Sõtér István
HORVÁTH JÁNOS ÉLETMÛVE
Életmûve a polgári tudomány elsõ és utolsó nagy kísérlete arra, hogy megteremtse a magyar irodalom szintézisét. Horváth befejezetlenül maradt, s mégis oly jelentõs, annyi tanulságot rejtõ mûve: irodalmunk történetének alapkérdéseit kívánja megragadni, s elsõnek épít föl olyan történeti rendszert, melynek elvei a magyar irodalom különbözõ korszakaira legyenek érvényesek. Igaz, Horváth János rendszerét mi ma már statikusnak tekintjük, s irodalmunk alapkérdéseiül sem azokat ismerjük el, melyeket õ. De életmûvének nem egy vonatkozása kiindulási pontul szolgálhat a mi számunkra is. Elsõsorban azért, mivel Horváth messze túlhaladt korának meddõ pozitivizmusán, de bizonyos józan mértéktartást tanúsított a szellemtörténettel szemben is. Mi több, Horváth életmûvében egyféle szintézis jön létre Toldy s Gyulai Pál, illetve Erdélyi János koncepciói között. Ezek a koncepciók ott élnek Horváth János rendszerében, illetve érintkeznek az Arany Jánoséval is, ahol emez a kortársakéval közös. Horváth János az õ nyomukon, a magyar irodalom nemzeti voltának kialakulását tekintette a legfontosabb folyamatnak, s e folyamat tetõzõdését a Petõfi–Arany-korszakban látta, melyet õ «nemzeti klasszicizmusnak» vélt. Ez a klasszicizmus-elmélet eredményezte azt is, hogy Horváth János ugyanúgy ítélte meg Adyt, miként Petõfit Toldy Ferenc.
Ha életmûvének mérlegét majd elkészítjük, talán azt becsüljük benne legtöbbre, amivel õmaga is megtetézte önnön tudományos rendszerét. Azt, amire elõdei – így elsõsorban Gyulai Pál – oly tudatosan törekedtek, vagyis az irodalomtörténet-írás mûvészi szintû mûvelése: legmagasabb s legteljesebb igénnyel Horváth János valósította meg. A kor, melynek õ gyermeke volt, nem ismerte az igazi harmóniát, az igazi beteljesülést. Horváth János írói portréin mégis a teljesség, az elrendezettség nyugalma honol – a magyar irodalomnak az a látványa, melyet õ tár elénk, sajátos bensõséggel telt meg. A tiszta, az emberséges jellemek, sorsok foglalatának látta õ a múltbeli magyar irodalmat, anélkül, hogy evégett az eszményítés eszközeihez folyamodott volna. Horváth Jánosnak megadatott, hogy még utoljára, s igen elkésetten, az ábrázolásnak azt a nyugodt teljességét, derûs bensõségét és személyességét nyújthassa nekünk, melyet a maga korának valamikor Arany János nyújtott. Az õ életmûvének derûje és rendje ily módon ellene mondott a két világháború közti kornak, mely szülte – ez a derû és tisztaság, ez a rend és emberség olyasféle nosztalgiákból táplálkozott, melyek a Petõfi–Arany-korszakot hatották át. Horváth János tudósi látásmódja némiképp költõi látásmód is volt, a szónak egy igen sajátos értelmében. Vagyis: a megértés, a témával való bensõ azonosulás, a szemléleti összhang látásmódja. Horváth olyasféle otthonos, szinte családias gyengédséggel kezelte az irodalmi múltat, miként a történelmi múltat a Toldi estéje költõje.
Horváth János nagy portrétanulmányai nemcsak a tárgy és a kor, hanem az ember, az írói egyéniség különleges ismeretérõl is tanúskodnak. De legalább ennyire a mûvek sajátosságainak, belsõ életének ismeretérõl is. Verselemzései valódi újra-teremtések, a költemény ihletének valóságos megismétlõi – Petõfi-monográfiája, melyet megjelenése idején oly méltatlan és igazságtalan támadás ért, koncepciójában, irodalomszemléletében rég elavulhatott már, amikor az Alföld, vagy a népdalok és genreképek elemzései még mindig utánozhatatlan frissességgel fognak élni. Az irodalomtörténetíró ezekben valóban a költõ társául szegõdik, s megkísérli, hogy amaz egykori ihlet részesévé váljék, odaadón és alázattal, de a megértés nagy tudatosságával is. Vajon nem ugyanezt mondhatjuk-e el nagyobb és kisebb arcképeirõl, melyek aligha véletlenül, a reformkor szférájához tartoznak? A kezdõdõ magyar polgárosodás volt Horváth igazi területe, legsajátabb otthona, honnét a középkor és a reformáció korszakaiba is elhatolt, sõt, kevésbé szerencsésen, a kortársi világba is, de ahová, különösen élete végén, mintegy a legmeghittebb éghajlat alá, utolsó, legérettebb kutatásaival, szemlélõdéseivel húzódott. Nemrég megjelent mûve, a Berzsenyi-monográfia is ehhez a korszakhoz kapcsolódik, s az öregkor kiérlelt remekléseivel lep meg bennünket.
Minél többször olvassuk, s olvassuk újra Horváth Jánost, annál inkább hajlunk arra, hogy az írót benne még a tudósnál is jobban szeressük. Talán nem túlzok, ha úgy vélem, hogy az elmúlt fél évszázad magyar prózájának három-négy legnagyobb stílus-teljesítménye közé tartozik a Horváth Jánosé is. Azt pedig már nyugodt bizonyossággal mondhatom, hogy a magyar értekezõ próza az õ tolla alatt jutott el máig legmagasabb fokára. Nyelve, stílusa egymagában is tanúság valamirõl: a népnemzeti iskola egyik legfontosabb eszményének magányos, ugyancsak kései megvalósulásáról. Horváth János stílusában a régi és a népi nyelvnek, az ódonságnak és a magyarosságnak olyan mély és mértéktartó párosodása jön létre, aminõhöz hasonlóval ismét csak az Arany-korszak költõi nyelvének legfelsõ szintjén találkozunk.
A mi korunk, mely szigorúbb kíván lenni igényeiben, mint elõdei, s tetteiben is felelõsebb, mint a magyar történelem bármely korábbi korszaka: sohasem haladhat el közömbösen az igény és a felelõsség nagy példái mellett. Horváth János példája – ez az oly kevéssé hivalkodó, de oly nehezen elérhetõ példa – erkölcsi tartalmával, alkotói igényességével, emberi összhangjával szól ma hozzánk elsõsorban, s ha jelképez számunkra valamit, úgy nem a két világháború közti világot, hanem azt a másikat, azt a száz-másfélszáz év elõttit, melyet õ annyira ismert, s melynek eszméibõl, erkölcseibõl akarva akaratlan valamit meg is testesített.
É9let és Irodalom,
1961. március 17. Kötetben: