,,Az eszme- és stílustörténetet és azt az előkészítést a megértő intuícióra, amelyet az eszmék és formák mivoltának az ismerete ad, nevezi az irodalomtudomány együttvéve szellemtörténetnek.”

Így beszél Szerb Antal követett módszeréről – 1934-ben írott Magyar irodalomtörténete elméleti bevezetőjében. A fogalmazás esszéisztikusan könnyed, ám teoretikusan pontos. Az eszmetörténet és a stílustörténet a nagy német szellemtörténeti korszakmonográfiák elméleti-módszertani alapja. A megértő intuíció pedig ismeretelméleti megfontolás. Megérteni, nem megmagyarázni, vallja – a pozitivizmussal szemben – a szellemtörténet. Intuitíve, tehát hirtelen lényeglátással megérteni, nem analitikusan, tehát elemző következtetéssel megmagyarázni, vallja – a pozitivizmussal szemben – a szellemtörténet. A fiatal szerző ezeket jól, alapvető ismeretként és szilárd meggyőződésként tudja. Hiszen pályája – legalábbis első szakasza – a szellemtörténet, a szinte ortodox szellemtörténet jegyében bontakozik. Első nagy esszé-tanulmányaitól, a húszas évek közepétől első nagy monográfia-szintéziséig, a harmincas évek közepéig. Vagyis éppen az előbbiekben idézett Magyar irodalomtörténetig. Ekkor azonban – egy irodalomtörténeti szintézis megalkotásához – a szellemtörténet nem kielégítő, azaz módosítandó, és nem elegendő, azaz kibővítendő. Erről azonban valamivel később. Előbb magáról a szellemtörténetről valamit.

Nagy német irodalom- és művészettörténeti irányzat. És azt megalapozó bölcseleti és módszertani irányzat.

Az elméleti alapokat – a legátfogóbban – Wilhelm Dilthey, Wilhelm Windelband, Heinrich Rickert és Eduard Spranger fejtik ki. Dilthey híres bevezetése a szellemtudományokba a bölcseleti alapokat fogalmazza. (Einleitung in die Geisteswissenschaften, 1883). Windelband nevezetes rektori székfoglalója a természet- és esettudományokat állítja szembe. (Geschichte und Naturwissenschaft, 1894). Rickert fontos értekezése a természet- és kultúrtudományokat különíti el. (Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft,1899).

Spranger átfogó rendszerezése a szellemtudomány lélektanát és struktúráját körvonalazza. (Lebensformen, 1914).  

Csak röviden – a legfontosabb szempontokról és fogalmakról. A végső cél az egységes, univerzális történelem szemléletének és tudományának megalkotása. Ez szellemtudomány és szellemtörténet. Mert annak a tudománya és története, amit az emberi szellem alkotott. Amin rajta van e szellem kézjegye. Amiről leolvasható e szellem minősége. Éppen mert az emberi szellemről van szó, új módszertan szükségeltetik. A szellem tanulmányozásának módszertana nem lehet a természet tanulmányozásának módszertanával azonos. Tehát el a természettudomány módszertanától és fogalomrendszerétől. Önálló, elkülönülő módszertant és fogalomrendszert kell teremteni. Ez megadja a szellemtudományok fellendülésének gondolati felté-
teleit. Megszünteti a szellemtudományok kisebbértékűségi komplexusát. Analízis helyett intuíció kell. Távolságtartó tárgyilagosság helyett beleélő alanyiság. És nem induktíve közelíteni a résztől az egészhez. Hanem deduktíve közelíteni az egésztől a részhez. Így ragadható meg az egységes szellem egységes történetének az alapegysége, a koronként változó, de az adott korban minden szellemi jelenséget átfogó korszellem. Minőségei szellemtörténeti típusokban rajzolhatók meg. Ebből nő ki az irányzat egyik legfőbb metodikai-stiláris törekvése, a nagystílű szellemtörténeti tipológia, tipológiateremtés. A korszellem megragadása és a tipológiateremtés pszichológiai alapon is történik. Sajátos szellemtudományi pszichológia alapján. Amely a távolságtartó tárgyilagosságból fakadó pozitivista magyarázatot beleélő alanyiságból fakadó szellemtörténeti megértéssel helyettesíti. Az előbbi, a magyarázat a logika alapjára épül és racionalitásra. Az utóbbi, a megértés a logika hiányára is épülhet és irracionalitásra.

E módszertani és ismeretelméleti alapokon születnek az  új irodalomtudományi irányzat nagystílű műfajai. Az egyéni sorsot, a szerzőt és sorsát megelevenítő biográfia. És a közös sorsot, a korszellemet és alakulását megelevenítő korszakmonográfia. Hogy is fogalmazott Szerb Antal? Eszmetörténet és stílustörténet. Korszakmonográfia az eszmetörténet és korszakmonográfia a stílustörténet alapján. A szellemi jelenségeket egyediségükben leíró, azaz – ahogy az irányzatot alapozó bölcselők mondják – idiográfikus jelleggel. És nem megcáfolhatatlannak vélt, de erősen állítónak szánt – ahogy az irányzatot alapozó bölcselők mondják – asszertórikus ítéletekkel.

A bölcseleti alapozás és a belőle fakadó művek – látszólag – a pozitivizmussal folytatott heves vitában születnek. Csakhogy a későbbi tudománytörténeti folyamatok egyértelművé tesznek valamit. Hogy a heves vita csak részleteken folyik. Pozitivizmus és szellemtörténet – tudománytörténeti távlatból tekintve – egy tőről fakad, azonos paradigmában alkot. A meghatározóan történeti szemlélet azonos bázisán. Historicista irányzat – a későbbi ahistoricista irányzatokkal szemben. És a szerzőre és belőle kiindulva a műre is figyelő irányzat. A későbbi, a szerzőt háttérbe szorító, a műre vagy az olvasóra figyelő irányzatokkal szemben.

De mi is történt a szellemtörténet szülőföldjén, a német tudományban addig, amíg Szerb idézett módszertani krédóját a harmincas években megfogalmazza? Nos, megtörtént majdnem minden. Túl vagyunk Dilthey, Windelband, Rickert és Spranger elméleti alapvetésén. És megszülettek az irányzat irodalomtörténeti főművei. Dilthey méltán híressé vált tanulmánykötete. A szellemtörténész értekezés iskolapéldáival. (Das Erlebnis und die Dichtung, 1906). Friedrich Gundolf két nevezetes munkája. Goethe-könyve, a szellemtörténész biográfia mesterműve (Goethe, 1916). És a német Shakespeare-kultuszról írott monográfiája (Shakespeare und der deutsche Geist, 1911). Meg a nagy korszakmonográfiák. Rudolf Unger Hamann-könyve – nagy gondolattörténeti áttekintéssel (Hamann und die Aufklärung, 1911). Fritz Strich könyve a német klasszikáról és romantikáról (Deutsche Klassik und Romantik, 1922). És elindult Hermann Korf könyvsorozata a Goethe-kor szelleméről (Geist der Goethezeit, 1923–1957).

És idehaza? Idehaza nem történt minden meg. De sok minden megtörtént. Csak a legfontosabbakat. 1921-ben megindult – Thienemann Tivadar szerkesztésében – a Minerva. A magyar szellemtörténet nagyon rangos folyóirata. Az akkor Európában művelt irodalomtudománnyal, elsősorban a német irodalomtudománnyal való teljes lépéstartásban. Ahol az irányzat elméleti alapozó tanulmányait – a német példák nyomán – az akkor legjobbak, Pauler Ákos, Halasy-Nagy József, Thienemann Tivadar írják. 1931-ben és 1932-ben két hazai alapmű is megjelenik. Thienemann Tivadar elméleti munkája, az Irodalomtörténeti alapfogalmak. És – Hóman Bálint szerkesztésében – az irányzat reprezentatív tanulmánykötete, A magyar történetírás új útjai, melyben a szellemtudomány alkalmazási lehetőségeiről esik szó a különböző tudományterületeken. Módszertani dolgozatok Hóman Bálinttól, Szekfű Gyulától, Mályusz Elemértől, Thienemann Tivadartól, Gerevich Tibortól, Németh Gyulától – és még másoktól is. 1935-ben pedig – Szerb Magyar irodalomtörténete után egy évvel – megjelenik Joó Tibor áttekintő, jól használható kézikönyve, a Bevezetés a szellemtörténetbe.

Ilyen előzmények után és ebben a szellemi környezetben indul Szerb Antal tudományos pályája. Ír is a szellemtudomány bűvös hatásáról 1938-ban született, nosztalgikus mesteresszéjében, a Könyvek és ifjúság elégiájában. Arról, hogy tudomány volt ez. De tudomány a tudomány és a művészet határán. Azaz művészi módon és művészi eszközökkel is űzött tudomány. Meg arról is, hogy miként csengtek akkor a nagy nevek. Dilthey, Gundolf, Strich. Akik irodalmian vagy irodalmibban írtak az irodalomról, mint maga az irodalom. Szépen vagy szebben a szépről, mint maga a szép. Meg az irányzat varázs- és bűvigéi. Klasszicizmus, romantika, sors, áhítat, ősélmény, alak, tartalom, és így még – hosszasan – tovább. Ez tehát, és itt tehát az indulás. Baráti támogatásokkal is. Főként Thienemann Tivadar és Zolnai Béla támogatásával.

Valóban ortodox szellemtörténész. Egészen a harmincas évtized közepéig, nevezetes Magyar irodalomtörténete megjelenéséig. Erről tanúskodnak nagyrészt a Minervában vagy ahhoz közel álló folyóiratokban megjelent nagy tanulmányai, 1926 és 1930 között. Kölcseyről, Stefan George-ról, a magyar újromantikus drámáról, az udvari emberről, Babitsról, Ibsenről, William Blake-ről, Berzsenyiről, a magyar preromantikáról és – talán a legnagyobb igénnyel – Vörösmartyról. Hithű szellemtörténet. Alkotói portrék és korszaktablók. A portrékban alkat- és sorselemzések. A tablókban eszme- és stíluselemzések.  Megmozgatva az irányzat fogalomrendszerét, követve az irányzat szemléletmódját.

Csakhogy az Erdélyi Helikon ma már irodalom- és tudománytörténeti rangú pályázatára nem alkotói portrét és korszaktablót kell írni. Hanem meg kell írni a magyar irodalom teljes történetét. Tisztázott és korszerű módszerekkel. Megadott szempontokat is követve. A tisztázott módszer, a szellemtörténet kéznél van. A megadott szempontok is követhetők. Bontakozzék ki a magyar irodalom történetének ábrázolásából a magyar irodalom és az európai irodalom kapcsolatrendszere, sőt alapvető egysége. De bontakozzék ki a magyar zseni sajátos arculata is. A hívásnak nem lehet ellenállni. Ám itt válik világossá valami. Esett már róla szó. Egy teljes irodalomtörténeti folyamat ábrázolásához, egy teljes irodalomtörténeti szintézis megalkotásához a szellemtörténet nem kielégítő, azaz módosítandó, és nem elegendő, azaz kiegészítendő. Igen. De hogyan módosítandó, és hogyan egészítendő ki? Nos, úgy módosítandó, hogy az ortodox szellemtörténet régi szempontjait új, nem ortodox szellemtörténeti szempontokkal kell szintetizálni. Nos, úgy egészítendő ki, hogy az ortodox szellemtörténet régi szempontjai mellé be kell vonni az irodalomszociológia és az irodalompszichológia új szempontjait.

Vagyis szellemtörténet (eszme- és stílustörténet és teremtő intuíció), irodalomszociológia és irodalompszichológia alkotják a megteremtendő irodalomtörténeti összefoglalás hármas szempontrendszerét.

Az irodalomszociológiát Horváth Jánostól és Thienemann Tivadartól is tanulhatta. Abból, hogy Horváth János az irodalmat írók és olvasók szellemi viszonyának tekintette – írott művek közvetítésével. Vagyis a szerzők és művek mellett vizsgálni kezdte az olvasókat is. És főként a három elem kölcsönhatását, az abból kibontakozó irodalmi ízlést. Meg abból, hogy Thienemann Tivadar az irodalom teremtő, szellemi fejlődése mellett vizsgálni kezdte az irodalom társadalmi, „anyagi” fejlődését is. A mű esetében az élőszóban, írásban és nyomtatásban megjelenő mű hatásának különbségét. Az olvasó esetében a közeli, még közösségnek tekinthető- és a távoli, már közösségnek nem tekinthető közönség befogadói magatartását.

E hatásokra is vonja be Szerb szempontrendszerébe az irodalmi élet történetének vizsgálatát. Az irodalom formáinak, intézményeinek és közönségének történetét. A közönség története főként a közönség ízlésének történetét jelenti. Hogy mi a különbség az udvari ember, a falusi nemes és a városi polgár irodalmi ízlése, művészi befogadóképessége között. E szempont adja születő irodalomtörténetének szociológiai ihletettségű korszakolását. Az egyházi-, főúri-, nemesi-, nemesi-népi és polgári irodalom elkülönítését. És e szociológiai nézőpont adja egyik, ma már méltatlanul ,,koszerűtlennek” tekintett tételét is. Hogy az író esztétikai szándékait a kor szociális szándékai meghatározóan befolyásolhatják. Vagyis az író egy adott korban a társadalom kollektív akaratának szócsöve lehet. Ne feledjük, e tétel születését a korabeli irodalomtörténet-írás fogalmi hagyományai, a két háború közötti szellemi élet hangulata, és a kelet-közép-európai irodalmak fejlődésének sajátosságai egyszerre és együttesen is meghatározzák.

Az irodalompszichológiát az ortodox szellemtörténészektől, például Diltheytől és Sprangertől is tanulhatta volna. De nem tőlük tanulta. Hanem a klasszikus pszichoanalízistől. Elsősorban Sigmund Freud munkásságából. Főképpen nem is egyes művészekre és művekre vonatkozó elemzéseiből. Hanem egész gondolatrendszerének értelmezéséből és az irodalom és irodalomtörténet folyamataira való alkalmazásából. Ezért gondolja, hogy az irodalomtörténetbe az irodalomszociológia, ezen belül az ízléstörténet mellett az irodalompszichológia, ezen belül a ,,lélektörténet” szempontjait is be kell vonnia. Ehhez ad segítséget Freud tanítása a psziché szerkezetéről. A hármas tagozódásról. A tudattalan, tudatelőttes és tudatos – az ösztönén, én és felettes én elkülönítéséről. A három elem között végbe menő mozgásokról, amelyek során a szellemi teljesítmények is megszületnek vagy megszülethetnek. Freud elmélete a psziché szerkezetéről Szerb életművében két ponton is lényegessé válik. Egyrészt a romantika értelmezésében. Amely szerint – persze nem teoretikus előzmények nélkül – az irányzat lényege a tudattalan tartalmainak a tudatba és ezáltal az irodalmi műbe való beáramlása lenne. Másrészt az egyes portrék megrajzolásában. Amelyek sokszor a tudattalannak és a tudatosnak, a tudattalanból feltörő ösztönös késztetésnek és a tudatban működő szellemi ellenőrzésnek, az élmény feszítő- és a forma fegyelmező erejének az egymáshoz való küzdelmes viszonyát állítják a középpontba. A freudi tanítás irodalomtudományi szemponttá tett ihletése jelen van a húszas évek még doktriner szellemtörténeti értekezéseiben és a harmincas évek már revideált szellemtörténeti esszéiben is. Például a Magyar irodalomtörténet néhány esetben kifejezetten zseniális portréiban.

Az irodalomszociológiával és irodalompszichológiával módosított és bővített szellemtörténet módszertani krédóját Magyar irodalomtörténete már idézett bevezetőjében pontosan, öszszefoglalóan meg  is fogalmazza: ,,Szellemtörténet, irodalomszociológia, lélektani elemzés jelzik a hármas utat, mellyel az irodalomtudománynak élnie kell.”  

Egész életművét végigkíséri a szellemtörténeti módszerre elannyira jellemző irodalomtörténeti tipológiateremtés. Csak két példát. A preromantika fogalmát és a magyar finitizmusét.

Az első irodalomtörténeti fogalom. A gyökerek az összehasonlító irodalomtudományhoz, annak is főként francia változatához, a littérature comparée-hoz vezetnek. Paul Van Tieghem két nevezetes monográfiájához. Az éjszaka és a sírok kultuszának költészetéről. (La Poésie de la nuit et des tombeaux en Europe au XVIIIe siècle, 1921), és a preromantika összehasonlító európai irodalomtörténetéről. (Le Préromantisme. Études d’histoire littéraire européenne, 1924). Ennek jegyében teremti meg  külön tanulmányban és irodalomtörténeteiben a preromantika történelmi tipológiáját.

A második nemzetkarakterológiai fogalom. A magyar bezárkózás és határtudat jelölője. Gyökere teljesen egyértelmű. Prohászka Lajos akkor bölcseleti sikerkönyvnek számító, eszmetörténetileg ma is mérlegelendő nagyesszéje, A vándor és a bújdosó. A metafizikus német vándor és a finitista magyar bujdosó összehasonlító históriai-karakterológiai tipológiája. Háttérként a nagy európai népek tipológiai jellemzésével. Igaz, Prohászka könyve csak 1936-ban jelenik meg. De fejezeteit korábban részletekben közli a Minerva. Így építheti be Szerb Prohászka szempontjait egy-egy portréjába és gondolatmenetébe.

A szellemtörténet dominanciája az európai és főként a német irodalomtudományban a harmincas évtizedre véget ér. Az irányzat nem tűnik el, de megváltozik. Másfelé, oldalra, a vallástörténeti szempontok és visszafelé, a klasszikus pozitivista szempontok felé tájékozódik Szerb Antal is. De ez, ahogy mondani szokás, már egy másik történet.

Említett nosztalgikus mesteresszéjében, a Könyvek és ifjúság elégiájában el is siratja a szellemtörténetet, amikor áttekinti élete nagy szellemi élményeit. ,,A szellemtörténet megszűnt a weimari Németországgal”. Nos, nem szűnt meg. De olyan vizekre is evezett, amelyeken Szerb Antal már nem hajózhatott. Az ő életének pedig az a hatalom vetett véget, amely a szellemtörténetet, a szellemtörténet egyes variációit is deformálta. Igaz, egy évtizeddel később.