Tóth Dezsõ
HORVÁTH ZSENIALITÁSA – ÉS A «KETTÕS KÖNYVELÉS»
A mi generációnk már nem volt, nem lehetett a szó szoros értelmében tanítványa. Egy esztendeig hallgattam csak, Petõfirõl adott elõ; gólya voltam, láttam a nagy érdeklõdést, a neve a levegõben röpködött; hamar megtanultam, hogy jó elõre helyet kell foglalnom a VI-osban, ha nem akarok állni. Késõbb jöttem rá tulajdonképpen, hogy könyvébõl mond el fejezeteket. Közvetlen, kitûnõ elõadó volt – ezután mégis praktikus meggondolásokból csak ritkán mentem el óráira. A könyvét viszont faltam. Önmagában volt szép és érdekes. Nem is annyira a tartalmára, hanem stílusára figyeltem, a módszere ejtett meg – meglehetõsen tájékozatlan voltam, meglepõdtem: így is lehet irodalomtörténetet írni, s valahogyan megrögzõdött bennem: így is kell, így is kellene.
Õ nyugdíjba ment, másodéves lettem, jött az egyetemi reform, a MEFESZ, a tankörök, az oktatásba betört a marxizmus – a lelkes sodrás elragadott, a magyar irodalom történetét kommunista professzorok oktatták, az õ tanítványuk lettem, maradtam. S ezzel együtt – hogy a munka során szükségképpen végigolvastam mûvét – szép csendesen kialakult bennem egy bizony nem nagyon elvszerû kettõs könyvvitel, meggyõzõdtem arról, hogy úgy nem lehet, ahogyan õ: elmélete, módszere, megközelítése végsõ soron elégtelen, a marxizmus az övénél kisebb tehetségek kezében is nagyobb erejû fegyvernek bizonyult, mint az õ, jobb szó híján, irodalomtörténeti realizmusa. Másfelõl: ha vizsgákra, szemináriumokra, szakdolgozatra – késõbb elõadásokra – készültem, egy kicsit reflexszé vált rögtön annak utánagondolni, mit is írt errõl Horváth János, elõvenni, megolvasni, megemészteni. A keretek talpra állításával, olykor végkonzekvenciái elhagyásával úgy éreztem mindig: kincshez jutok, felhasználható és felhasználandó eleven igazságokhoz, amelyekre – ha tanáraimnak mondtam tovább –-, ismerõsen bólintottak rá, s ha tájékozatlan hallgatóknak, felfigyeltek. S ugyanakkor azt is éreztem – talán ez is ejtett meg leginkább –, hogy módszerében volt olyan elem is, ami akkor fiatal marxista irodalomtörténet-írásunkból hiányzott vagy fogyatékosan volt jelen: a szöveg-, az irodalom-közelség, az esztétikai értékek színes, olvasás-közeli visszaadása.
A negyvenes évek végén a marxizmus uralomra jutásáért
folyt a harc, ez szinte szükségszerû volt, az ideológiai
megmerevedés ezt azonban néhány évre fölöslegesen
meghosszabbította, s ezzel párhuzamosan teret hódított
Lukács György nyomán az irodalom esztétikai hatásszféráját
figyelmen kívül hagyó, merõben spekulatív
«iskola» is. Ez a légkör elmélyítette
– s tudom, nemcsak bennem – ezt a kettõs könyvelést.
Horváth Jánosról kevés szó esett. Ahelyett,
hogy egyes nézeteivel, módszerének elvi alapjaival vitába
szállva, felszabadítottuk volna mûvének nagy hatóerejét,
hallgattunk; amolyan tiszteletteljes diszkrécióval, alkalomra,
személyes ítélõképességre bíztuk
azt, amivel nyíltan és elvileg kellett volna szembenéznünk.
Hamis helyzet volt: tudományágunk legnagyobb polgári
képviselõjének mûvét felemásan,
félszegen vettük csak tudomásul, s rossz helyzet is, mert
nemcsak olyanok voltak, akik mûvének értékeit
a marxista irodalomtörténet-írás elemévé
szerették volna átlényegíteni, hanem olyanok
is, akikben zsenialitása a marxizmus alapvetõ módszereivel
szemben támasztott szkepszist, s olyanok is, akik aktív ellenséges
ideológiai beállítottságukat menekítették
egyes nézetei mögé. […]
Tanulmánykötete, Berzsenyije
kapcsán magam is írtam «ellene», s ilyenkor a végsõ
búcsú óráiban megkétszerezõdik
a felelõsségérzet, magától támad
fel a lelkiismeretfurdalás, indul meg az emberben az önvizsgálat:
tettem-e rosszat, vezetett-e «harag és indulat», tiszteletlen
és igaztalan voltam-e, visszaéltem-e azzal az atmoszférikus
helyzettel, mely nagyjából az én mondanivalómat
támogatja, s magam felé: mondtam-e akár az elismerés,
akár a polémia szavai között olyasmit, amit nem mondanék
ma is: az én személyes viszonyom személyéhez
és mûvéhez tiszta és zavartalan maradhat-e? Az
ilyen kérdésekre objektív választ az idõ
hozza meg. De annyit bizonyosan tudok, hogy iránta érzett határtalan
tiszteletem, mûve legmesszebbmenõ elismerését
az adott körülmények között csak éppen
ezzel a megközelítéssel tudtam és tudnám
legõszintébben kifejezni. Azóta szûnt meg a következetlen
«kettõs könyvelés», azóta tudom tiszta
világnézeti lelkiismerettel, felszabadultan élvezni
alkotásait, használni tudományos és módszerbeli
eredményeit, alkalomadtán érvényesíteni
és hirdetni mûve nagy és maradandó értékeit.
Ami elválasztott tõle, annak kimondásával kerültem
igazán a közelébe, lehettem tudtán kívül
igaz, õszinte, hû tanítványa. […]
Élet és Irodalom,
1961. március 17. Részletek. Az eredeti cím: