a határon túli kisebbség egyaránt respektál); emberben pedig: az „új nemes”, aki „magatartás és akarat új lovagrendjébe akar tartozni, s nem ismer privilégiumot, mely a történelmi feladat és a személyes példa alól felmentené” (Új nemesség, 1932).

Németh László többször kifejtette, hogy a nemzet legfőbb sorskérdése: a megmaradás. „A magyar külpolitika célja – írja már 1928-ban – egy lehet: harc a fajok szabadságáért […] Az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó: az integer magyarság. S ennek egy ellensége van: az imperializmus. Amily jogos követelés, hogy minden faj szabadon s külön keretekben fejthesse ki erőit, oly undok merénylet ezt a jogot eltaposni. Nacionalista vagyok, de tudom, hogy a magyar nacionalizmus legnagyobb képviselőiben sosem volt a más mellének szegzett kés, mindig csak a fejünkre sújtó bunkó ellen felemelt kar. […] Vasat fogunk, ha vassal esnek nekünk, de vigyázzunk rá, hogy hódítani csak szívvel és aggyal menjünk.” (Új reformkor felé) Úgy látja, hogy a legjobb külpolitika – a jó belpolitika. Hogy érdemes legyen magyarnak lenni – kisebbségi sorsban is: „hogy egy idegen államban, idegen erők közt magyar maradjak: legfőbb feltétele, hogy értelme legyen magyarnak lenni. […] S amilyen mértékben halad idebenn a reform, s lesz haldokló népből példanép, olyan mértékben lesz az ottani tengésből hivatás.” Egy szerencsésen végrehajtott teljes körű magyar reformnak „európai mozgalom”-má kell válnia, olyanná, amely „a környező népek számára is példa” (A reform, 1935).

A „nemzet-ragasztás” leghatékonyabb eszközének, illetőleg létformájának Németh László a kultúrát, ezen belül is a magyar irodalom és műveltség világszínvonalra emelését jelölte meg – élete során oly sokszor. „Kultúra” fogalma úgyszintén egyezik a század modern felfogásaival. A kultúra – írja például már 1928-ban – „nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója” (Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk). (Ne hagyjuk magunkat sodortatni e meghatározás bírálataként a legújabb „multikulturális” felfogásoktól: a XX. század sokkal több és mélyebb összességében, mint annak csak egy része, az utolsó egy-két évtized.) Leo Frobenius nyomán vallja, hogy Európa egyes nemzetei voltaképpen Európa egyes szerveit testesítik meg, amelyek közül egyesek megerősödnek, ha az európai „növésterv” irányába esnek, mások viszont sorvadásnak indulnak. Európa története nem más, mint „teremtő állapotba jutott nemzetek sorozatos belépése az európai kultúrfolyamba. Mindig más nép volt a szív, mely az egészet vérrel eltartotta, mindig más népben égett az egészért a tudat” (Fatalizmus vagy veszélytudat?, 1936).

A magyar öntudat leghatásosabb táplálója a magyar sorsot a „csontjaiban” érző és áthagyományozó, a „mély magyar” kultúrát hordozó, vagyis a tragikus magyar történelmi szemléletet kifejező (a komor történelmi realizmust képviselő) irodalom. A mélymagyarság tehát – jól jegyezzük meg – nem értékszempont (különösen nem esztétikai értékszempont); hanem: alkotói jelleg, alkati sajátosság. (Németh László legjelesebb mélymagyarjai: Bessenyei György, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Katona József, Kemény Zsigmond, Széchenyi István, Ady Endre. Alkotói jelleg és alkati sajátosság szerint tehát.)

Híressé vált „nemzedék-sorozata” a Nyugatban (1931) végül is mindvégig arról szól, hogy az irodalom miként fejezheti ki egy nép, egy nemzet sorsát, helyzetét, miként tudja felmutatni a nemzeti jelleget; s arról, hogy e „jelleg”, e „karakter”, e „géniusz” esztétikailag is jelentős, magasrangú alkotásai milyen színt, miféle sajátlagos többletet hoznak az európai irodalom színskálájára. Azaz: a jellegzetesen magyar „sorskérdések” mi módon mutathatók meg Európa számára; miközben a magyar irodalom javának – a legtermészetesebb módon – a modern európai kultúra, irodalom szerves részeként kell működnie, megmutatkoznia. „Első tanulmányom befejezésében – írja – a népek belépéséről beszélek az európai kultúrába. Hogy ömlött bele egymás után a nedvkeringésbe mint működésbe lépett mirigyek hormonja: az olasz, spanyol, angol, francia, német, majd az orosz, skandináv ‘minőség’. A magyaron a sor, kiáltok, a mi sorsunkban is száll egy nedv, amely nem ehhez a szervhez, hanem az egész európai szervezethez szól […] Tulajdonképp ez a remény csinált kritikust belőlem” (A reform, 1935).

De már nagyon korán – 1929-ben – beszél arról is, hogy a „kis irodalmak nem élhetnek világirodalmi kapcsolatok nélkül. Kis ország csak provinciája a világnak, ha elfelejti nagyobb hazáját, elveszti a nagyság méreteit. […] Világirodalmi kritika nélkül kutyabagosi önbizalom vesz rajtunk erőt” (A kritika feladatai). De nemcsak kifelé, a világra, Európára kell figyelni – figyelmeztet –, hanem befelé, a magyar irodalmi (szellemi) élet állapotára is. Híres cikke, „a Sznobok és parasztok (1934) éppen e kétféle belső provincializmus, a „népi” és az „urbánus” kettészakadás szélsőségeinek a torzító veszélyeit hozza látóközelbe. Majd egy másik írásában (Magyarság és Európa, 1935) ekképpen folytatódik ugyanez a gondolatmenet. „E kétféle írónép (‘sznobok és parasztok’) fogyatkozása nyilvánvaló, a két magatartás úgy áll egymás mellett, mint a kívánatosnak szétesésterméke.”

Mi is ez a „kívánatos” Németh László számára? Mindvégig, egész pályafutása során számos alkalommal szól erről is. A kívánatos nem más, mint a magyar és az európai magatartás, a két minőségi kultúra (mint „életet szabályozó elv”) „szerves összefűzése”. Amely – a lényeget tekintve – nem más, mint a harmadik út. Nem „két” út mellett, vagy között, sokkal inkább fölötte. Ha az egyik út a „sznoboké”, a másik a „parasztoké”, akkor ez a harmadik: az európai út. Maga Németh László erősíti meg e képlet tiszta egyszerűségét és hitelességét, midőn – ugyanebben a könyvében, ugyanitt – arról számol be, hogy eme „harmadik út” „ki- vagy inkább tovább tiprására” tett ő maga is kísérletet: a Tanuban ő maga is e harmadik útnak vágott neki. S e „harmadik út”-fogalom és sorsképlet tartalmának végső tömörítését maga e könyvcím adja: Magyarság és Európa. Ez a formula jelenti a „harmadik út” szintézis jellegét, lényegét és túl nem becsülhető fontosságát. És abszolút korszerűségét is.

Innen, erről a magaslati pontról érthető meg Németh László gondolkodói világképének talán éppen a kulcskérdése: e gondolkodásnak a mindvégig szintézisteremtésre forduló, arra hajló sajátossága. Az összefüggések teljességének az igénye. A rész, az egésztől különálló vagy leválasztott rész csonkaságának a fölismerése. Ennek az esszéírói világképnek ebből következően fontos és jellegzetes sajátossága az is, hogy az életünket, társadalmi környezetünket stb. meghatározó (és kifejező) páros – látszólag ellentétes – alapfogalmak; filozófiai, társadalomtudományi, politikai stb. alapkategóriák az ő gondolkodásában nem válnak ketté, nem polarizálódnak. Minőség és mennyiség, anyag és szellem, individuum és kollektívum, személyiségközpontúság és szociális elkötelezettség, népiség és urbánusság, konzervativizmus és – igen – liberalizmus, magyarság és európaiság egymást feltételező kettősségei (végső soron tehát a történelmi gyökérzetű „haza és haladás”-eszme társadalmi és szellemi alapvariánsai) az ő gondolkodásában nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak. A Németh-életmű belső feszültsége és erőteljes sugárzása, Németh László gondolkodásának drámaisága éppen abból a rendkívüli erőfeszítésből, sok évtizedes szellemi küzdelemből fakad, amellyel ő a XX. századi magyarság és európaiság leglényegesebb sorskérdéseit a megoldhatóság igényével, hitével és hitelével összekötni, összeolvasztani, szintézisbe hozni igyekezett.

Hiba volna persze, ha Németh Lászlót csak mint reformert, társadalomjavítót, netán mint „ideológust” állítanánk a legújabbkori magyar és európai szellemi korszerűség témájának a fókuszába. Hiszen mint szépírónak, mint kitűnő regények és drámák szerzőjének is (tucatnyi regényt és mintegy harminc drámát írt) a maradandó alkotásokat létrehozó nagyok közt van a helye.

Első regényét, az Emberi színjátékot 1928–29-ben írta, s benne azt mutatta meg, amit több késői művében, hogy „a vallást tápláló lelkierők mint építhetnek föl a vallás hiedelmei nélkül a régi szentekével versengő életet.” A Gyászt (1931–1935) sokan Németh László legtökéletesebb regényének tartják. „Indítást rá – írja a szerző – első kislányunk halála adott, záró képét, a temetőjáró szép fiatalasszonyt, férjét-fiát vesztett unokanővérem történetéből loptam.” Illyés Gyula 1936-ban a Gyászról szólván, e regénynek társadalmi és politikai érvényt kölcsönzött, tulajdonított, azt emelvén ki, hogy „Kurátor Zsófi gyásza, a falu gyásza és az egész magyarságé! Ennek az országos gyásznak a mélyén […] ugyanaz lakik, ami Kurátor Zsófi szívében: ugyanaz az övéit szeretni nem tudó rossz lelkiismeret, amely csak a gőg és a hiúság gyűlöletével tekint a tükörbe és a világba, s nem magába szállással, őszinteséggel.” Az azóta eltelt évtizedek során többen rámutattak – maga Németh László is – e regény világának Szophoklész tragédiáival rokon hangulatára, s arra is, hogy Kurátor Zsófi, a regény hőse a magyar „paraszt-Elektra”. – Három látószög tehát, a regény háromféle megközelítése. És mindhárom lehet helytálló, mindhárom lehet igaz! Mint minden remekműnél: a korszerűség, a modernség egyik ismérve itt is jól látható: a különböző és egyenértékű szempontú megközelítések különböző – valós – értelmezéseket tesznek lehetővé, sőt indokolttá és szükségessé.

A Bűn című regény (1936) egy faluról Budapestre került napszámoslegény története, aki egy új villa építkezésén dolgozik, ám ahol a villatulajdonos magát rabnak és a szegények társadalmával szemben árulónak érzi. Erről a Németh-műről Domokos Mátyás mutatta ki, hogy mindkét főszereplőjét „az otthontalanság didergető érzése mint kóstoló a világűr hidegéből, a század egyik tömegélménye […] fogja körül; […] amelyben azonban nem ismernek egymásra […]” (Vö. D. M., Írósors. Németh Lászlóról. Bp., 2000, 25–26.) A háború előtti idők legsikeresebb Németh-drámája a VII. Gergely (1937). E mű végén a Németh László sorshelyzetét is jól jellemző pápai mondat áll: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.” E színdarab ugyanakkor szerzője részéről önbírálat is. Gergely pápa „beletipró természet”, „szilaj, indulatos igazságérzete új s új köröket hívott ki fölöslegesen maga ellen […]”. A háború előtti utolsó nagy szépirodalmi vállalkozása az Utolsó kísérlet című regénytetralógia. „A hét részre tervezett regény torzó maradt” – írja pályarajzában. „Első része a gimnáziumba küldetést kiküzdő parasztfiú története (Kocsik szeptemberben) még 37 őszén elkészült, a következő nyáron a püspöki város s a kamaszkor képe és drámája (Alsóvárosi búcsú); 39-ben a harmadik rész (Szerdai fogadónap) első fele: mester és tanítvány viszonya, 40-ben a második rész: A másik mester címen a házassághoz vezető szerelem regénye jelent meg.” (Érdemes megjegyezni, hogy a Kocsik szeptemberbent és az Alsóvárosi búcsút a Németh László életművével szemben különösen kritikus Németh G. Béla az író legjobb regényei közt és a két világháború közötti magyar próza élvonalában tartja számon (vö. N. G. B.: Németh Lászlóról – az Utolsó széttekintés alkalmán, Kritika, 1981/4., 11.).

1945 után Németh László Budapesttől távoli kisvárosokban Békésen, majd Hódmezővásárhelyen él. Hirtelen egész bokornyi drámát ír – lelkileg megfelelve ezzel saját „kelepce”-helyzetének –, válaszolva politikai üldözőinek is. Széchenyiről, a „legnagyobb magyar”-ról már 1942-ben könyv terjedelmű tanulmányt írt, s ennek során már észrevette, hogy a döblingi elmegyógyintézet mily kitűnő drámai színhely, „s a Blick benyújtott számlája – írja – az igazságérzetet öngyilkosságba vivő kalandja: milyen kitűnő drámatéma, de a Döbling–Vásárhely párhuzam s a szívemet körülfolyó félelem kellett hozzá, hogy 46 végén néhány hét alatt megírjam, s alig néhány hét múlva az első politikai pör felém gyűrűző hullámában a gyötrelmeit is átéljem.”

Az Iszony című regény (1942–1947) – a Gyászhoz hasonlatosan – remekmű. „Amennyire visszaemlékszem – írja Németh László – az Iszonyból, amikor vállalkoztam rá, csak egy mozdulat volt meg, a kedélyes, önelégült férfi, amint ebéd utáni ejtőzésében kényelmesen, szinte rátehénkedve paskolgatja nemesebb szövésű, idegenkedésével küzdő élettárását.” Kerényi Károly a világhírű magyar ókortudós és vallástörténész, német nyelvű tanulmányában (1960-ban) néhány mondattal vázolta fel Németh nőalakjainak kozmikus jelentését. Szophoklész „nőalakjai hatottak regénybeli hőseinek megformálására – írja –, akik az apai parasztcsalád rokoni kapcsolatai révén éltek lelkében. Ők lettek a regények tragikus hősnői, olyan vonásokkal, melyek a női sorsot az elviselhetőség végső határáig feszítették. Az Iszony hősnőjének esetében például addig a határig, ahol szinte Artemisz istennővé válik, s utólagos visszfényét és teljes érthetőségét a görögök isteni vadásznőjének és szűzének ismert alakjából nyeri.” Esszéjének végén Kerényi Károly Németh világirodalmi rangját értelmezi, megállapítva, hogy „Németh László nem kizárólag feszült lelkületű nőalakjai révén része a világirodalomnak –, de miattuk is.” (Kerényi Károly, Németh Lászlóról, ford. Bombitz Attila Új Forrás, 2001/4., 6–7.). Az Égető Eszter (1948–1956) sok olvasó talán legkedvesebb Németh-regénye. „A regény témája rég bujkált bennem – emlékezett vissza a mű keletkezésére 1965-ben a szerző –, s az utóbbi időben mind keservesebb, mondhatnám, világméretű tapasztalatommá vált: az Éden ott van az ember előtt, látszólag egy hajszál választja el tőle, de épp ez a hajszál az, amit nem léphet át, mert ez az emberi természet, vagy ahogy akkoriban nevezni kezdtem: az őrültség.” Mit tehetnénk hozzá ehhez? Korunk alapbetegsége ez is. Az őrültség. (A regény eredeti címe Őrültek volt.)

