Tóth Veremund

HORVÁTH JÁNOS 1878–1961

Ez évben lépett a magyar Pantheon halhatatlanjai közé az utolsó tanári generációk körülrajongott, felejthetetlen János bácsija. A serdülõ magyar fiatalság talán már nem is sejti, hogy egy-egy lebilincselõ magyar órának, lélegzetvisszafojtva hallgatott Petõfi-vers magyarázatának, sárguló lapokból életet varázsló kódex-olvasmánynak élményét közvetve a mi közös mesterünknek, Horváth Jánosnak köszönhetik. […]

Az irodalomtörténész megismeréséhez mi sem fontosabb, mint fölfedezni a módszerét: azt a varázskulcsot, mellyel megnyitja porlepte korok és mûveikbe rejtett írók lelkét, szellemét. […]

Horváth János tudós tapasztaltsággal maga elmondja nekünk, miben áll a õ módszere. Magyar irodalomismeret címû nagyjelentõségû tanulmányában azt mondja, hogy minden irodalmi rendszerezésnek két elõfeltétele van: a tárgyi hûség és az önelvûség. […]

Elõször tehát ismerni kell az írót és a mûvet, s lehetõleg magában a mûvön fölismerni az írót, majd fölismerni benne a kor gyermekét, mondanivalójában megmutatni a kor eszméit, ízlését, hogy végül kimondhassa róla a végsõ szót. Igazi filológusnak vérében van a nyelvi tényeknek egy már szakrális tisztelete. Az irodalomtörténészben ugyanígy él, a tárgyának való fenntartás nélküli önátadás eredményeként a szellem bárminémû objektiválódásának pontos tudomásulvétele. Ez a tudós lelkiismeretesség, mely egyaránt jellemzi az élõ és élettelen anyagok sajátságait vizsgáló biológust, kémikust vagy fizikust is, iskolát teremtõ példaadással van meg Horváth Jánosban. Horváth Jánossal szûnt meg irodalmunkban katolikus-protestáns irodalomtörténet rövidlátó, nem egyszer célzatos szembeállítása. Erre a tárgyilagosságra csak az juthat el, aki vele együtt megtanulja a becsületes szembenézést az irodalom tényeivel.

S a tények ismerete után jöjjön a szellem feldolgozása. De ez a szellemi feldolgozás ne
a priori-kategóriák elõráncigálása legyen. Miben áll a Horváth János által hangoztatott önelvûség? «Nem szabad kölcsönkérnünk mástól semmiféle sablont, sõt még csak általános filozófiai rendszert sem a magunk szintéziséhez […] Csak irodalmunk saját történeti anyagának a vallomására kell bíznunk magunkat». Ezzel válik a irodalomtörténet igazán magyarrá és nemzetivé […]

Mondanunk sem kell ezek után, hogy a marxista irodalomtörténészek értetlenkedõ zavarral néznek Horváth János mûvére. Módszerének tárgyilagossága és önelvûsége eleve szembeállítja Horváth János mûvét a marxista irodalomtörténettel, amely fõcéljául az írók osztályharcban betöltött szerepének fejlõdésrajzát tekinti. A hivatalos marxista irodalomtörténész nem restelli bevallani 1959-ben, hogy bármennyire is próbálták elhallgatni, semmibevenni egyre inkább tudatosul egy régóta lappangó probléma, amit nyíltan «Horváth János-kérdés»nek nevez (Irodalomtörténeti Közlemények, 1959, Tóth Dezsõ: H. J. irodalomszemléletérõl). Horváth János mûvei egyszerûen nélkülözhetetlenek a hazai irodalomtanításban is. […]

A cikkíró Horváth Jánosnak «szüntelen érvényesülõ hatásáról» beszél. Ez a hatás – ugyancsak a cikkíró szavaival – kétségbevonhatatlan azért, «mert a mûbõl végsõ soron sugárzó
idealista szemléletet, módszert nélkülözhetetlen tudományos eredmények kísérik, mert a stílus lebilincselõ, s mert a sorokból mindenütt nagy tehetség és példaadó erkölcsi személyiség respektust kényszerítõ jelenléte érzik». Kimondja tehát aggodalmát, hogy az egyetem irodalom szakos hallgatói Horváth János «világnézeti fogyatékosságokkal terhelt mûve egészének kerülnek hatása alá».

A marxista irodalmár aggodalmai nekünk biztosíték arra, hogy Horváth János mûve nem csupán a múltnak szép emléke, hanem a jövõnek is értékes építõköve. Legnagyobb mûvének ünnepélyes zárószavai mindig is serkentõi lesznek az igaz nemzeti irodalomnak és jóra intõ tüskéi az írói lelkiismeretnek:

«Az irodalmak […] kiszakadtak a vallás talajából, de nem szakadhatnak ki a végsõ felbomlás veszedelme nélkül az erkölcsi komolyság és felelõsség kötelékeibõl. Rég kísérti õket a »szörny«, melynek pikkelyein Arany János még rettenve olvasá e hat betût: »frivol«. A kísértõ »hívságos leckéivel« szemben kétségkívül szívós ellenálló erõ rejlik magukban világi irodalmunk klasszikus hagyományaiban. De ez ellenállás mindenkor alkalmas támogatóra találhat régi és legrégibb: középkori irodalmunkban is, melynek eszménye hit, lelki tisztaság és fegyelem s mely, mint a maga idejében a vallásos, úgy ma a világi irodalom javára is képes volna gerjeszteni és táplálni »a szívnek áhitatját«.»

Katolikus Szemle (Róma) 1961, 232–234. Részletek.