MINDNYÁJAN TANÍTVÁNYAI VAGYUNK
1
Tanítványai, barátai
és tisztelõi elõtt, akik személyesen ismerhették,
elsõül személye jelenik meg újra. Kedves, zömökségében
is kecses alakja, kordában tartott és mégis nyílt,
igen kifejezõ mozgása. A kerek, világító
homlok élénk arca fölött, mely az utolsó években
egyre áttetszõbbé finomodott. Meleg, hol gunyoros-bölcs,
hol önfeledten sugárzó, hol indulatosan fellobbanó
barna szeme, amely szelíd határozottságával és
okos nyájasságával egyaránt lebilincselte azt,
aki találkozott vele. Aztán arra gondolunk, amit világosan
tagolt, tiszta és velõs magyarsággal megformált
mondataiban közölt. Ebben egyformán lenyûgözõ
volt a gondosan megmért anyag bõsége, a tömörségében
is közérthetõ, világossága által
is mély gondolat gazdagsága, a higgadtsággal is szárnyaló
lelkesültség, a formát és tartalmat, ismertetést
és értékelést, figyelmes komolyságot és
derûs kedélyt biztos egyensúlyban tartó arány.
Tudós-, tanár-, író- és olvasónemzedékek sorát nevelte. Halálának hírére az egész ország felfigyelt, elszomorodva távozásán s megnyugodva utolsó álomba merülésén, mely éppen olyan szép és szelíd volt, mint élete. Ravatalához egy kis ország értelmiségének java küldte el képviselõit. Hány különbözõ arc, egyéniség, pálya, mennyi vitázó gondolat, ellentmondó ízlésváltozat és világnézet találkozott ott a megrendültségben, hogy rá is érvényes az elmúlás törvénye, s a bizonyosságban, hogy mûvével õ is, mint minden igazi alkotó, átlép a síron. Így jó ez, így méltó hozzá. Azokhoz a nagy nevelõkhöz tartozott, akik lázítás nélkül tudtak felszabadítani és erõszak nélkül megkötni. Az Eötvös-kollégium neveltje volt, de elsõ sorában állt annak a tanári gárdának, amely ez iskola módszerét kialakította. Nem más ez, mint a jó kertész módszere, aki nõni hagyja a gondosan megválogatott növényzetet, s a maga feladatát fõként abban látja, hogy megteremtse neveltjei növekedésének föltételeit. Az iskola azonban az egykorú magyar értelmiség vezetõ embereit nevelte: célt is kellett tehát kitûznie, értelmet adnia, példákat mutatnia. Horváth János jelentõsége ebben is kimagasodott.
Azt a teremtõ magyar összefoglalást kereste és munkálta a maga tudományának területén, amelynek példáját Petõfi és Arany költészetében s Gyulai bírálatában látta. S ha a valóság «égi mását», egységes látványát kereste, ugyanaz a puritánságában fényes, tömörsége által hatásos, erkölcsiségével is hiteles ábrázolásmód irányította, amely azok mûvészetét jellemezte. Hajlama, neveltetése, kutató szenvedélye a valóság megbecsülõjévé tette. Csodálatos emlékezõtehetsége, rendkívüli türelme, szívós kitartása, életkörülményeinek egyszerûsége: mind kivételes életmûvének felépülését szolgálta. A tudós alaposságot csillagmérföldnyi távolság választja el ebben a betûrágó szakbarbárságtól. A mikroszkopikus elemzéssel megvizsgált részletek széles áttekintéssel felmért, ritka felelõsséggel végiggondolt, mély emberséggel áthatott és a legnagyobbakon nevelõdött formaérzékkel megszerkesztett egészben nyerték el ott igazi jelentõségüket. Az épületet élettel tudta telíteni létrehozója, mert építõ anyagában is az életet kereste és mutatta meg.
Tanítványait is kötelezte Horváth János lelkiismeretessége, amely nem tett különbséget parádés és hétköznapi vállalkozás között. Lenyûgözte õket az építmények monumentalitása is. De legalább úgy elragadta az a varázslat, aminek akkor lehettek tanúi, amikor mesterük érintésére újjászületett a múlt, régi könyvek födelérõl eltûnt az idõk pora, és megsárgult lapokról úgy zengett fel az élet szava, mint egykor íróik szívébõl. Tanárnak, nevelõnek nem csupán azért volt kivételes, mert sokat tudott és tiszta munkát végzett, hanem azért is, mert szavait jellemével hitelesítette. Olyan iskolát, mint a világra szóló módszerek nagy úttörõi vagy a tudománypolitika erélyes stratégái, nem hozott létre: ehhez túl kevés volt benne a maga eredményeit elõtérbe helyezõ önzés, a terveit másokra erõszakoló erély. Mindnyájan tanítványai vagyunk mégis, bár egyikünket sem kényszerített erre. Úgy hatott, mint a nap, az esõ, a szél: látszatra terv nélkül, bár komoly céltudatossággal, szinte szótlanul, a természeti erõk egyszerûségével és magától értetõdésével.
Annak a nemzeti szemléletû magyar irodalomtörténet-írásnak volt betetõzõje, amelynek alapjait romantikánk tudósai rakták le. Hogy szemlélete távol állt minden nacionalista önérzettúltengéstõl s más népek elnyomásának még halvány szándékától is, nem szorul bizonyításra. Amire törekedett, mindannak az értéknek összegezése volt, amit múltunk földrengéses századaiból az erkölcsi értelmû magyarság, az életteljes szépség, a közösség érdekeit szolgáló erõfeszítés mûvei közül újra felidézhetett. Egy életet áldozott erre a munkára. Gazdag és szép életet, amelyrõl õ is elmondhatta volna, amit Arany a magáéról: «Egyszerû, de mégsem nyugodt, s csendes, mint némely gondolná: folytonos küzdés.» E küzdésben megújította tudományunkat, megfogalmazta, összefüggéseiben és jelentõségében öntudatosította, megõrizte és életben tartotta mindazt, amit nagy mintaképeitõl kapott. «Aki irodalomtörténetet ír … – mondta – fogja fel erkölcsi nagyságát annak a viszonynak, amelybe õ, a gyarló ember lépni készül lelki õsei nagy történeti közösségével.» A megbecsülés, amellyel személyét és mûvét körülvette, és megtiszteli közéletünk, annak bizonyítéka, hogy a történelmi szakadékok fölött, a viharos fejlõdés örvényei mélyén ma is él az elmélkedés és eszmélkedés, érzés és öntudat folyamatossága, az a korokat és nemzedékeket összekötõ, mély szolidaritás, mely nemzetté teszi a népeket.
Mi marad meg? – kérdezte õ is, mint a történelem minden jelentõs kutatója. Ez irányban nem voltak túlzott illúziói. Saját munkájáról valahogy úgy vélekedett, mint Arany a magáéról: sokkal mulandóbbnak ítélte, mint amilyen igazán. Az irodalomtörténet – hallottuk tõle nemegyszer – különösképpen múlékony, hiszen esendõ emberi mûvek magyarázata, értelmezése csupán. Nyilvánvaló, hogy az õ tanításaiból is kihull majd az, amiben csak kora gondolatait foglalta írásba; eredményeit kiegészíti, megállapításait újraértékeli a fejlõdés. Ha módszere, szemlélet- és ábrázolásmódja körül viták támadnak, az csak szándéka szerint történik. Maga is hiúságmentes természetességgel helyesbített, ha kellett, s jobban szerette a vele is vitába szálló, eredeti véleményt, ha megalapozott volt, az õ mondatait szajkózó önállótlanságnál. Vitákban él tovább igazán õ is! S ha valaki – vagy egy egész új nemzedék – az övét mind alaposságával, mind koncepciójával felülmúló szintézist hoz létre: az õ szelleme lesz az elsõ az elégedetten örvendezõk közt. Mert éppen az õ munkái bizonyítják, hogy a maguk területén az irodalomtörténet mûvei is lehetnek olyan alkotások, amelyek megállják az idõk próbáját. Azt pedig hogy az igazi mesterek hatása több elzengõ szónál, hogy élõ, termékenyítõ valóság, a mi munkáink tanúsítják. Mindig ott van rajtuk egy-egy vonás, mit az õ szellem-ujja vont. Amikor testi valóságában eltávozott körünkbõl, sírját körülállva nem szégyelltük a könnyeket. De megnyugodtunk, mert tudtuk, hogy élõ emléke, termékenyítõ szelleme itt marad közöttünk, hogy magunkon érezhetjük, mint ifjúságunk idején, messze távolokba kalandozva is, vigyázó, intõ s megõrzõ tekintetét.
2
Margittán, Bihar megyében, Arany János szülõföldjén született 1878. június 24-én. Szülõhelyén, Debrecenben és Körmöcbányán végezte az elemi és középiskolát; Budapesten, 1897-tõl, az egyetemet. 1901-ben bölcsészdoktori, 1904-ben magyar–francia szakos tanári oklevelet szerzett. 1901–1902-ben az École Normale Supérieure ösztöndíjasaként tanult tovább Párizsban; 1914-ben Olaszországban járt tanulmányúton. 1908-tól az Eötvös-kollégium, 1923–1948-ig a budapesti egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékének tanára volt. Az elsõ világháborúban közel három évig frontszolgálatot teljesített. 1911-ben részt vett a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 1921-ben a Minerva-Társaság megalapításában. 1923–1926-ban a Napkelet kritikai rovatának szerkesztõje volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1919-ben levelezõ, 1931-ben rendes tagjául választotta. 1923-ban a Kisfaludy Társaság rendes, 1942-ben a Petõfi Társaság, 1950-ben az Irodalomtörténeti Társaság tiszteleti tagja lett. Több ízben részesült akadémiai, 1923-ban a nagy jutalomban. 1948-ban Kossuth-díjat kapott.
Egyetemi tanárai közül különösen Gyulai Pál és Becker Fülöp Ágost volt rá irányító hatással. Az Eötvös Collégiumban még részt vehetett Péterfy Jenõ utolsó óráin. Párizsban Brunetière-t, Lanson-t, Bédier-t, Faguet-t és Gaston Paris-t hallgatta. Tudományos munkássága 1901-ben, Báróczy Sándorról írt doktori értekezésével indult meg. Föllépése idején kétfelõl fenyegette komoly veszedelem irodalomtörténetünket: a századvégi szélsõséges pozitivizmus sivár atomizáltsága és az ezredéves önérzettel harsogó nemzeti elbizakodottság légüres szólamai felõl. Horváth azonban kezdettõl fogva olyan módszer kialakításán munkálkodott, amely a puszta anyag- és adathalmozásnál nagyvonalúbb s a nacionalista közirodalom szerkesztményeinél sokkal mélyebb és hitelesebb eredményeket ígért.
A valóság tiszteletét mestereitõl is tanulta, de kivételes szellemi és erkölcsi adottságai, különösen az anyag rostjaiba is behatoló elemzõ szenvedélye is a tények felfogásának és rendszerezésének bámulatos képességéhez szolgáltak alapul. A mélyre ásó és teljességre törõ filológiai részletmunka minden szintézis elemi feltétele: mint nevelõ és alkotó egyaránt ezt tanította. Elsõ nagyobb igényû önálló tanulmányában (1907) azonban már irodalmi fejlõdésünk fõbb mozzanatait vizsgálta.
A szintézis alapelveit 1922-ben megjelent Magyar irodalomismeret címû tanulmányában fejtette ki. – Az irodalom eszerint «írók és olvasók szellemi viszonya, írott mûvek közvetítésével. Írók, mûvek, olvasóközönség: szükségképpeni feltételei, tényezõi tehát az irodalomnak, s tárgyai az irodalomtörténetnek. Ennél elvontabb, szélesebb s egyszersmind igazabb alapra aligha lehet visszavezetni az irodalom állandó lényegét … a végsõ alapvetés nem ragad ki bennünket az emberi élet eleven valóságából, sõt megszünteti a szokásos definíciók azon végzetes egyoldalúságát, mely igen hajlandó volt az irodalomban bizonyos írott mûvek nagy, holt tömegét látni…, s mely, ha az írók lekötötték érdeklõdését, többnyire megfeledkezett az olvasó közönségrõl» – írta. Felesleges volna ez alapvetésben a marxista módszerek megsejtését vagy akár csak fõ hangsúlyával társadalomtudományos szemléletmódot keresni. Horváth társadalomszemléletét és módszerét fõként korának polgári tudománya befolyásolta. Az «irodalmi alapviszony»-ról szóló tétel azonban, különösen kifejtése idején s különösen Magyarországon, ebben a tekintetben is nagy jelentõségû volt. Lehetõvé, de kötelezõvé is tette a rendkívül szétágazó és elhíguló irodalomtörténeti szempontok és módszerek összehangolását és elmélyítését; a fõképpen lélektani, esztétikai, tartalmi és formai szempontú vizsgálódások elszigetelt részeredményeinek szociológiai kiegészítését, az egész rendszer társadalomtörténeti megalapozását. Az irodalom fejlõdése folyamán létrejövõ végsõ eredményt az irodalmi tudatban és ízlésben ragadta meg Horváth. Ezeket azonban nem idealisztikus képzõdményekként fogta fel. «Az irodalmi ízlés, amelyrõl itt szó van, nem szeszély, nem egyéni így vagy úgy-tetszés, hanem történelmi fejlõdmény, kollektív tulajdon… az irodalmi alapviszony, amely mindenkor az egyes személyek között létesül, végtelen ismétlõdésével egy nagy közösséget teremt» –, nyilatkozott errõl.
Módszerét, bár elvi hátterét és
összefüggéseit világosan áttekintette, inkább
a gyakorlatban, a történelmi összefüggéseiben
feltárt és esztétikai tekintetekbõl is értékelt
irodalmi anyagot elõtérbe emelve s mindig természetes
egyszerûséggel alkalmazta. Fõ kutatási területét
mindjárt kezdetben körülhatárolta: ez a magyar irodalom
története. Szakított XIX. század végi nacionalista
irodalomtörténetünk koncepciójával, amely
elõször a magyar nyelvû irodalmat, aztán már
csak a nemzeti szellemû szépirodalmat állította
a rendszerezések elõterébe. Horváthot tudós
lelkiismeretessége és történelmi valóságérzéke
visszavezette irodalom-történetírásunk elsõ
nagy korszakához: azt dolgozta ki módszeres és modern
szakszerûséggel, amit Horányi Elek, Pápay Sámuel
és még Toldy Ferenc is inkább gyakorlati hagyományként,
anyaggyûjtõ, ösztönös módszerként
alkalmazott. Ebben is ahhoz a régibb, tágasabb, humánusabb
és a valósághoz hívebb szemléletmódhoz
lépett vissza – és elõre – amely nem szakította
külön a nacionalista szenvedélyekkel egymásra uszított
testvérnépek közös hagyományát. A történelmi
tudat irányítását követve mindazt a nem
magyar nyelvû s nem szépirodalmi jellegû irodalmi terméket
bevonta kutatásai körébe, amit a rég letûnt
korszakok a magyarországi irodalom, a literatura hungarica szerves
részeként tartottak számon. Ezeket az emlékeket
Horváth kezdeményezésére vette fel Pintér
Jenõ is roppant terjedelmû irodalomtörténetébe
– amolyan kiegészítõ anyaggyûjtemény
darabjaiként. Horváth azonban fejlõdéstörténeti
helyükre állította õket. Munkája nyomán
kapta meg – hogy csak erre a legfontosabbra utaljak itt – méltó
helyét irodalmunk fejlõdéstörténe-
tében a magyarországi latinság: a magyar nyelvû
irodalom nevelõje, kiegészítõje.
Az eleven szellemi élettõl soha nem szakadt el. Úgy
is felkészült a történetíró munkájára,
hogy kivette részét a század elejének irodalmi
harcaiból. Mindvégig élénk figyelemmel kísérte
irodalmi életünket: ismerte a legfiatalabbakat, s ha a nyilvánosság
elõtt nem is, magánkörben hozzászólt napjaink
vitáihoz is. Elsõ könyvét Adynak szánta
(1909), s bár konzervatív szemlélettel, de elvi szépségû
tárgyilagossággal szólt hozzá bírálóként
is a század eleji irodalmi forradalom kérdéseihez s
a húszas–harmincas évek néhány jelenségéhez
(Aranytól Adyig,
1922; Faj-kérdés
a magyar irodalomban, 1922;
A kritika joga és
korlátai, 1928 stb.).
Érdemes volna idevágó dolgozatait, bírálatait,
vitaírásait is kötetbe gyûjteni. Most már
emlékei csupán elzúgott viharoknak: ezeket haladta meg
leginkább az idõ. De szerzõjük jelentõségéhez
nem méltatlan emlékek. Bizonyítékai annak, hogy
a maga korától és társadalmától
szabott szûkösségében mennyi érzelmi és
gondolati tisztaság, nemesség, mennyi haladó elem volt
az õ nyílt és szabad konzervativizmusában, mily
magas erkölcsi, logikai és esztétikai szintet képviselt
ez, a maga korlátai között bár, a húszas–harmincas
évek alacsony, híg és züllött közszelle-
mében. Megvilágítói annak is, hogy miért
kellett neki – együtt az olyan szabású konzervatív
szellemekkel, mint Szekfû Gyula vagy Babits Mihály – szembefordulnia
a politikai jobboldal, a kibontakozó fasizmus áradatával.
Ez elõl is húzódott vissza, amikor orvosai is így tanácsolták, a közszereplés terérõl a tudós munka s az egyetemi oktatás mûhelyébe. Nem itt a helye, hogy részletkutatásainak eredményeit megrögzítõ tanulmányainak testes kötetekre rúgó anyagát áttekintsük. Ebben is megragad az a gondosság, amellyel a legkisebb adatközlõ cikket is megfogalmazta, s az a figyelem, amellyel a legapróbb adaléknak is megkereste fejlõdéstörténeti jelentõségét, s az a tárgyilagossá fékezett, szeretetteljes izgalom, amellyel személyes kapcsolatba került kutatásainak anyagával. Ez a fegyelmezett izzás teszi oly életteljesen meleggé látszatra legszemélytelenebbé tárgyiasított írói arcképeit is. Ezeket a más és más íróegyéniségekbe magát beleélni képes együttérzés, a finom lélektani érzék s a gondos részletrajzot az arckép egészének alárendelõ arányos szerkezet jellemzi. Az író egyéniségének vonásait, magánéletének adalékait csak annyiban használják fel, amennyiben hozzátartoznak életmûvéhez, magyarázzák, kiegészítik az alkotásokat. (Petõfi Sándor, 1921; Berzsenyi, 1924.; Vörösmarty, 1925–26; Csokonai, 1936; Katona József, 1936; Kisfaludy Károly, 1936 stb.) […]
Az «alapviszony» társadalmi vonatkozásait is az irodalom felõl nézi; a közösség fõként úgy jelenik meg mûveiben, mint olvasó, befogadó, megõrzõ közönség. A társadalmi erõk hatalmi mérkõzését, politikai szerepét jól ismerte, de – nyilván tudós rendszere «önelvûség»-ének foglyaként is – küzdõterüknek politikai jelenségeit nagyrészt teljesen kizárta ábrázolásainak körébõl. Ezt vetették s vetik legtöbb joggal szemére elvi ellenfelei. A társadalom ebben az értékrendben inkább csak befogadó: legfeljebb ízlésével, erkölcsi, nemzeti tudatával hat vissza az alkotókra. A fejlõdés folyamán létrejövõ fõ kollektív eredményt egy közös lelki formában jelöli, s így közelíti meg Horváth: «valami nagyszerû: nemcsak a kortársakat, hanem korábbi és késõbbi nemzedékeket is egybeölelõ formája ez az összetartozásnak, erkölcsi-közösség az irodalmi mûveltség formáiban!» Kivételes anyagismerettel és következetességgel kereste a magyar irodalom történetének, mint fejlõdéstörténetnek «önelvû» rendszerét. Ebben a rendszerben helyezte el, s ezáltal politikailag nagyon is semlegesítette az osztályerõket. A társadalmi valóságnak azonban még így is sokkal megfelelõbb képet rajzolt olyan – régen idegenbõl hozottnak, elszigeteltnek minõsített – jelenségekrõl, mint például a Mátyás-kori humanizmus, a barokk ízlés vagy a nemzeti klasszicizmus; ezek az õ rendszerében elvont fogalmi képletekbõl történelmi szerepû jelenségekké válnak. (Barokk ízlés irodalmunkban, 1924; A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petõfiig, 1927; XIX. század fejlõdéstörténeti elõzményei; A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése, 1956) […]
A «magyar nemzeti klasszicizmus» Horváth Jánosnak leginkább kétségbe vont – mert leginkább félreértett – történetírói feltevése. Akik elutasították, úgy vélték, hogy valami általánosan kötelezõ, nemzeti szépségeszmény van abban megfogalmazva, amelyet a szó tekintélyi értelmében kell klasszikusnak elfogadnunk. Holott egészen másról van szó: «Az ízlés tehát fejlõdéstörténeti eredmény is, korszakonként kialakuló lelki forma… történelmi elõzményektõl is meghatározott magatartás… a nemzeti klasszicizmus kora, az irodalom nemzeti jellegét immár nem a nemzeti politikumban, nem okvetlenül a nemzeti tárgyban és a hazafias érzés hangoztatásában, hanem az ízlés és mûformák, az irodalmi esztétikum magyarságában látta és valósította meg. Amint erre a fokra feljutott, a »nemzeti irodalom« fejlõdése elérte célját, s ezzel a régi »deákság« után bevégzõdött irodalmunk történetének második nagy korszaka… a magyar klasszikus ízlés; melynek elsõ spontán képviselõje Petõfi, nem egyéb, mint végsõ kitisztulása az irodalmi ízlés… forrongásának, tehát nem kimeszelt formula, hanem egy fejlõdésfolyamat célhoz juttatása… elõször is Petõfiben kell tehát megismerkednünk ez ízlés konkrét mintájával, s csak azután annak kritikai és elméleti meghatározásaival… élet és irodalom kézfogása: Petõfinek elsõ nagy történelmi jelentõségû eredménye.» Nem valami klasszikusnak nevezett «szellemtörténeti» idea testet öltésének vagyunk itt tehát tanúi, nem valamilyen idegen irodalom körében kialakított rendszerezés erõszakos átplántálásának, hanem annak a termékeny erõfeszítésnek, amelynek folyamán egy nagy tudós megkísérli megmutatni irodalmunk fejlõdésének autochton menetét. Hogy ily módon nem csak a «nép-nemzeti» iskola válik iskolai kategóriából történelmi szerepû jelenséggé, hanem irodalmunk más, hosszú idõkön át helyüket nem lelve hányódó-vetõdõ, fontos képzõdményei is, bizonyítsák itt csak Horváth Jánosnak a magyar humanizmusról írt sorai: «Vannak, akik a Mátyás-kori humanizmust ma is a királyi udvar jelentéktelen fényûzésének tartják. Nos, következményeibõl ítéljék meg. Az a humanizmus tudatosította s emelte mûveltség jellegére, a római hazafiság példájától szorgalmazva, az ösztönökben addig is megvolt magyar nemzeti érzést. Ugyanaz a humanizmus folytatta és teljesítette ki a maga Mátyás óta meg nem szakadt nevelõ munkáját Szilveszter és kortársai nemzeti nyelvkultúrát elindító tudós hazafiságában.»
A nagy összefoglalás egy bámulatosan munkás élet
eredményeként sem jöhetett létre teljes egészében;
erõs, biztos pillérei és szilárd ívei
azonban állnak az életmû teljességében.
A végiggondolt módszer, a fegyelmezett érzékenység,
a széles és mély tárgyi tudás, s a múlt
szellemét megidézõ, anyagában szerkesztõ
képzelet közös erõfeszítésével
épült fel ennek a szintézisnek «hármas piramid»-ja:
A magyar irodalmi mûveltség
kezdetei (1931),
Az irodalmi mûveltség megoszlása – Magyar humanizmus
(1935) és A reformáció
jegyében (1953).
S hogy az egész épület terve kialakult, bizonyítja
a Horváth dolgozatainak legfontosabbjait összegyûjtõ
kötet: a Tanulmányok
(1956).
3
Abban is visszanyúlt Pápay és Toldy felfogásához, hogy az irodalmat nem szakította el a nyelvtõl. Azoknak hagyományos, ösztönös szemléletét természetesen ebben is modernizálta. Õ maga is átment azoknak az európai nyelvtudományt megújító iskoláknak hatásán, amelyeken oly korán elnémult nagy nyelvészkortársa, Gombocz Zoltán. Nyelvészetünk mozgalmait, eredményeit mély érdeklõdéssel figyelte, értékelte. Külsõ jelképe csak ennek, hogy elejétõl tagja, 1910 óta nagyrabecsült választmányi tagja volt a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak. Születése nyolcvanadik évfordulójára az 1958-ik évfolyam júniusi füzetét ajánlotta neki a Társaság és Horváth Jánosról címû kiadványát (99. sz.). Gyakori, mindig különös érdeklõdéssel fogadott munkatársa volt a Magyar Nyelvnek. Idevágó tanulmányaiból is kitelnék egy tekintélyes kötetre való; s kétségtelen, hogy nyelvtudományi kutatásaink egyik újabban igen szépen kibontakozó ága, az irodalmi nyelv kérdéseivel foglalkozó, sokat köszönhet az õ indításainak. – Gyakorlati munkája ezen a területen is a maga valóságos, az irodalomban megrögzõdött nyelvi, történeti anyagához tapadt. A nyelvtudomány elméleti vitáihoz nemigen szólt hozzá, s módszereibõl azt értékesítette, amit a maga elemzõ, anyagfeltáró vizsgálódásai és rendszerépítõ erõfeszítései közben felhasználhatott.
«Él a nyelv, e csudálatos hangjelenség, e röpke tünemény, mit múló légrezdület zendít, némít ezrek ajkán, fülében úntalan. Por és hamu mind, kik egykoron beszélték: él, s tud a halottakról; idõben, térben millióknak volt alkalmi, résztulajdona: s idõben, térben változva, osztva egy és ugyanaz maradt; kiszolgált minden egyéni gondolatot, érzést és szándékot, de a maga rejtett törvényeivel folyvást lelki közösség megteremtésén munkált, s jelképe lett annak. Eszköze volt a primitív, a szóbelileg közvetítõ mûveltségi kornak, s eszköze máig az írásbelileg közvetítõ fejlettebbnek, az irodalomnak… a nyelv nem egyszerre emelkedik irodalmivá. Gyakorlati és irodalmi használata között van egy fokozat, mely irodalmivá emelkedését még az õsi szóbeliség korában elõkészíti. Mindaz, ami kisebb-nagyobb közösség számára vagy részvételével megszerkesztett, emlékezetben és hagyományban megrögzített szöveg, ha egyébbel nem, formai megkötöttségével már felülemelkedik a hétköznapok gyakorlati nyelvén….» Ezek a mondatai, amelyek nagy összefoglalásának bevezetésében olvashatók, bizonyítják, hogy a nyelvet is ugyanolyan történelmi és társadalmi képzõdménynek fogta fel, mint az irodalmat, s ugyanabban az emberi, nemzeti értékrendszerben helyezte el.
Fõként az irodalmi nyelv kérdései foglalkoztatták. «Irodalom nincs írott szövegek nélkül»: ennek a tételnek jegyében vont határt mindjárt irodalmunk kezdeteinél az írásban rögzített literatúra és a szóban élõ hagyományozódó, «népi alsórendûségbe» szorított költészet közt. Ennek a két rétegnek kölcsönhatásaira figyelt irodalmunk kifejlett korszakaiban is.
Ahogy a nyelv, a szövegek, a könyvek, történeti adatok részleteibe, úgy fúródott szenvedélyes figyelme az irodalom formai képzõdményeibe is. Kitûnõ stílus- és versértõink közt is elsõ volt. Versmemóriájáról joggal beszéltek legendákat. Idevágó elemzéseinek formai vonatkozásai is mintaszerûek. Nagy Petõfi-monográfiája, elsõ ilyenszerû remeklése, voltaképpen egyetlen nagyarányú mûelemzés. A verstani kutatások területén aligha fogja valaha is felülmúlni valaki. Történeti verstanunk megalapítója s felépítõje õ; leíró verstanunk területeit is addig elhanyagolt területekre terjesztette ki. Alapvetõ s összefoglaló mûveit (Magyar ritmus, jövevény versidom, 1922; A középkori magyar vers ritmusa, 1928; A magyar vers, 1948; Rendszeres magyar verstan, 1951; Vitás verstani kérdések, 1955) életmûvének ezen a szárnyán is az úttörõ, izgalmas, alapos részlettanulmányok sora veszi körül. Ezeknek a kérdéseknek megvitatásában volt talán a legszenvedélyesebb. Arany eredményeihez – bár látta töredékes voltukat s kiterjesztette körüket – talán túlságosan is ragaszkodott; ritmistáink sok kérdésben ezért is eltérnek az õ véleményétõl. Prózánk történetének, szabályainak, logikai, érzelmi, zenei lehetõségeinek alapos ismerõje volt; örök kár, hogy nem írta meg rendszeres verstanának párját a magyar prózáról. Az effajta «esztétikumok» mögött mindig ott érezte s összefüggéseikben megmutatta a társadalmi erõk mozgását is. Elég ennek bizonyítása újra felhívni a figyelmet olyan tanulmányaira, mint az Irodalmi nyelvünk kezdeteirõl, A szerbus manirról vagy az Egy magyar versbeli mondatképletrõl szólók.
A nyelv élete nemcsak történetíróként,
hanem bírálóként, a nyelv kertészeként
is foglalkoztatta. A Magyar Nyelvben írt elsõ cikkeiben az
ifjúsága idején lejátszódó átalakulás
stiláris visszásságait tette szóvá (
A Nyugat magyartalanságairól,
1911; Szomoryzmusok a Nemzeti
színpadján,
1914.). Eötvös-kollégiumi óráin, egyetemi
szemináriumain, de még a doktori vagy szakdolgozatoknak nála
megszokott lelkiismeretességgel végzett bírálása
közben sem szûnt meg fogalmazási félszegségeinket,
magyartalanságainkat gyomlálgatni; hallgatói számára
nemegyszer rendezett idevágó külön megbeszéléseket.
Nyelvvédõ munkánkban mindvégig részt vett.
Egyike lett az Eckhardt Sándor és Kodály Zoltán
kezdeményezte jó magyar ejtési versenyek fõ oszlopainak;
biztos és türelmes ítéletével, kivételes
tekintélyével õ volt a legfõbb döntõbíró
mindaddig, amíg a helyes ejtésnek legalább fõ
irányelveit kijelölõ vezérfonal létre nem
jött. Elõadásainak az a pazar ráadása, amit
szép, ápolt, ízes és fegyelmezett beszédmódja
jelentett, ma már emlék csak. Túlzott szerénysége
lehetetlenné tette, hogy hangját megörökítsék.
A maga mértékét másokra erõltetõ
vaskalaposság ebben a tekintetben is hiányzott belõle:
tudta, hogy nyelv, stílus: történelmi képzõdmény
s egyéni változatokban nyer igazán életet. Amit
az 1941-ben rendezett jó magyar ejtési versenyen mondott a
résztvevõknek – mutatis mutandis – a nyelvhelyesség
kérdésében vallott egész felfogására
jellemzõ: «A mi verseny-
zõink csak tanárjelöltek: »tanáros«
modorosságra még nem tehettek szert – s Isten õrizze
meg
attól öregségükre is mindnyájukat! S meg
is õrzi azt, aki maga is vigyáz magára. Aki ugyanis
mindig a helyzettõl, a pillanat feladataitól sugalmaztatja,
s nem ismétli gép módjára magát; …aki
minden percében lelkileg jelen van, minden helyzetbõl és
pillanatból friss élményt merít; aki folytonos
bensõ érintkezésben él tanítványaival:
... az megmaradhat eleven embernek, egyénnek a tanteremben is.»
Hogy az ihletettségnek ez a szabad lüktetése nem jelentett számára valamilyen «naturalista» rögtönzést, saját írói gyakorlata bizonyíthatja legjobban. A tárgyhoz illeszkedõ anyagszerûség s az értelmezés fölénye, a logikai folyamatosság fegyelme s a kedély játékos-komoly csapongása, a hagyományos s az egyéni stílus anyaga, a népi és a régi, a szépirodalom, a szaknyelv szavai, fordulatai: a sort hosszan lehetne folytatni, amíg kimerítenõk egyéni stílusának összetevõit. Kétségtelen vannak ennek is árnyoldalai: helyenként bizonyos feszesség, aprólékosság, túlzott sûrítettség, a filozófia elvontságait képbe kényszerítõ vagy a költészet lebegõ képiességét egzakt szakszövegbe desztilláló erõltetettség. De ki írt nála szebb, folyamatosabb, tömörebb, színesebb, lélekkel teltebb s kimûveltebb prózát még értekezõ irodalmunk nagyjai közül is?! Zsúfoltsága helyenként – mint Vörösmarty-tanulmányának híres bevezetésében – olyan költõi, mint egy Mallarmé-versé; szövegének sûrítettsége, nyelvünk minden rétegébõl bátran merítõ gazdagsága nemegyszer Arany halhatatlan stíl-ötvösmûvének, a Buda halálá nak magasságaiba emeli. Érthetõ, hogy vannak, akik az írót, a nyelv mûvészét értékelik benne legtöbbre.
4
Amit Riedl Frigyesrõl
írt, rá is érvényes: «Személyes
jelenléte mintegy pazar ráadás volt arra, amit mondott
és fejtegetett, s számunkra e többlet ma is kizeng a néma
betûkbõl…» Errõl tanúskodhatunk mindnyájan,
akik részt vettünk óráin, az Eötvös-kollégium
puritán egyszerûségû tantermében, amelynek
faláról Eötvös József átszellemülten
férfias arcképe tekintett ránk flóderezett fenyõfa-polcokon
elhelyezett egykori könyvtárának kötetsorai közül,
vagy az Egyetem Múzeum körúti rideg, nagy-elõadójában,
a kopott, összefarigcsált és firkált padso-
rokban álmoskodva, figyelve. «Ki ne látná, hogy
e szép játékkal a gondolat színpadát népesíti
be a maga számára, s hogy nemcsak termelõje, hanem élvezõ
mûvésze is a gondolkodásnak», írta ugyancsak
Riedlrõl; s ezt is vonatkoztathatjuk reá is.
Személyiségének ez a játékossága akkor érvényesült különösen, ha kis körben tanított. Számomra legemlékezetesebben merész párhuzamaiban, képzettársításaiban, humorában és önfeledt lelkesültségének felmagasztosulásában nyilatkozott meg. Arca ilyenkor átszellemült; apró, kifejezõ gesztusokat tett kezével, s meg-megcsörrentek a keményített kézelõit összetartó gombok. Volt bátorsága a Margit-legendában kifejezésre jutó tragikus elmagányosodást, szent mániát, Justh Zsigmond egy igen szép novellájával, a Gányó Julcsával kapcsolatba hozva megvilágítani, s õ hívta fel figyelmünket rá, hogy milyen remekül alkalmazza József Attila a Kalevala hanglejtését, képvilágát modern élethelyzetek mitologikussá növelésében. De önkéntelen természetességgel uralkodott nagy termek hallgatóságán is. Kitûnõ, egyszerûségével és közvetlenségével lebilincselõ elõadó volt. Humora, amely mindig magában az anyagban kereste meg tárgyát, fõként azért volt oly ellenállhatatlan, mert hiányzott belõle minden kacérság. Ahogy pl. felidézte elõttünk – jóformán csak a kiváló érzékkel és csoportosított idézetek segítségével – az öregesen és katona-gyengédséggel kedveskedõ Amadé rokokó cikornyákkal ékesen is oly hitelesen patriarchális széptevését, s ahogy az egésznek hangulatát, savát-borsát tiszta, minden színészkedéstõl távoli, ízes, lélekkel, okossággal s derûvel teli elõadásával megadta: maga volt a megelevenítés természetes varázslata. De feledhetetlenek azok az elõadásai is, mikor az ihlet sugallatában valami sajátos pátosszal fénylettek mondatai, s õ maga, a kopott katedrát szinte oltárrá emelve, önmaga fölé magasodott. Így világította meg pl. egyetlen vers, az általa újra felfedezett és igazi jelentõségében megmutatott Byron-fordítás, Az újgörög dalnok elemzésének fényében Arany egész költészetének legfontosb jellemvonásait.
Tagadhatatlan: õ maga is teljes személyiségével jelen volt minden elõadásában, tanulmányában, könyvében: így is hitelesítette azokat. Õ maga is élvezettel vagy gyötrõdve, gondos aprómunkával vagy az ihletettség nagyvonalúságával: idomította s a formába öntéssel értékelte is, amit elõadott, de sohasem fölényeskedett vele. Még legszemélyesebb hangú elõadásaiban s írásaiban is a magát tárgyának alárendelõ kutató lelkiismeretessége, körültekintõ gondossága, a valóság igazát keresõ s mindennél többre tartó tudós szerénysége fegyverzett le s késztet ma is tiszteletre: az a tárgyilagosság, amelyet némely szenvedélyes bírálója oly hévvel támadott – s oly sikertelenül, mert a nyugodt igazságok túlélték a viharzó szenvedélyeket.
Horváth János személye és mûve több vonatkozásban is történelmi jelentõségû. Tudományunk számára azért, mert nemcsak újonnan feltárt és megrostált anyagában, módszereiben, hanem egész szemléletmódjában, rendszerezéseinek elveiben és gyakorlatában megújította és elõbbrevitte a magyar irodalomtörténetet. Szellemi életünk általános fejlõdésében azért, mert a tudós anyagismeretével megfogalmazta, történeti összefüggéseiben s jelentõségében öntudatosította, századunk rettenetes válságai, földrengései, mocsarai, jégsivatagai és vadul felsarjadó új vegetációja közepette megõrizte s újraalkotva életben tartotta azt a magyar emberséget, erkölcsiséget és szépséget, amelyet nagy mintaképéitõl örökül kapott. «Aki irodalomtörténetet ír… fogja fel erkölcsi nagyságát annak a viszonynak, melybe õ, a gyarló ember lépni készül lelki õsei nagy történeti közösségével.» Amit így megfogalmazott, önmaga számára mindenkinél szigorúbb parancsnak tartotta. Ezért volt és lehet mindnyájunk tanítója; nemcsak tudományban, de magyarságban is; nemcsak azoké, akik hívek maradtak hozzá, hanem azoké is, akik úgy akarták felülmúlni, hogy megtagadták és ellene fordultak.
Petõfit, Aranyt, Gyulait: példaadó elõdeit ott
látta a fejlõdés tetején, «a tiszta, világos
magasságban, honnan legteljesebben látszik, s hova legteljesebben
elhat a múlt.» Közmondásos szerénysége
bizonyosan nem értene egyet azzal, hogy õt is odaállítsuk
azok mellé, a magasba. Mûvének gyökerei a múlt
s a nép hallgatag mélységeibe nyúltak le; arra
szánta õket, hogy a nép névtelen áramaiba
hassanak vissza. Hogy részei legyenek annak a közösségnek,
amelynek hordozója, kifejezõje a nyelv, e közösség
legnagyobb és legelevenebb alkotása, amely él s tud
a halottakról, idõben-térben változva egy és
ugyanaz maradt, a maga rejtett törvényeivel folyvást lelki
közösség megteremtésén munkált s jelképe
lett annak.
Magyar Nyelv, 1961; kötetben: