Arcképek. Horváth János

I, 1. Biharból való, a csendes forradalmárok hazájából. Érdekes országrész ez, csupa olyan konzervatív lakja, akiknek a hagyománytisztelete tisztogatóbb erejû vihar más országrészek haladó, modern, konstruktív formájú országháborításánál.

Idevaló Pázmány Péter, aki egyéb hagyománytisztelõ forradalmai mellett új magyar irodalmi nyelvet teremtett pusztán azáltal, hogy hangsúlyozta, használta, mélyebben kiaknázta a régit. Itt nyugszik Bessenyei György, a bihari remete voltaire-iánus és elfogult magyar nemes úr, aufklérista és örök pataki diák, konvertita katholikus és dühös kálvinista, utópiákat álmodó reformer és kézcsókoló híve Mária Teréziának. Idevaló Kazinczy Ferenc, idevaló Kölcsey is. Forradalmuk természetrajza köztudomású. Idevaló Arany János, minden idáig való idõk legnagyobb konzervatív és legnagyobb forradalmár magyarja egyidejûleg. Idevaló Tisza Kálmán, a szegreakasztott elvek, a bihari pontok embere és idevaló Tisza István gróf is, az õszirózsás október 31-ike mártírja […] Idevaló Ady Endre is. Nemcsak azért, mert Nagyvárad virágoztatta ki és mert a Holnap címû verskötet is idevaló. Hanem idevaló azért, mert Biharországhoz nem tartozik oda Dobrest vagy Belényes, hiába mond egyebet a térkép, viszont feltétlenül beletartozik: az Érmellék, sõt egy kis Szatmár, Szabolcs és Hajdú is. Idevalók Szabó Mária és Gulácsy Irén, akik pedig sokkal konzervatívabbak nõi mivoltuk õszinte odaadásában Kaffka Margitnál, Erdõs Renénél, és mégis forradalmat jelent kendõzetlen nõi mivoltuk. Idevaló Nadányi Zoltán csöndes stílusforradalma. Idevaló Bocskay István, akit valósággal ki kellett piszkálni a kereki várból a forradalomra s aki mégis a bécsi békét adta nekünk: vallásszabadságot a XVII. század legelején.

2. Ha végigsimogatja tekintetünk e drága csapat minden egyes tagját, nemcsak a forradalmiság és hagyománytisztelet lesznek azok a lelki jellemvonások, mely rokonjelenségekké teszi õket.

Feltûnõ egyezés például valamennyiõjükben, hogy forradalmuk mindig formai, stílusforradalom. Az irodalomban mindig nyelvi, a történelemben mindig jogi. Pázmány, Kazinczy, Arany, Ady elsõsorban formaújítók s Arany Jánosnak éppen olyan elsõrangúan a mondanivalójának a módja új és nagyszerû, mint ahogy Bocskay nem koronáztatta meg magát s Tisza István híres volt a puritánságáról.

Talán azért van ez, mert annak, amit hoztak, a tartalmi eleme idõtlen képzet: a magyarság maga. Ez teszi õket konzervatívokká, mint ahogy konzervatívok a lépései annak, aki üvegtálat visz a kezében, vagy kisgyereket ölbefogva. Összehúzott szemû, kritikus elme mind. A hitszónok Pázmány hûvös józansága és észhezszólása éppúgy idetartozik, mint Arany János maga-
magán észrevett s azóta közmondásossá is lett vaskos realitása. Valamennyi tudatos inkább, mint spontán s valamennyi valóságtisztelõ. Ady Endrére kárörvendve szokás ráolvasni, hogy verejtékezve szülte verseit, szimbolisztikája pedig oly következetes, hogy egyes méltatói utolsó köteteit ezen az alapon száraznak és az értelem számára szólónak tartják. Bocskay István hosszas habozása, Tisza Kálmán választásai, Tisza István önkéntes számkivetésbe visszavonulása hasonló jelenségek egy másik csatamezõn. […]

3. Milyen könnyû volna a mostan divatozó kollektív erdélyi lélek mellé kikövetkeztetnünk egy kollektív bihari lelket is, melynek vonásait az imént felvázoltuk. De mi éppen az ellenkezõjét akarjuk s arra kérjük az «erdélyi lelket» adataink birtokában: lássa be, hogy ezek az adatok csak az osztatlan magyar élek szivárványszínei. Különben holnap a jász, a nagy- és kiskun, a palóc s a többi territoriális lélek is megszületik.

II, 1. Horváth János forradalmár, mert forradalmat mindig azok okoznak, akik az emberi élet agyonmechanizált bonyodalmas életviszonyai között visszaeszmélnek az õsformákra. Az a gyermek a forradalmár, aki az álmélkodó, hajlongó mesebeli udvaroncok között el meri kiáltani magát, hogy a király mezítelen. Horváth János irodalomtudományos forradalma abban állott, hogy tisztázta hosszú idõre számunkra az irodalmi alapviszonyt. […]

Horváth János forradalma ott kezdõdik, mikor az irodalmat a tényekbõl definiálja s egészen a földön járó józansággal azt mondta róla, hogy irodalom minden, amit az író megír és a közönség elolvas.

Ez a forradalmi gondolat a maga forradalmi voltát pozitív és negatív irányban egyaránt mutatja Horváth János eddigi munkássága tükrében. Negatíve ott mutatkozik […], hogy a le nem írt irodalommal, a népköltészettel szemben túlságosan szigorú – megfosztván azt teljesen irodalom jellegétõl.

