HORVÁTH JÁNOS
Ha nem a gyász róná a megemlékezés fájdalmas kötelességét reánk, akkor is az idén egy nem mindennapos évforduló szolgáltatna méltó alkalmat arra, hogy felmérjük, mit jelent Horváth János nagyszabású életmûve a magyar tudomány és a magyar közgondolkozás számára. Mert halála éve egyben tudományos munkásságának hatodik évtizedét zárja: 1901-ben jelent meg az akkor huszonhárom éves ifjú elsõ tanulmánya – Báróczi Sándorról szóló doktori értekezése – a kor legnagyobb tekintélyû folyóiratában, Gyulai Pál Budapesti Szemlé jében . S ha – mint önként kínálkozik – evvel kezdjük pályaképét, mindenekelõtt azt kell megállapítanunk, hogy ez az elsõ írás máris feladatait tisztán látó, finom eszközeivel ökonomikusan bánni tudó és az irodalomtörténet szerepérõl határozott nézeteket valló, érett kutatót mutat. A hatvan év során monumentális életmûben kibontakozó, Horváth János nevétõl elválaszthatatlan írói sajátságok és egyre szélesebb alapon megvalósuló célkitûzések közül a legfontosabbak már itt megjelennek: a fejlõdéstörténeti szempont, az elõzmények gondos feltárásával és a tovább ható újság körültekintõ mérlegelésével, az õt mindvégig jellemzõ fogékonyság az irodalmi nyelv és stílus csak precíziós mûszerekkel vizsgálható árnyalatai iránt, és nem utolsósorban az írásmûvészetnek az a plaszticitása és a nyelv különbözõ rétegeibõl válogató igényessége, amely a tudományos irodalomban szokatlan erõvel, bár minden hivalkodás nélkül nyomja rá az egyéniség bélyegét mûveinek minden lapjára. […]
Így készül fel, szinte öntudatlanul, kritikusi szerepére; annál meglepõbb az a tudatosság, amellyel nem sokkal utóbb irodalomtörténeti munkáságának nemcsak alapirányát kitûzi, hanem úgyszólván teljes alaprajzát felvázolja. […]
Elsõ kritikai fellépésének erkölcsi bátorságát ismétli meg, amikor 1942-ben Magyar Versek Könyve címû antológiájának második kiadásába József Attila néhány költeményét is felveszi, mégpedig olyan felvilágosító jegyzet kíséretében, amely öreg korára is frissen megõrzött érzékét a költõi minõség iránt meggyõzõen igazolja. […]
A tudós és pedagógus egységét Horváth János egyéniségében mi sem jellemzi jobban, mint hogy élete nagy mûvét úgyszólván teljes egészében tanítványai szeme láttára építette fel. S ha a távolabb állók e befejezetlenségében sem töredéknek ható mû hármas osztatú homlokzatát látják csupán, egykori tanítványainak egész életükre szóló s minden módszertani útmutatásnál eligazítóbb tanulságul szolgál, hogy a mû építõgerendáit is megfigyelhették valamikor. Az épület alapjait […] korán kitûzte az a programértekezés, amely Irodalmunk fejlõdésének fõ mozzanatai címen a budai reáliskola értesítõjében jelent meg 1908-ban; Arany Jánosnak a nagykõrösi gimnázium értesítõjében megjelent alapvetõ verstani értekezésén kívül aligha van a programértekezés ma már divatból kiment, de egykor az iskola és a tudomány szoros kapcsolatát dokumentáló mûfajának ennél jelentékenyebb képviselõje. A szempontokban és adatokban egyaránt gazdag vázlat azt engedte sejteni, hogy a nagy irodalmi szintézis koncepciója már szinte készen áll; részletes kidolgozásához mégis aránylag késõn fogott, aminek csak egyik oka lehet az elsõ világháborúban ránehezedõ hároméves frontszolgálat kényszerû kiesése. Újszerû szempontjai a szintézist megelõzõen olyan területek analitikus feldolgozását követelték meg, amelyeken az elõtanulmányok is jobbára hiányoztak, s mert nagy terve megvalósításának elsõ szakaszai éppen a szellemtörténet hazai divatjával estek egybe, az õ példája éppen jókor óvta tanítványait a felületességre csábító jelszótól, amely szerint az adatgyûjtés ideje lejárt és elkövetkezett a szintézis ideje. […]
S amit az élete fõ feladatának tekintett nagy szintézis
organikus egészként megpillantott, de egyes részleteiben
csak szóbelileg hagyományozott teljességérõl
elmondhattunk, mutatis mutandis
áll arról a magyar költõrõl alkotott képére
is, akit a legnagyobbnak, irodalmunk fejlõdése középponti
alakjának, sõt
entelecheiá jának
tekintett. Arany János ez, akinek az alakját a szülõi
ház intimitásaival körülvéve hordozta szívében
egy életen át: szülõhelye, Margitta, közel
fekszik Nagyszalontához, és édesapja személyes
érintkezésbõl õrzött meg emlékeket
a költõrõl. De Horváth János életmûvének
különös ellentmondásai közé tartozik, hogy
Arany Jánosról összefoglaló képet soha nem
rajzolt; egy könyvismertetésen, egy verstani adalékon
és a röpiraton kívül, mely Adyval szembeállítva
közönségtörténeti korszakhatárt jelez
vele, bibliográfiájában mindössze három
apróbb tétel viseli homlokán a legszeretettebb költõ
nevét vagy egy mûvének a címét, s ezek
közül is az egyik gyakorló tanárjelölt korában
Négyesy László vezetése mellett tartott próbatanításának
a vázlata csupán, egy másik meg éppen apja, Horváth
József margittai jegyzõ hagyatékában talált
apró életrajzi adalék közlése. Még
a magyar klasszicizmus irodalmi ízlésérõl két
ízben meghirdetett egyetemi kollégiumának az 1956-ban
összegyûjtött
Tanulmányok sorában
közzétett szövege is alig ér el Arany János
pályájának derekáig: mint nemegyszer, gazdag
mondanivalóján kifogott az idõ, az egyetemi félév
elõbb ért véget, mintsem a szenvedélyes tanító
befejezte volna a tervezett anyagot. Így aztán Arany János
pályaképét a
Nagyidai cigányok
táján abba kellett hagyni, s úgy látszik, a
jegyzetek egyöntetûségét utólagos kiegészítésekkel
nem kívánta megzavarni. Mégis, tanítványai
egységes képbe tudják összefoglalni szétszórt
nyilatkozatait, megint csak azért, mert az összefüggések
megértéséhez a kulcsot a személyes érintkezésben
adta át nekik a nagy professzor. Ez a kép: a nemzeti klasszicizmus
esztétikai és erkölcsi elveinek nem minden szubjektív
színezettõl, sõt elfogultságtól mentes
foglalata; történeti hitelességén az üt elsõsorban
rést, hogy Arany Jánost kissé jobban közelíti
Gyulai Pál konzervativizmusához, mint amennyire Arany saját
megnyilatkozásai arra feljogosítanának. De a képet
mégis személyes varázzsal töltötte el, hogy
Horváth János
minden vonását
szent komolysággal vállalta normául és kánonul,
s ha szívesen hivatkozott irodalomelméleti, esztétikai
és verstani gondolatmeneteinek Arany Jánostól vett indításaira,
hivatkozás nélkül is Arany János érzékeny
lelkiismeretbõl, szigorú felelõsségtudatból
és érzékenységét játszi humor mögé
rejtõ szemérembõl ötvözött emberségét
mentette át korunkra. Ezért maradandó érték
a személyes emlék is, amelyet körünkbõl távozó
nagy egyénisége hagy hátra maga után.
Magyar Tudomány, 1961;
kötetben: