VISSZHANG
Németh G. Béla
Szép magyar kiállítás Münchenben
Márai Sándorról
Az egyetemiek Münchenbõl meghívtak, tartanék Márairól egyórás elõadást egy hatvan-hetven érdeklõdõt befogadó teremben. Jól számoltak, a terem megtelt, s alig rekedt valaki kívül. Kérdések követték az elõadást, mert sokan már olvasták a Zendülõk német fordításban most megjelent kötetét (Die jungen Rebellen) , s láthatólag tetszéssel fogadták. Errõl azonban itt nem érdemes hosszan szólni: Márait a jelentõs európai írók közé számítják immár ott is.
A föltett kérdések annál érdekesebbek, például az, hogy mit jelentett Márai számára a sokszor emlegetett emberi autonómia.
Ámde nem errõl az összejövetelrõl, hanem az elõtte megnyitott kiállításról volna különösen hasznos beszámolni. Három szempontból is. Az elsõ az, hogy a város mûvelõdési vezetése minden hónapra-hétre kis füzetet ad ki a következõ hétre-hónapra az akkor látható kiállításokról, elõadásokról, s ezt ingyen terjesztik.
Az egyik legelõkelõbb s legnagyobb szállodában, az érseki dóm mellett, egy harminc méteres folyosón mutatták be képekkel Márai Sándort és mûveit. A kiállítás mind formájában, mind tartalmában szolidan elegáns és kitûnõen tájékozott. Sajátos módszerrel az egyes – egymástól mintegy négy-öt centiméterre elhelyezett – lapokat láthatatlanul erõsítették a falra. Minden képnek mintegy három-négy centiméteres fehér keretet hagytak. Az indító lap tömören elmondja az író életútját. A gyerekkor, a család röviden, az írói indulás, alkotásaira támaszkodva, egy-másfél mondatos jól fogalmazott találó jellemzéssel.
Életútjának állomásai Német- s Franciaországban, majd idehaza. Viszonylag kevés a társas kép, de azok jól megválogatottak. S kevés a tõle vett hosszabb szöveg is, ám az nem kis értésrõl tanúskodó. A demokratikus polgár, a maga autonómiáját megtartó, megvédõ ember szövegei.
Az értésnek a készítõk részérõl tán legfrappánsabb példája az egyik utolsó, s tán a legnagyobbra kinagyított kép. Illyés biztató mosollyal szorongat kezet a kórházban Máraival. Nyilván nem a gyógyulás reményének szól ez, hanem amirõl a látogatás óráján beszélgettek. Márai arca inkább fáradtan megadó, mint bizakodó. A háború után egy-másfél esztendõvel vagyunk. Illyés a Válaszban be is számolt látogatásáról, de beszélgetésük tárgyáról és hangulatáról nem. Úgy látszik, Illyés erõsebb volt, – õ volt a nagy kiváró –, Márai viszont nehezen viselte az elviselhetetlent.
(Mindenesetre jó tudni, hogy hasonló típusú kiállítás nálunk is egyre többször látható, amely nem a kiállítás készítõjét hivatott dicsérni, bemutatni, hanem azt, akit igyekszik a feledéstõl megóvni, az érdeklõdés körébe állítani, vagy éppen abba visszahozni.
*
Másnap
egy Kosztolányi-szemináriumon vettem részt: a
Kulcs címû
novellát elemezték.
A tíz-tizenkét hallgató mellett a városból
is jött néhány fiatal. Mint mondták, szeretnek
Magyarországra jönni nyáron, s igyekszenek a nyelvbõl
is, a mûvelõdésbõl és a szokásokból
is minél többet megismerni, megérteni.