[Gerizdy] Gerézdi Rabán

«ÕRZÕK, VIGYÁZZATOK A STRÁZSÁN!»

Horváth János egész nemzedéket nevelt föl, tudósok, egyetemi tanárok egész sora került ki keze alól, s alig van gimnáziurn, ahol nem az õ tanítványai, nem az õ szellemében tanítanák a magyar irodalmat. Sokat írt, de talán még több rejtõzik íróasztalfiókjában. Írásai mind elvi jelentõségûek, döntõen befolyásolták irodalomtörténet-írásunk irányát és szellemét.

De mint maga is megjegyezte egyik egyetemi elõadásában: az egyetemi tanárnak nem csak az a feladata, hogy könyveket írjon, hanem azért van itt a katedra, hogy innét mondja el a véleményét.

Idestova húsz éve egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ezt a programját megvalósítsa. Nagyon betegnek kellett és kell lennie, hogy csak egy órát is elhagyjon. Neki a katedra nem nyûg, nem is hivatal, hanem életeleme. Mint ahogyan irodalom-fogalmában, úgy nála is centrális helyet foglal el a «közönség». Természetesen hallgatóinak körére kell ezt szûkítenünk.

Nem az írás, betûk, mondatok, sorok közé zárt élet kell neki. Az az érzésünk: az írást nem is nagyon szereti. Õ rétor, a szó humanista értelmében. Ahogy ezek egy-egy iskola vezetõjét, vagy az egyetemi tanárt elképzelték, és akiknél az «eloquentia», az élõszó varázsa és ereje még töretlen fényben ragyogott. Mintha két ember élne benne. Az egyik a visszahúzódó, a kis légkörben felmelegedõ, a társaságot alig keresõ, a másik, mikor felmegy a katedrára, leül, végigjáratja szemét a tömött padsorokon s aztán lassan, szinte tagolva kezdi. Harmadik-negyedik mondatánál már érezni, hogy melegszik fel a légkör, amint színesedik hangja rászegõdõ szemek tüzében.

Meg is becsüli, szereti közönségét. De mégis hatásának titka abban rejlik, sosem egy-egy mikroszkóp alá tett és felnagyított részletet kapnak hallgatói és nem néma sablonos jellemzéseket, avagy szárazon felsorolt tényeket.

Pedig szereti a részleteket, el is idõzik náluk, nem egyszer órákat tölt kis íróknál. Sõt a kuriózumokat sem veti meg. Csakhogy ezeken keresztül is mindig felvillantja az «egésznek» a kontúrjait.

Irtózik a sémáktól, egyetlen elõadása sem valami elõre elkészített, vagy kiagyalt elmélet alkalmazása, hanem mindig szinte ott készül a hallgatók szeme láttára, s mintegy a téma belsejébõl fordul ki. Elõadásait, ha nemes pátosz hevíti is, mindig a tények szigorú kritikájával és tiszteletével építi föl. A tények oly irányú tiszteletével állunk szemben, mely a legszigorúbb pozitivisták követelményeit is kielégítené. Ugyanekkor a tények tisztelete nem zárja ki, sõt elõsegíti finom észrevételek és messzi, de mindig találó asszociációk felvillanását, melyek egyrészt távlatot adnak, másrészt pedig fûszerezik elõadását.

A minden elõadásra való alapos készület, nagy anyagtudás és ennek biztos, mesteri kezelése mellett oly erénnyel rendelkezik, melyet kevés egyetemi tanár bölcsõjébe tett le ajándékul a Gondviselés: a beszéd adományával. Az óra elejétõl végéig kezében tartja hallgatóságát, szinte játszik velük.

Másrészt olyan tanáregyéniséget is kapott húsz esztendõn át hallgatósága, akiért rajongott és akit igyekezett másolni, önmagában és a katedrán megvalósítani. Ez talán személyi kultusznak látszik, de ha így vesszük, ebbõl is csak a magyar irodalom húzott hasznot.

Egy híres dominikánus hittudós írja, hogy a szellemi javaknak az az elõnye az anyagiak fölött, hogy míg az anyagiak szétosztva folyton kisebbednek, addig a szellemiek folyvást gyarapodnak, sokszorozódnak.

Egy katedra áll az egyetemen, ahonnét szórják a magyar irodalom szellemi kincseit. Szórják is még sokáig!

Magyar Múzsa, 1943/3., 94–95.