A Galilei-drámát – az életmű egyik csúcsteljesítményét – közvetlenül Sztálin halála előtt, 1953 tavaszán írta. Eredetileg más befejezéssel. Hallgassuk meg erről magát a szerzőt. „Galileit eredetileg a visszavonás szégyenébe merülten látjuk viszont a felvonás elején; a Torricelli beszélgetésben azonban rájön, hogy ez a visszavonás csak azokra szégyen, kik kierőszakolták: természeti igazságokat nem lehet visszavonni, az ő ,becsülete’ épp azt követeli, hogy a tudomány harcát föl nem adva, új természettörvényeket fedezzen fel. Ez volt a történeti igazság, ez felelt meg a helyzetnek is, amelyben éltünk: a merev, nyaktörő igazságszeretetet az igazság fele húzódás váltotta föl.” Ez volt tehát az első, az eredeti 4. felvonás, a végkicsengés. „Csakhogy – folytatja Németh László – így mindenki mondhatná, hallottam, hogy fontosabb dolga van a földön. Ebben volt valami igaz, s én ráálltam, hogy Galileiből félig-meddig bukott embert csináljak.” Ez lett a megváltoztatott, az új, a közismert 4. felvonás. (Megítélésünk szerint az esztétikailag jobb, értékesebb, az igazán katartikus változat.)

Kitűnő dráma A két Bolyai (1960) is. Fölidézi „az apa tragikumát, akinek sikerült, ami óriási többségünknek nem: lángészt nevelnie, s neveltje tehetsége első próbájaként azt a problémát oldja meg, amelyen ő maga elvérzett, hogy aztán egy negyedszázadon át állandó cívódásban kelljen figyelnie testi, szellemi tönkremenetelét”. A dráma mindezen túlmenően fölidézi az erdélyi magyarság történelmi sorshelyzetét is: a Bolyaiak alakjában „Erdély két legnagyobb fiát s az egymást rágó összeférhetetlenséget, mely […] e tehetséges nép romlásának egyik fő oka volt.”

Az Irgalom (1965) témája végigkísérte egész írói pályáját. Hősnője „a négy nőszobor – [regényei hősnőit jellemezte ekként Németh László] – közül Medici-kápolnám leghajnalibb alakja.” A regény fő témája: „a nyers, fiatalos, kicsit tüntető erkölcsi szigor belátássá érése […] Hőse […] harmadéves orvostanhallgató, a Gyász elektrai hősnőjével szembeni antigonei alak, aki a hazatért apa iránti felelősségérzetben kap lényét kibontó feladatot.” A regény utolsó mondatai egyetemes érvényű sorshelyzetet fogalmaznak meg a „sánta emberiség”-ről, „amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.”

„Néhány gondolat a Németh László-életmű korszerűségéről” – adtuk címéül dolgozatunknak. Befejezésképpen – ennek értelmében – hadd utaljunk Füzi Lászlónak az idén megjelent remek könyvére Németh Lászlóról (Alkat és mű. Németh László 1901–1975), amelyben – többek között – fölveti a XIX. és/vagy XX. századiság új dilemmáját ezzel az életművel kapcsolatban. Végül is arra a következtetésre jut, hogy Németh „tizenkilencedik századisága” korántsem a kortól való elszakadást, netán elfordulást jelentett, hanem – éppen ellenkezőleg – „az egyén, a nemzet és a világ” kapcsolódásában létrejövő harmónia lehetőségének a feltételezését. Más szóval: a modernitás és a magyarság sorskérdéseinek összekapcsolhatóságát. Olyan író és gondolkodó volt ő, aki „élete nagyobbik részében a múlt felé fordulva a huszadik századi ember küzdelmeit élte meg.”