«ARANYTÓL ADYIG»
Szellemtörténeti szempontok alkalmazására, átvételére nem a szakszerûbb, szigorúan tudományos fejtegetéseiben került sor elsõ ízben, hanem Aranytól Adyig címû, 1921-ben megjelent, nyíltan publicisztikus, irodalompolitikai megnyilatkozásában. Egy Horváth János-tanítványnak, mestere õszinte tisztelõjének, kellemesebb volna tapintatosan hallgatni a nagy tudósnak és nagy embernek errõl a kétes értékû írásáról, de akkor nemcsak az igazság ellen vétenénk, hanem a Horváth-életmû megértésérõl is le kellene mondanunk. Az Aranytól Adyig a Három nemzedék irodalomtörténeti párja, nem véletlenül nevezi benne szerzõje Szekfü ellenforradalmi szellemû könyvét «megbecsülhetetlen erkölcsi komolyságú» mûnek. (43.) Horváth tehát a szellemtörténeti iránynak nem a kifejezetten irodalmi-irodalomtörténeti, hanem a történeti-politikai ágával került kapcsolatba. Osztozott Szekfünek abban a felfogásában, hogy az utolsó fél században bizonyos erõk «az egészséges fejlõdés sodrából kivetették» és katasztrófába (értsd ezalatt a forradalmakat!) döntötték a nemzetet, s õ is leírhatta volna a Három nemzedék elõszava szerint: «a közelmúlt a tévelygés korszaka volt, melybõl csak szerves munkával, a valódi nemzeti hagyományok kiépítése által emelkedhetünk ki». A magyar irodalomnak immár bizonyos ellenforradalmi színezettel felmutatott «valódi nemzeti hagyományait» Horváth természetesen ugyanott jelölte meg, mint eddig, a korábban még «magyar realizmus»-nak, most már «magyar klasszicizmus»-nak nevezett korszakban, s legnagyobbnak tartott képviselõjében, Aranyban. Az Arany-hagyomány hangsúlyozása most már nemcsak irodalompolitikai, hanem politikai tett is; Arany, illetve az ún. klasszicizmus, már nemcsak az «irodalmi fejlõdés összefoglalója», hanem «a magyar szellem kvintesszenciájának megnyilatkozása» (38.) is. Sõt elsõsorban ez utóbbin, a «magyar szellem»-en, vagy a Horváth által használt másik kifejezéssel «magyar fajiság»-on van a hangsúly. Horváth számára ez nem eszmei, még kevésbé biológiai-etnikai kategória, hanem erkölcsi; a «klasszicizmusban» kikristályosodó igazi «magyar szellem»-et, a «történeti magyarság kifejlett erkölcsi öntudata» (38.) ihleti. A szellemtörténeti fogalom nála rögtön morális arculatú lesz, híven Gyulai szelleméhez, a túlságosan elvont, nehezen definiálható dolgoktól való idegenkedéséhez. A magyarság így válik erkölcsi ideállá, s ebben a morálisan felfogott értelemben vallja «Arany magyarságá»-t «kétség nélkül gyökeresebb»-nek, «történetibb»-nek, és «teljesebb»-nek, «mûvészeté»-t «konkrétebbül nemzeti»-nek «mint a Petõfié»-t. (17.) Így jut el végül irodalompolitikai, sõt politikai célkitûzéséhez: «Helyre kell tehát állítanunk a köztudatban a magyar klasszicizmus valódi értelmét, … tudatossá kell tennünk azt a politikai nagy jelentõségét, mely az egész magyarság erkölcsi tõkéje.» (55.) 1921-ben így emelkedett szemléletében még magasabbra az általa kezdettõl fogva legjobban tisztelt írók magatartása, akik, egy hetven évvel azelõtti nemzeti katasztrófa után – az õ felfogása szerint – levonták a szomorú tanulságokat, okultak a meggondolatlanul elkövetett «hibák»-ból, s a «magyar faj»-t megmentve, a nemzet hajóját 48–49 viharaiból 67 biztonságos révébe kormányozták. Horváth szerint minden törekvés, amely «a magyar klasszicizmus szétporlasztására» irányult, mint a Hét, a Holnap és a Nyugat mozgalma, «a nemzeti érdek rovására ment». (18.) 1921-ben ezért már csak «az az ezeréves magyar lélek, melyet kimûvelt erkölcsi tisztaságában klasszikusaink hagytak ránk örökül, maradt meg … nemzeti egységünk egyetlen ép valóságának.» (58–9.)
A tiszta szándékú nagy tudós hamar felismerte, hogy az ellenforradalom rendszerétõl hiába várja Arany és Gyulai erkölcsi magaslatát, az õ munkásságukban megtestesülõ «magyar szellem»-et. Az Aranytól Adyig címûhöz hasonlót nem is írt többé. Visszavonult az irodalomtörténetbe, hogy ott annál következetesebben, de egyre anakronisztikusabban képviselje Arany–Gyulai központú irodalmi elveit. Ha az ún. «magyar klasszicizmus»-t nem is sikerült politikai téren «az egész magyarság erkölcsi tõkéjé»-vé tennie, legalább azt igyekezett egyre nagyobb tudományos megalapozással bebizonyítani, hogy «örök idõkre szóló útravalója az a magyar mûveltségnek, irodalmunk történetének pedig központja, sugárgyûjtõje: minden korábbi ide fut össze, minden késõbbi innen származik szét.» (55.) Tudományos munkásságának konzervatív irodalompolitikai megalapozottsága tehát még határozottabbá vált, s e nagyobb súlyú célkitûzést volt hivatva szolgálni a már említett módszertani alapvetése is.
Részlet a