KI NE SZERETTE VOLNA HORVÁTH JÁNOST?
Talán áttérek az egyetemi éveimre. Mondom, magyar–latin–mûvészettörténet
szakos voltam. Az egyetemrõl egyáltalában nem tudok
olyan jókat mondani, mint a középiskoláról.
Engem a középiskola nevelt, és utána az egyetemre
kerülni annyit jelentett, hogy egy hatalmas szellemi és lelki
sivárságba pottyantam bele. Fõleg azért, mert
én azt képzeltem azzal a csacska fejemmel, hogy az egyetemen
irodalomról lesz szó. Hát sok mindenrõl volt
szó, de irodalomról nem. Irodalomtudományról
vagy irodalomtörténetrõl igen. Ennek egyes részei
le is nyûgöztek, mivelhogy a professzorom Horváth János
volt. Õt hallgattam négy éven át, és nagyon
szerettem. Hát ki ne szerette volna Horváth Jánost?
Nem volt közvetlen tanár, nehogy azt képzeljük. Nem
abban volt az õ vonzereje, hogy a diákokkal vegyült volna,
vagy behívta volna õket magához, amit más tanár
meg-megtett. Hanem az intenzív jóindulatában. Nála
nem lehetett megbukni. Ha csak egy mód volt rá, akkor úgyis
jelest adott, mert nem érdekelte õt az, hogy a diákokat
abajgassa. Másodszor, az intenzív figyelemben. Tudományos
munkája mellett igenis idõt szakított magának
arra, hogy figyelje a növendékeit, hogy foglalkozzék velük.
Horváth Jánosnak én személy szerint is sokat
köszönhetek, figyelemmel kísérte késõbbi
publikációimat, egy ösztöndíj alkalmával
kitûnõ véleményt adott rólam stb. Vele
kapcsolatban megemlítem még a disszertációmat,
amibõl igazi disszertáció sohasem lett. Amikor szakdolgozati
témát kellett választani, akkor én Babitsot kértem
Horváth Jánostól. Azt mondta, hogy az nem lehet, mert
élõ emberbõl nem lehet szakdolgozatot írni. A
kérdést az döntötte el, hogy Babits meghalt. Így
már lehetett szakdolgozatot írni róla.* Késõbb
ebbõl csináltam a disszertációmat is, a doktori
szóbelit azonban a történelem elsodorta. Az írásbeli
részét elfogadták, szóbelire 44 végén
nem került sor. A disszertáció címe egyébként
az volt, hogy A fiatal Babits
költõi nyelve.
Afféle stilisztikai, nyelvesztétikai micsodát csináltam
belõle. Amit Horváth János igazán szépen
véleményezett, bár gondolom, különösebben
nem állt hozzá közel sem a téma – Babits –,
sem pedig a megközelítési mód. Szóval Horváth
Jánost szerettem, tanultam tõle, az emberi magatartásából
is, mert az is kitûnõ volt azokban a nehéz években.
Kortárs, 1981; kötetben: