AZ ÖNELVÛ IRODALOMTÖRTÉNÉSZ

A késõbb teljesen visszahúzódó tudós pályája kezdetén még élénken részt vett az irodalmi életben. Egyik létrehozója és elsõ titkára volt az 1911-ben alakult Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. Titkári jelentésében egyértelmû feleletet sugalló kérdésekkel fogalmazta meg az irodalomtörténet mûvelõinek felelõsséggel teljes feladatát: «van-e tudományág, mely õsibb és természetesebb joggal kívánhatna szétáramlani a nemzeti mûveltség nagy közösségébe, mint a mienk? Van-e szaktudomány, melynek örököltebb, állandóbb kötelessége volna gondoskodnia e szerteáramlásról, mint az, amelynek szolgálatába mi szegõdtünk?» Majd: «Nagy és nemes hivatás vár a mi társaságunkra: nemzetivé tenni a magyar irodalomtörténet tudományát, […] közössé tenni, mindenek osztályrészévé adatni azt a több százados mûveltségi kincset, amely nélkül nincsen magyarság» (Irodalomtörténet, 1913).

Az irodalomtörténetben többféle irányzatnak voltak hívei, mûvelõi Horváth János pályakezdetén. Egyik volt a hasznos, de távlattalan filologizálás, másik az irodalmat a kor politikájának alárendelõ nemzetieskedés, harmadik a pozitivisták miliõ-elmélete, negyedik a mûveket egyediségükben szemlélõ, fõként a Nyugat körében érvényesülõ esztétizálás. Horváth «önelvû» rendszerezése nem annyira ezek ellenében, ezekkel vitatkozva, mint inkább egyoldalúságukat megszüntetve jött létre. Mûveinek elengedhetetlen tartozéka a hiteles szövegekre, pontos adatokra támaszkodó filológiai magalapozás; mint az imént láttuk, célja volt az irodalomtörténet nemzeti, közösségteremtõ feladatának teljesítése; írók fejlõdésében, mûvek létrejöttében gondosan vizsgálta a környezetet, a körülményeket; végül pedig, de nem utolsósorban, kivételesen érzékeny volt az esztétikai értékre.

Az irodalmat sokoldalúan meghatározott fejlõdési folyamatba ágyazva szemlélte. Elsõ nagyszabású mûve, az 1922-ben megjelent Petõfi Sándor elõszavát azzal a figyelmeztetéssel kezdte, hogy nem életrajzot írt, nem is esztétikai méltatást, a költõre vonatkozó összes ismeretanyagot tartalmazó monográfiát sem: könyve fejlõdésrajz. Petõfi-könyve után, 1922–23-ban írta A magyar irodalom fejlõdéstörténetét, amely befejezetlensége és publikálatlansága ellenére (csak 1976-ban jelent meg unokájának, Korompay H. Jánosnak gondozásában, Barta János elõszavával) szándéka szerint fõ mûvének tekinthetõ. Egyéb mûvei, egyetemi elõadásai többnyire fölfûzhetõk ennek a fejlõdéstörténetnek a fonalára.

«A tervszerû elõmunkálatok hiányát megsínyli minden összefoglalás, viszont összefoglalás megkísérlése nélkül sohasem jutnánk el a további teendõk világos kijelöléséig» – olvassuk A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petõfiig (1927) bevezetésében. […] Petõfi és Arany nemzeti mûköltészetének népi gyökereit nyomozva, Horváth az «elõmunkálatok» oroszlánrészét is magára vállalta, nemcsak feledésbe merült mûvek, hanem kéziratos énekeskönyvek tucatjait is áttanulmányozva.

Hasonló filológiai megalapozásra épült Horváthnak az a három nagy mûve, amelyek a kezdetektõl a 16. század utolsó harmadáig mutatják be irodalmunk történetét: A magyar irodalmi mûveltség kezdetei (1931), Az irodalmi mûveltség megoszlása (1935) és A reformáció jegyében (1953). […]

A Fejlõdéstörténet bevezetésében azt olvashattuk, hogy az irodalomnak örök érvényû meghatározását ugyan nem lehet adni, lényege mégis összefoglalható így: «Írók és olvasók szellemi viszonya írott mûvek közvetítésével.» Szinte semmitmondóan általánosnak vélhetjük ezt a meghatározást, elgondolkodtató tartalommal telik meg azonban módosulásait figyelve. Természetesnek tartjuk, hogy ismert író ír rögzített szöveget a még ismeretlen olvasó érdeklõdésére számítva. Középkori kódexeink azonban ismert olvasónak, olvasói közösségnek (kolostoroknak vagy megnevezett személyeknek) készültek, írójukat, többnyire fordítójukat sem ismerjük, legfeljebb a másolót, aki több kódexbõl másol különféle szövegeket a megrendelõ (az olvasó) igénye szerint. Az alapviszony lényege változatlan, csak a hangsú-
lyok kerülnek máshova: íróról olvasóra, egyedi mûrõl vegyes tartalmú gyûjteményre. Másfajta módosulásra figyelhetünk fel a humanizmus idején. Itt elõtérbe lép az író, de olvasóként csak kivételes, mondhatni: vele azonos mûveltségû emberre számíthat. Elsõ nagy költõnknek, Janus Pannoniusnak bizonyára több olvasója volt Itáliában, mint hazájában: ott költõnek tartották, Magyarországon, Mátyás udvarában diplomataként volt rá szükség. A reformáció évtizedei ismét módosították az alapviszonyt: már van olvasó, mert szélesebb körû az iskolázás, uralkodóvá vált az anyanyelv, s közvetítõként és a szövegek rögzítõjeként elterjedt a könyvnyomtatás.

Az Arany Jánosig jutó Fejlõdéstörténet keretébe illeszthetõk azok a mintegy 100 oldalnyi terjedelmû könyvecskék, amelyek az 1930-as évek közepén Horváth János egyetemi elõadásaiból sorozatcímmel jelentek meg: Csokonairól, Kisfaludy Sándorról, Katonáról, Kisfaludy Károlyról. Címlapjuk hátoldalán többek közt ez áll: «Mindegyik kötet önálló egész, sorozatuk azonban összefüggõ fejlõdéstörténeti képet nyújt.» A fejlõdéstörténetbe való beágyazást segíti, hogy a kiemelt íróhoz kevésbé jelentõs kortársaik bemutatása is hozzákapcsolódik: Csokonaihoz Földi és Fazekas, Katonához játékszíni és drámairodalmi elõzményei és drámaíró kortársai, Kisfaludy Károlyhoz külön kötetben évtizedének, az 1820-as éveknek kisebb írói. Hasonló felépítésû Berzsenyi és íróbarátai (1960), itt említendõ az 1942/43. és 1943/44. évi egyetemi elõadásait tartalmazó Vörösmarty drámái (Irodalomtörténeti Füzetek 63, 1969).

Katona kutatója számára talán a róla 1936-ban megjelent kötetnél is fontosabb az 1926-ban a Napkeletben közölt tanulmány: Jegyzetek Bánk bán sorsáról (újból Tanulmányok címû 1956-i kötetében). Azokat az okokat vizsgálja ez, amelyek a Bánk bán befogadását, értékelését hátráltatták. Nem sorolom õket, csak a legfõbbet, a máig hatót említem: a dráma sarkalatos, de egymásnak ellentmondó erényeit: rendkívüli mértékû, abszolút színszerûségét és aprólékos, a lélek minden rezdülésére figyelõ jellemrajzát. Az elsõ miatt igazán csak színpadon érvényesülhet, a második miatt azonban az a nézõ, aki nem olvasta el elõbb beható figyelemmel, nemigen érti (vagy félreérti), amit a színházban lát. Ezért «csak olvasás és elõadás sokszoros, egymást támogató körforgása értethette meg apránként egész rendkívüliségét» – írta Horváth. Ennek a sokszoros, egymást támogató körforgásnak a megtételére azonban – úgy gondolom – a múltban sem sokan vállalkoztak, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a jelenben még kevesebben vállalkoznak.

Legendás volt Horváth János versismerete, versmemóriája. Óráin nem is annyira az lepett meg, hogy hány költeményt idézett fejbõl, mint inkább az, milyen távoliak között mutatott rá hasonlóságokra, összefüggésekre. Bármirõl beszélt vagy írt, mindig a magyar irodalom egészén tartotta rajta a szemét.

1948-ban az elsõk között tüntették ki Kossuth-díjjal, volt tanítványai, az irodalomtörténészek akkori élgárdájának tagjai Magyar századok címû tanulmánygyûjteménnyel köszöntötték. Voltak azonban, akik az új, marxista irodalomszemlélethez igazodva támadni kezdték; hibáztatva, hogy irodalmunk fejlõdésének csúcspontját Petõfi és Arany költészetében, Gyulai kritikáiban, az általa «nemzeti klasszicizmusnak» nevezett irányzatban látta; Adyt csak a stílromantika képviselõjének tartotta; lírai szerepjátszást is kimutatott Petõfi költészetében, s ezzel – mondták, írták – kétségbe vonta õszinteségét, forradalmiságát; középkori irodalmunk történetébõl kirekesztette a szóbeli elõzményeket, s így túlsúlyra juttatta a vallási tartalmú mûveket. Nem válaszolt ezekre a támadásokra. Még 1948-ban nyugdíjba ment. […]

Õrá is érvényes, amit Riedl Frigyesrõl írt: «Személyes jelenléte mintegy pazar ráadás volt arra, amit mondott». Szívesen idézem Keresztury Dezsõ emlékezését Horváth Jánosra: «Tanítványai, barátai és tisztelõi elõtt, akik személyesen ismerhették, elsõül személye jelenik meg újra. Kedves, zömökségében is kecses alakja, kordában tartott és mégis nyílt, igen kifejezõ mozgása. [...] Meleg, hol gunyoros-bölcs, hol önfeledten sugárzó, hol indulatosan fellobbanó barna szeme, amely szelíd határozottságával és okos nyájasságával egyaránt lebilincselte azt, aki találkozott vele. Aztán arra gondolunk, amit világosan tagolt, tiszta és velõs magyarsággal megformált mondataiban közölt. Ebben egyformán lenyûgözõ volt a gondosan megmért anyag bõsége, a tömörségében is közérthetõ, világossága által is mély gondolat gazdagsága, a higgadtsággal is szárnyaló lelkesültség, a formát és tartalmat, ismertetést és értékelést, figyelmes komolyságot és derûs kedélyt biztos egyensúlyban tartó arány.»

Ilyennek láttuk, ilyennek láttam.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem.

Forrás, 1998/9., 71–73. Részletek.