Illyés Gyula a minap akkor jutott eszembe; amikor Az ember tragédiáját a Nemzetiben megrendező Szikora János ideológiai válaszcsapás katonájának nevezte az előadást bíráló kritikust. Illyés azért jutott eszembe, amikor ezt olvastam, mert ő viszont magánszorgalmú kutyákat emlegetett a maga idejében. Volt, aki a sértő jelzőt büszkén vette magára – akkoriban is voltak öntudatos pártkatonák. Csak hát akkor diktatúra volt, volt ok tehát annak föltételezésére, hogy független szellem, független véleménnyel nem létezhet. Aki történetesen nem parancsra csahol; legföljebb magánszorgalmú kutya lehet. S bizonyára a piszkos ügy a tiszta szándékot is bemocskolja.

Hanem manapság a demokráciában, amikor sokan éppen a szabadság túlságától szeretnének óvni, furcsa föltevésnek tetszik, hogy valakinek az esztétikai ítélete eleve csakis politi-
kailag motivált lehet. Sajnos azonban a föltevés mégsem egészen oktalan. Az elmúlt négy esztendő kormányzása mindent átpolitizált, például a Nemzeti Színház ügyét is. S ilyen helyzetben a politikai álláspont nehezen függetleníthető az esztétikaitól. Ettől azonban még aligha indokolt kétségbe vonni bármely álláspont vallójának szellemi függetlenségét. Illyés Gyuláét például aligha merészelnék. Csak hát ugyanezen a napon, amikor a rendező nyilatkozott; értesülhettünk arról, hogy megkezdődött az Illyés Gyula-év. Amely elvben március 15-től a jövő év április 15-ig tart. Hogy miért éppen tizenhárom hónapig, nem tudom. Hogy miért éppen 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján nyitották meg, arra viszont sejtem a választ. Bizonyára nem azért, mert lázadó kamaszként a későbbi költő lelkes híve volt a tizennyolc–tizenkilences forradalmaknak, s később illegális tevékenységet folytatott, olyannyira, hogy a letartóztatás elől emigrációba is kényszerült.

Valószínűbb, hogy a miniszterelnök ezen a napon ért rá. Legalábbis még a választások előtt. Illyés Gyula ugyanis ősszel, november 2-án született Felsőrácegrespusztán. Hogy a centenáriumát mégis tavasztól tavaszig kell ünnepelni, annak aligha lehet más oka, mint a kampány. Ez is egy szereplési lehetőség hazafias jelszavak puffogatására a kormányférfiak számára. Úgyhogy Illyést is besorozták – akárhogy vesszük is. Pártharcos lett belőle, s ez ellen már nem is tiltakozhat.

Személyesen legalábbis nem. S talán nem is tenné. Az az Illyés, aki szinte mindig párbeszédben volt az éppen aktuális hatalommal, bizonyára most is szarkasztikus vitapartner lenne. Az „életmű” azonban hangosan tiltakozik. A miniszterelnök ugyanis csak azt hangoztatta, hogy Illyés „a magyarság érdekeinek következetes képviseletét” vállalta, és hogy „támaszt adott a nemzeti önazonosságában naponta megtámadott és kétségbe vont országnak”. S ez nagyjából igaz is. Megfeledkezett azonban arról, hogy Illyés legalább olyan hévvel és eréllyel tiltakozott a szegények megaláztatásai, elnyomatása és kizsákmányolása ellen, mint a nemzeti sérelmek ellen. Legalább olyan szenvedéllyel volt osztályharcos, mint hazafi.

És egyik minőségében sem, sohasem volt jobboldali. Nem értett egyet a kommunista hatalomgyakorlással, de sohasem tagadta meg ifjúkori kötődését a munkásmozgalomhoz. Nemcsak – mint a kulturális miniszter hangoztatta az évnyitón – „a puszták népének világából érkezett a magyar irodalom fejedelmének szerepébe”,  hanem a puszták népének szólója is maradt. Dózsa, Petőfi, Kossuth szellemi örököse volt elsősorban. E szellemben született művei, a Puszták népe, A Kora tavasz, az Ebéd a kastélyban, a Három öreg, a Hősökről beszélek, a Dózsa, a Petőfi aligha besorozhatók, s főképpen aligha sorozhatók át balról a jobbra. (Népszabadság, 2002. március 23.)