Nagy Péter

BÚS SOROK KEDVES PROFESSZOROMRÓL

Mióta elment, gyakran látom õt a régi bölcsészkar pállott folyosóján, amint szapora, de nem sietõs léptekkel megy a tanterem felé. Egyenes tartású, szinte peckes öregúr, alacsony, de nem kicsi – hogy ezt a fején puha voltában is keménykalapként magasodó fejfedõ tette-e, vagy sokkal inkább a szemüveg mögül elõvillanó okos s a fiatalság láttán mindig derûs tekintet, bizony nem tudom. Belép a tanterembe, ebbe a mindig szellõzetlen, mindig rideg hodályba, ahol egymás hegyén-hátán zsúfolódva vártuk minden évfolyam lelkes magyar-szakosai s a vendégek, akiket nem a szak s a vizsga, hanem az õ varázsa vonzott, s egyszerre néma csönd lett a dús zsivajból. Felsétált, nyugodtan leült a katedrán, kalapját az asztalra felfordítva maga elé helyezte – s szavai, mint minden gesztusa póztalan volt, de lenyûgözõ. Aki csak egyszer hallotta, megérezte; aki négy évig elõadásai légkörében élt, tudta: nagy egyéniséggel találkozhatott, akiben tárgyi tudás és elvi határozottság ritka harmóniában egyesül.

S látom keskeny, folyosószerû, a ridegségig puritán tanári szobájában, az ablak mellé tolt asztalnál, kalappal a fején dolgozni, amelyet csak akkor vesz le, amikor a «kolléga úr», a riadt hallgató beóvakodik, s õ tanácsadásban vagy vizsgán egy pillanat alatt áthidalja azt a gégeszorító szakadékot, mely akkor professzort s diákot törvényszerûen elválasztott: meleg kedvességével – nincs rá más szó: bájával – emelve magához a «jelöltet», s teremtve meg számára a légkört, melyben minden tudását kitárhatja, minden problémájával elõhozakodhatik. Pedig emberközelbe ritkán engedett valakit; de az eszmék s a szakma síkján mindnyájunknak mindig egyforma készséggel rendelkezésére állt, néhány közvetlen szóval eligazítva, jó sínre terelve. […]

S ezért búsak e sorok, midõn kedves hajdani professzoromtól búcsúzom. Szomorú, hogy napos délelõttökön nem találkozhatom többé vele a Bartók Béla úton, ahol sétálgatni szokott – de szomorúbb, hogy csak pilléreit építhette meg a katedrálisnak, melynek megalkotására hivatott volt. Az új anyagokat, új építési módszereket érdeklõdve figyelte ugyan, de a maga mûve számára értékesíteni nem tudta.

A hagyaték, mely ránk maradt után, így is óriási: magyar irodalomtörténész még elõtte enynyit nem végzett soha. A kor parancsa, hogy túl kell nõnünk rajta – de túl nem léphetünk rajta, mert ha vitatkozunk is sokszor vele, mindaz, amit felkutatott, megállapított, összegezett, immár irodalmi múltunkról alkotott tudásunk elidegeníthetetlen része lett. Ha a katedrális új tervek szerint s új módszerekkel fog is felépülni, egy-egy oszlopfõ, boltív vagy rozetta örökké õrizni fogja az õ keze nyomát.

Magyar Nemzet, 1969. március 19. Részletek.