Pozitíve három ajándékot láttat máris e a forradalom. Elõször és legelsõsorban: irodalomról szólván, magát az irodalmat érti alatta és semmi egyebet. Horváth az elsõ olyan irodalomtudósunk, akit irodalmi tényekkel szemben kizárólag irodalmi tényezõk érdekelnek. […]

Ebben a fejtegetésben az a forradalmi tény, hogy a tudóst elejétõl végig: versek és novellák, regények és színdarabok érdeklik. Daltípusok, versmondattan, idõtolás, lírai gondolatmenet, naiv élményszerûség, ritmus-szerkezet és ehhez hasonlók a mûszavai. Nem azt jelenti ez, hogy õ talán nem vesz tudomást a költõ életének azon körülményeirõl, melyekbõl valamelyik mûve megszületett, vagy korát mozgató azon eszmékrõl, melyek reá okvetlenül hatással voltak. Nem. Azt jelenti, hogy az õ végcélja nem bizonyos nagy eszmék kikövetkeztetése, melyekhez többek között valamely irodalmi mû vagy írói pálya is illusztráció, hanem mindenkor az irodalom ténye: a mû, melyet az író megírt, az olvasó elolvasott.

Másik pozitív ajándéka e forradalmi lépésnek, hogy az irodalmi alapviszony a tényleges állapot minden tényezõjével egyformán számol. Horváth János tanulmányaiban állandóan szerepel valaki, akirõl eddig alig esett szó: a közönség. Petõfirõl szóló nagy essaije mind-
untalan és igen tanulságosan utal rá: mennyire érthetetlen volna számunkra e költõi pálya fejlõdésgörbéje, ha nem ismernénk azt az olvasótábort, amelyet Petõfi minduntalan maga körül érzett alkotás közben. Nemcsak a lírai szerepjátszás kora lenne motiválatlan, mond-
juk, a pápai önképzõkör nélkül, de a Felhõk és Az apostol pesszimizmusa is, ha nem ismernõk a márciusi napok, a királyokhoz címzett röpirat és a képviselõválasztási kudarc histó-
riáját. […]

Harmadik nagy ajándéka a megtett egyetlen forradalmi lépésnek, hogy az irodalmi alapviszonynak nemcsak alanyát, állítmányát és tárgyát határozza meg, (író, mû, közönség, vagy egy mondatban kifejezve: én, az író szóval tartalak téged, közönség), hanem a bõvítményeit is. Szerinte az irodalmi mûveknek egy ok és egy célhatározó elõzménye és következménye van. Az íróban élõ irodalmi ízlés és a közönséget mozgató irodalmi tudat ezek, ez utóbbi közkeletû szóval: a kritika […]

2. És mégsem kapható ez a minden gondolatában forradalmi lélek semminémû kalandra. Maga magát konzervatívnak nevezi s nem minden ok nélkül. Konzervatív vonás benne legelsõsorban nagy és hûséges történetlátása. […]

Horváth János ott árulja el a konzervatív gondolkozását, mikor az irodalomtudomány állandó elvi postulatuma mellett nagy valóságtisztelettel hangsúlyozza annak változó elemeit is. Az irodalom mindig ugyanabból az alapviszonyból születik, de minden korban mást tartanak annak. […]

De legnagyobb tudományos szolgálatát azáltal végzi konzervativizmusa, hogy mindenféle irodalmi ízléssel szemben éber és minden meglévõ lanyhaságnak, ócska lim-lomokat érték gyanánt zsibárulónak, elmaradottnak szeretik tudni a konzervativizmust. Horváth a Petõfi-Arany epigonok líráját aranymérlegen mérve találja könnyûnek, kritikáját ugyanilyen érzékeny súlyok segítségével marasztalja el élénk cáfolatául a konzervatív felfogás felõl táplált eme balhiedelemnek. Ellenben nem könyvel el semmi újat a nemzeti vagyon leltárában addig, míg nem asszimilálódott, s míg nem szerves folytatása annak, ami a történelem folyamán már értéknek bizonyult. Egy nagy finomságjelzõ eljárás az õ elemzõ mûvészete, amely mindig azt keresi, s azt igyekszik megállapítani, hogy viszonylik ez vagy amaz a magyar szellemi érték a legnagyobb – örök – magyar értékekhez.

3. Hogy ez így, amint eddig láttuk, nagy formakészségnek a következménye, fölösleges külön kimutatni. Csak megállapítom tehát, hogy mûvészi készsége láttatja tisztán vele az irodalomban mindig, hol kezdõdik és hol ér véget az, ami egyedül lehet irodalmi probléma; a mondanivaló formális, stílusbeli mivolta. Maga is mûvész tehát. […]

Õ sem hirtelen támadt és nem is egyedül álló jelenség. Olvasottsága nyugateurópai mérték alatt is helytálló. A magyar tudósok azon csoportjához tartozik, akiket szellemtörténészek gyûjtõnév alatt szoktak emlegetni. Azt jelenti ez, hogy alapos francia és német iskolázáson ment keresztül, de jelenthetné azt is, hogy különösen a Dilthey iskolájának hatása látszik rajta erõsebben. Ez utóbbit azonban nem jelenti.

Ídrói egyéniségén meglátszik ugyan a külföldi tanulmányok hatása, de csak indításoké és megtermékenyítéseké. Sohasem utánoz és minden problémával szemben egyéniség. Egész kultúrájára büszkén elmondhatná, amit a Petõfi-irodalomról mond: «magam számára feldolgoztam azt, szemmel is tartom, de az olvasó figyelmét nem terhelem vele».

Protestáns Szemle, 1928, 408–504. Részletek.