Lakatos István hosszú időre rendezkedett be a földön, ahogy azt gyakran emlegette, legalább száz évig akart élni. Azt hiszem, nem nagyon bízott a túlvilágban. De mivel ez a világ sem kényeztette el, számára az egyetlen lehetőség a túlélés volt. Mint egész nemzedékének. Páratlanul jól indult. Szabó Lőrinc felfedezettje volt, a koalíciós időkben a Válasz és az Újhold közölte verseit, a Pokol tornácán című verséért huszonkét évesen úgy kapott Baumgarten-díjat, hogy kötete még meg sem jelent. De 1949-ben megfordult körülötte a világ, a lapok, ahol publikált, megszűntek. Az újholdasok legfiatalabbjának a leghosszabb elhallgattatás jutott ki: huszonhárom év, ebből két év börtönben. Költőnek fájdalmas tud lenni, ha nem verseiről ismerik. Lakatossal ez is megtörtént. Vergilius eposzának (a börtönben készült) fordításával tért vissza az irodalomba, Vergilius fordítója lett. A kitaszítottság, a lappangó költői lét az irodalom peremén nem azért rossz, mert elmarad a dicsőség, vagy mert megalkuvásra készteti az embert – a dicsőség elmaradása talán bántotta, de tudomásul vette, alkut pedig nem kötött –, hanem mert kikezdi a munkakedvet. Lakatosét nem kezdte ki: hatalmas öntudattal védekezett ellene. Köteteit alapos filológiai apparátussal látta el, életrajzát részletesen megírta: hiszen tudta, hogy csak magában bízhat. Így ébren tartott tettvágya még fontos feladatokat kapott. 1986-ban Nemes Nagy Ágnessel és Lengyel Balázzsal hárman indították el az Újhold Évkönyveket. Mire beérkezett, olyan ellenféllel találta magát szemben, akit nehezebb túlélni, mint a politikai elnyomást. Utolsó éveit súlyos betegen, visszavonultságban töltötte. Úgy élte végig a huszadik századot, hogy folttalanul tiszta maradt. Ez pedig nagyobb és nehezebb dolog, mint száz évig élni. (A Népszabadság nekrológja, 2002. május 8.)