Poszler György
HORVÁTH – SZERB – THIENEMANN
Abban az olthatatlan szomjú Európa-nosztalgiában, amely Szerb irodalomtörténetének mozzanatait Szent Istvántól Babits Mihályig egy egységes gondolati fonálra fûzi fel, tulajdonképpen Kazinczynak a bajuszos magyarság és a Nyugatnak a magyar ugar ellen folytatott harca emelkedik abszolút történelmi érvényre, és válik egyben a készülõ szintézis rendszerezõ tartalmi elvévé is. A magyar–európai szintézis létrejöttének és felbomlásának történelmi dialektikájában Szerb meg is találja irodalomtörténete számára azt a fejlõdés lendületét meghatározó szellemi erõt, amellyel a koncepciójából kiiktatott szellemtörténeti kategóriákat helyettesítheti. Persze ez a fejlõdést determináló szellemi erõ nemcsak szellemi mivoltának következtében, hanem tartalmában is rokon a szellemtörténet gondolatvilágával, de indítását nem az emberellenes mítoszokba veszõ germán teoretikusoktól, hanem a francia littérature comparée humánusabb és szelídebb lelki tájairól nyeri. Azonban a littérature comparée-hoz kapcsolódás ebben az esetben nem módszertani, hanem tartalmi-világnézeti kérdés. Az összehasonlító irodalomtudomány nagy francia mûvelõi – fõképpen Paul Van Tieghem és Baldensperger – ugyanis a nemzeti irodalmak eredendõ létének tényébõl indulnak ki, és széles horizontú mûveikben a tartalmi és magatartásbeli motívumok vándorlását és a fejlõdés azonos irányokba tendáló jelenségeit vizsgálják. Szerb alaptétele ezzel szemben jellegzetes humanista–antinacionalista indítású torzítással az európai irodalom feltételezett erkölcsi és szellemi egysége, amelynek a nemzeti literatúra, így a magyar irodalom is csupán sajátos spéciesze. Õ tehát nem a nemzetitõl halad az európai felé, mint a littérature comparée, hanem az európaiból következtet a nemzetire, és ezáltal a francia irodalomtudományhoz csupán látókörében kapcsolódik, és elõhírnökévé válik egy olyan tendenciának, amelynek leglényegesebb hazai dokumentuma Babits európai irodalomtörténete, végsõ kiteljesedése pedig Curtius késõbbi monumentális monográfiája.
Az irodalomszociológiai vizsgálódás, amelyet Szerb önálló módszertani elvként helyez a szellemtörténet mellé – attól korántsem függetlenül –, már jóval elõbb megjelenik a magyar és nemzetközi irodalomtudományban is. Az irodalomszociológiai kutatás szempontjait magyarul elõször Horváth János fejti ki módszeresen.
Horváth más összefüggésben már érintett Magyar irodalomismeret címû programadó tanulmányában az irodalomtörténeti szintetizálás legfõbb szempontjait körvonalazva jut el az irodalomszociológia egyes alaptételeinek megfogalmazásához. A szintetizálás állandó tényezõje Horváthnál az irodalom fogalmát alkotó, írók és olvasók között létrejövõ irodalmi alapviszony. Az irodalom «írók és olvasók szellemi viszonya írott mûvek közvetítésével» – írja Horváth, és a három alapelem, az író, a mû és az olvasó átalakulásából jut el a szintetizálás változó tényezõjének, a fejlõdésnek a vizsgálatához. Író, mû és olvasó egymással kölcsönhatásban álló fejlõdése létrehoz egy sajátos, mindhárom alapelemet egységbe foglaló lelki formát, amelyet Horváth irodalmi ízlésnek nevez, és a fejlõdés magasabb fokán megtörténik az irodalom öntudatra ébredése, amely a saját mibenlétét vizsgáló irodalmi tudat megszületésében dokumentálódik. Az irodalomtörténeti szintézis változó tényezõje tehát Horváthnál az irodalmi tudat fejlõdésének vizsgálata: «Önelvû és tárgyi hûségû rendszerezéshez kerestünk megfelelõ szempontot: az irodalmi tudat szempontjában megtaláltuk azt». Az író és olvasó viszonyára való koncentrálás, az ízlés és az irodalmi tudat elemzése és az irodalom anyagi elemeinek a vizsgálódásba való bevonása a szociológiai szempontok érvényesítésével egyértelmû.
Kétségtelen, hogy Szerb irodalomszociológiai vizsgálódásai mélyén Horváth Jánosnak, a polgári irodalomtörténet-írás legnagyobb magyar mesterének szempontjai rejlenek, ha elméletében nem is közvetlenül Horváthhoz, hanem a Horváthot szellemtörténész módra átértelmezõ Thienemannhoz kapcsolódik. Thienemann átveszi Horváthtól, és a Minervában közétett séma irodalomtörténetében és irodalomelméleti alapvetésében részletesen ki is fejti az író, a mû és az olvasó tényezõinek változásában való vizsgálatát, de Horváth önelvû fejlõdésgondolatát a szellemtörténeti fejlõdéskoncepcióhoz közelíti. Vitázik a szerves fejlõdésnek a pozitivizmustól örökölt elgondolásával, amely a maga biológiai fogantatású születés-, fejlõdés- , és elmúlás-gondolatával csak egy individuum vagy korszak-individuum vizsgálatára alkalmas, mint ahogy Gundolf tette azt Goethe-monográfiájában vagy Strich a német klasszicizmusról és romantikáról írott könyvében, de alkalmatlan egy hosszabb periódus kutatására, mint ezt Spengler kísérletének elhibázott volta bizonyítja. Ezért Thienemann kidolgozza a végtelenbe tendáló, a haladásfogalomtól élesen elválasztott, szellemi fejlõdés koncepcióját, amelynek alapja a Horváth-féle irodalmi alapviszony állandó átalakulása, változásai során azonban nem feltétlenül hoz létre magasabbrendû értéket. Thienemann tehát hidat ver a szellemtörténet és Horváth között, amikor az irodalomszociológiával racionalizálja a német mesterek tanítását, Horváth fejlõdésgondolatát pedig szellemtörténész fejlõdéskoncepcióvá mitizálja.
Poszler György,