Barta János
JEGYZET HORVÁTH JÁNOS «BABITS MIHÁLY»
CÍMÛ TANULMÁNYÁHOZ
A fenti kritika Horváth János hagyatékából került elõ. Keletkezésének dátumát csak megközelítõen lehet megállapítani: Babits második verseskötetének megjelenése (1911) és Horváth János 1914 nyári katonai bevonulása között, alkalmasint közelebb az elsõ határhoz, mint a másodikhoz. Pontosabban lehet rögzíteni azt az irodalompolitikai légkört, amely keletkezésére okot adott. Ez a még ma is eleven és tiszta fényû írás nem véletlenül; nem elszigetelten jött létre; ki tudjuk jelölni a helyét a Horváth-életmûben is.
Aranytól Adyig címû 1922-es tanulmányában azt vetette Horváth a konzervatív kritika szemére, hogy a halhatatlanná tette vagy csak félvállról kezelte az új, a Nyugat körül kivirágzott irodalmat; nem elemezte komoly kritikával, nem igyekezett ihlet-elvét, stílusbeli újdonságát, viszonyát a hagyományhoz meghatározni, nem szûrte ki belõle azt, ami valóban új és értékes, és nem gyomlálta azt; ami efemer vagy eltévelyedés. Ma már tudjuk, hogy a konzervatív, Gyulain és Aranyon nevelkedett irodalomtörténészek közül a tízes években csak maga Horváth János vállalkozott erre a feladatra, noha a fiatalabb irodalmár-nemzedékben voltak szimpatizánsai, pl. Pintér Jenõ, Baros Gyula, Dóczy Jenõ: – volt egy idõszak, amikor a konzervatív tábor és a Nyugat közelebbhozása nem látszott agyrémnek. Ilyesféle elgondolás szerepelt az 1912-ben (Horváthék tevékeny közremûködésével) alapított Magyar Irodalomtörténeti Társaság célkitûzései közt: tagjai között ott találjuk Babits Mihályt és Schöpflin Aladárt is. Azt is tudjuk, hogy Adyt Horváth egy a háború alatt megszakadt baráti kapcsolat révén próbálta az õ hagyományszemléletéhez és fejlõdésbeli koncepciójához hozzászelídíteni.
A Horváth-féle törekvés legjelentõsebb dokumentuma az 1912-es, Magyar Figyelõ-beli Forradalom után címû tanulmány, amely körvonalozza, természetesen nemcsak a távlatból ítélõ irodalomtudós, hanem a harcok kellõs közepében álló irodalompolitikus szemléletével is a Nyugat irodalmi forradalmának stílusbeli újszerûségét és viszonyát az elõzõ század magyar hagyományának különféle rétegeihez. Megint közismert tény, hogy ez a tanulmány keltette fel Tisza István (Rusticus) durva reakcióját; nyilatkozatában az új irodalmi irány gyökeres megvetése tükrözõdött. Mivel a lapnak, amelyben Horváth tanulmánya megjelent, Tisza volt a szellemi irányítója, Horváth kénytelen írását és a maga álláspontját Tisza elõtt mentegetni. Mentegetõzésének végsõ alapja egy õszintén hitt és védett irodalomeszmény, amelyet soha nem tagadott meg, s amelyhez való ragaszkodását elõzõleg Ady-könyvében sem titkolta el. Válaszában tehát voltaképpen e könyvecske néhány passzusát fejti ki bõvebben. Tisza nyílt levele és egy Adyékról tett megdöbbentõ szóbeli nyilatkozata, valamint az 1912-es Greguss-díj körüli áldatlan tollcsata alkalmasint kedvét szeghette Horváthnak, hogy tovább kísérletezzen Nyugaték adaptációjával és elismertetésével. Babits-cikke mégis azt mutatja, hogy továbbhaladt azon az úton, amelyre Ady-tanulmányával lépett.
Egyébként – hogy a ferde megítélésnek elejét vegyük – nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy Horváth János nem Babits-tanulmányt írt, hanem bírálatot, napi kritikát a költõ addig megjelent két verseskönyvérõl. Összefoglaló tanulmány írásának akkor még nyilvánvalóan nem jött el az ideje. Innen érthetõ az is, hogy a közeli perspektíva meg a maga ízlése olyan ítéletet mondat Horváthtal egy-egy Babits-versrõl, amelyet ma már igazságtalannak érzünk; korholásai sem mindig elfogadhatóak, noha Horváthra magára jellemzõek. Mindezen túl azonban, noha kisebb arányban, de a számvetésnek ugyanazon igénye él e cikkben, mint az Ady-tanulmányban. Érezhetõen elfogadtatásra, megértetésre, Babits újdonságának tisztázására törekszik, s ennek kapcsán biztos szemmel látja meg Babits lírai portréjának legjellemzõbb vonásait, másrészt kibontakoztat néhányat a késõbbi nagy Horváth János elemzõ szempontjaiból. Persze mint bírálat sem áll társtalanul az akkori Horváth-írások között; a jelen irodalma felé való elkötelezettséget Horváth is vallotta, s ennek jegyében született meg egy csokor könyvbírálata az 1914-et megelõzõ években. A hagyatékban fennmaradt egy jegyzék, amelybõl kiderül, hogy 1914 tavaszán tanulmánykötet kiadását tervezte Két korszak határán címen. Addigi tanulmányaiból és bírálataiból 11-et vett volna fel a kötetbe, csupa az élõ irodalomra vonatkozót. Újra közölte volna Ady-könyvecskéjét, és beiktatta volna az itt közölt Babits-tanulmányt. A kivitelezésnek minden bizonnyal a háború kitörése és Horváth János bevonulása állta útját.*
Egykorú bírálatainak sorából a Babitsról írt inkább a Nyugat körüli vitacikkekhez és adaptációs kísérletekhez közeledik. A költõ méltatásán túl ott érezhetõ benne az irodalompolitikus igyekezete is, aki az új mozgalmat és az új költõt az irodalmi élet folytonossága és a hagyományhoz való viszonyulás szempontjából fürkészi. Az sem merõ véletlen, hogy Ady mellett éppen Babitsot emeli ki, akinek hírneve 1911–1912 táján még egyáltalán nem állt a delelõjén. Benne vélte megtalálni az új tábornak azt a költõjét, akinek lírájában az Arany-hagyomány elevenen él tovább. Tudjuk, milyen súlyosan esett latba a Nyugat és forradalma megítélésekor az, hogy a «nemzeti klasszicizmus» ihlet- és stíluselvével, ember- és költészet-eszményével gyökeresen szakítottak. A Forradalom után – az elõzõket kutatva végül is a romantika legnagyobb lángelméjére: Vörösmartyra tud rámutatni. És most íme, itt van egy lírikus, aki minden modernsége mögött Aranyból õriz és visz tovább valamit: a tudatosságot és teoretikus érdeklõdést, a mûveskedést, a rejtõzõ érzékenységet, a plasztikus láttatás képességét. Ezért is lesz fontos ez a líra Horváth számára: belõle óhajtja az összekötõ láncszemet megalkotni. Az irodalomtörténész, fõleg évtizedek múlva, ellenvetésül hivatkozhat Babits lírájának és emberi egyéniségének nem-aranyi vonásaira; csakhogy e vonásokat bizonyos fokig Horváth is érzi, s rokonító tézisének megvan az igazolása a kései Babits több lírai remekében. Figyelemre méltó egyébként, hogy Horváth János is újrafogalmazta átfogó véleményét a költõrõl a Magyar Versek Könyve (1942) jegyzetszótárában adott jellemzéssel.
E bírálatban tehát a korai Nyugat körüli irodalompolitikai
harcok jelentõs dokumentumát kell látnunk.
Studia Litteraria (Debrecen),
1967, 23–25. Horváth Babits-tanulmánya ugyanitt: 3–22.
Eredeti cím: