Benkei Kovács Balázs

Az 1790-91. évi országgyûlésen ismerkedett össze az ötvenéves lovasgenerális, aki beutazta Nyugat-Európát, korábban Voltaire-rel levelezett, és már ismert volt francia nyelvû költeményeirõl, és a még tapasztalatlan, huszonötesztendõs izsáki fiatalember, aki még csak készül arra, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Galánthai gróf Fekete János és Mátyási József barátsága több, mint egy évtizedig tartott, s fokozatosan elmélyült. Fekete halála 1803-ban mély nyomot hagyott Mátyásiban, s barátságának emlékét egész életében megõrizte.

Mátyási édesapja az izsáki református lelkész, Fekete János pedig a galántai grófok leszármazottja, országbíró fia. Mátyási Nagykõrösön, Kecskeméten és Debrecenben tanult; János grófot ifjúkorában magántanárok tanították, majd a bécsi savoyai nemesi akadémia és a Terezianum tanulója volt. Mátyási barátai fõleg a középosztályból kerültek ki, kecskeméti vagy debreceni ismerõsei foglalkozásuk szerint tanárok, ügyvédek, prédikátorok (Nagy István, Háló Kovács József, Nemes András, Göböl Gáspár). Fekete baráti köre verselõ fõurakból, tudósokból áll (gróf Teleki Sámuel, Orczy Lõrinc, Teleki László, Gvadányi József, Aranka György, Schedius Lajos). Két különbözõ világ ez. Egy ügyvéd és egy gróf világa. Mátyásit és Feketét mégis összekötötték felvilágosult gondolataik, az irodalomszereretet és a magyarságtudat.

Különbözõ irodalmi dokumentumok mutatnak rá kapcsolatuk jellegére: 1. Mátyási József Mentõ felelet-e; 2. Névnapi és újévi köszöntõ versek (1796-1803); 3. Mátyási megemlékezése a grófról kéziratos versei és verseskötetei lábjegyzeteiben; 4. A Viskói uradalom címû vers; 5. A Toldalék-adományok összvejegyzésé-nek (1837) bizonyos pontjai.1

Mátyási a Mentõ felelet-et és a Toldalék összvejegyzés-t irodalmi igénnyel adja elõ: humoros hangon és egyszersmind személyesen ír Feketérõl. A barátság, és annak mestersége jegyzetei komolyabb hangnemûek, tárgyilagosabbak, hiszen a széles nyilvánosságnak szól a költõ: velük akarta Fekete irodalmi munkásságát megismertetni. A névnapi és újévi köszöntõk szokványos alkalmi versek.

Az említett országgyûlésen Pethõ püspök latin nyelvû gúnyverset írt Fekete János gróf ellen. Ezt Mátyási így kommentálja a Toldalék-ban: „In Comitem Generalem Fekete 1790. Pethõ nevezetû - már nem emlékszem hol lelkészkedett; most se tudom felsõ e vagy alsó Lélek megyei - püspöknek gyalázó-versei; melyeket az Urak! veszett kutyámban legméltóbban neveztem Deák ebmarásnak, mint a rabított vallás láncait tördelt emberbarát-grófnak becsületén, s világpolgári személyén, fõpapi-vadkan agyar által ejtõdött sebek legmélyebbikét. Azon, amitõl akkor a törvényt korholó mûhelyben szepegtem, most örvendek, hogy nekem jutott szerencsém azon venerábilis viperát, egy hadi, polgári s vallási vasakat gyakran porrá tett ráspolyba dühödve harapásáért lakoltatnom." A Mentõ felelet kíméletlen gúnnyal utasítja helyre a kis pudlit, Bálám szamarát, aki egy oroszlánra mert rátámadni: „Úgy tetszik idegen nemzetbéli agyar, / Mert dühödten sem bánt jó magyart a magyar." Pethõ püspöknek „Gróf Fekete úrban akadott meg foga", õ „Feketének szívét nevében kereste", s végül az lesz a jutalma, hogy „házi bolondból diétai" lehet.

1796-ban Fekete házába fogadja Mátyásit. Ekkor még nem alkalmazza titkárként, barátságból veszi magához. Mátyási a Királyi Fõítélõszéknél dolgozik mint esküdt (1795-1800). „Fekete Gróf - írja a Toldalék-ban - nekem még akkor teljes magam szabadságában marasztva, csupán hozzám vonzó hajlandóságából adott házbaráti lakást és asztalt." Valószínûleg szüksége is lehetett „mecénása" támogatására, hiszen A barátság és annak mesterségé-ben így mond köszönetet: „Kegyesedett sorsom Pártfogót támasztott, / Ki rám szabad s könnyû napokat virrasztott, / A paizsos Bajnok [szegénység] ostromitól mente, / Ifjító balzsammal fejemet megkente..."

Fekete 1796-tól fõleg csak magyar verseket írt, melyeket leveleiben küldött el barátainak. Kortársai ezekrõl a versekrõl alig tudtak valamit. „Csakis francia vagy német nyelvû mûveit emlegetik" - írja Morvay Gyõzõ.2 Versei nem jelenhettek meg nyomtatásban, hiszen egyházellenes hangvételük és a nyersen megfogalmazott felvilágosult eszmék tudatosan sértették a cenzúra pontjait. A három kötetnyi Fekete-vers végül Mátyási kézírásában maradt fenn.
A gyûjtemény egyik legérdekesebb darabja A négy mennyország, melyet a szerzõ Danténak ajánl.3 A vers egyaránt elutasítja a keresztény, a muzulmán túlvilágot és az antik Elysiumot. Feketének egy negyedik lenne igazán megfelelõ: ahol a teste és lelke egyaránt boldog lehet. Ezt a verset Mátyási (talán mondhatjuk, kissé szemtelenül) 1837-ben több egyéb személyes iratával együtt a Kecskeméti Református Egyház és Lyceum védelmébe ajánlja, és a Toldalék-ban ezt a megjegyzést fûzi hozzá: „A négy mennyország. Álom. 1798. A néhai Grófnak ez a természetes józanbölcsi versdarabja, csak egyedül is elegendõ tanúság arra, hogy õ - mint rajzolatjáról magyaráztam - Fekete nevû fejér elme, setét társaságú világos-lélek volt. Megcsömörlésig tapasztaltam, hogy az õ gondolkodás módja, Voltaire és követõi sok ellenfelének,
t. i. a vak vagy képmutató buzgóknak, orr alá reszelt torma, gyanánt esik; s olyanok ám miért is szagolják". És meg is indokolja, hogy miért szükséges egy egyházi könyvtárnak egyházellenes versek kéziratát megõriznie: „egy közönséges könyvtárnak, a türedelemben hasonlítani kell a Péter Apostol álmodta kígyós-békás, tücskös-bogaras, földi-vízi, szelíd-vad állatos égi lepedõhöz;4 vagy egy a földvíz-gömbölyegén hemzsegõ minden nemzeteknek elejébõl aljából népesedni szokott roppant gyülevész városhoz; sõt, Magához a' mindenség egyetemében - a mi gyarló képzelõdésünk s kényünk szerint - szépet, rútat, jót, rosszat, nagyot, kicsinyt, nem csak meg szenvedõ, hanem a létet teljessége végett fenn is tartó, Teremtõhöz. Lám a Császári Könyvtárban is, az Austeritas Austriaca [Osztrák fanyarság] nevezetû, s bizonyosan fanyar fogat vásoló könyv, a kellemesebb ízükével egyenlõ polcon pompáz, melynek 1791-ben, csak önnön szemének és kezének hívõ Tamás forma, tanújává lettem." Feketének ezt a legérdekesebb versét Mátyási többször említi a grófnak címzett alkalmi darabokban. Utolsó János-napi költeményét így fejezi be: „S hogy sokáig szórhass ily szent szikrákat, / Kívánom élve lásd meg az unokákat [...], / Azok érjék, nem én, ama késõ napot, / Melyre begyûjteted a négyféle papot [...]. / Addig vén somlaid tartson egészségben, / Míg nektárral váltod a negyedik égben." (Gróf Fekete János neve napjára, midõn az õ nagysága Petites réflexions nevû…)

1800-ban Mátyási otthagyta a Királyi Fõítélõszéket: titkárként a gróf szolgálatába lépett, s vele együtt annak fóti birtokára költözött. Fekete sokat betegeskedett, rövid idõre meg is bénult.5 Hatvanéves korára ápolásra szoruló idõs úr lett a hajdani délceg lovassági tábornokból. Az erejének teljében lévõ Mátyási titkár, barát és támasz az agg gróf mellett, akinek fia, Ferenc hiányzik mellõle: nem találja helyét a világban, elvált feleségétõl, és most ide-oda utazgat. A gróf bizalmasai közé tartozik még Rosen Amália bárónõ, Starhemberg grófné (akihez János gróf több francia nyelvû költeményt is írt), és Juliska, az egyik szobalány kislánya, aki a társaság dédelgetett kedvence.

Az együtt eltöltött hosszú idõ alatt Fekete grófnak nagyon a szívéhez nõtt az izsáki fiatalember. 1800-ban így válaszolt Hajdúhadháza hadnagyának, aki tanúvallatóul hívta egy perhez Mátyásit, s tõle kért engedélyt ehhez. Megint a Toldalék-ot idézem: „Kedves Földi Barátim! Ámbár oly sajnosan esik, mintha magam felét kérnétek el: mindazonáltal nektek - ama magyar Washingtonnal a dicsõült Bocskaival, hazánk és vallások szabadságiért gyõzedelemig híven vitézlett õseitek lelkes maradékainak, és még mostani darab birtokukban is egész érdemeik örökösinek - a kívánt ifjat eleresztem; szívetekre kötvén, hogy sokáig oda ne késleltessétek, mert kenyér és õ nála nélkül hosszasan el nem lehetek. Isten hírével vigyétek, s hozzátok mentõl elébb vissza. Áldás! Békesség!"

Mátyási és Fekete kölcsönösen hatottak egymás költészetére. Gyakran felolvasták egymásnak verseiket; Fekete verseit és fordításait Mátyási másolta le. Erre azért is szükség volt, mivel a generális kézírása nagyon nehezen olvasható. Errõl az öreg Mátyási így emlékezik meg a Toldalék-ban: „Ami betûit illeti, valóban nem követendõk: de különben, mindjárt legelsõ hozzá hivattatásomkor megcáfoltam azon nagyítva mondottját: Hogy az írásán csupán ketten, úgymint maga s az ördög mehetnek el." A gróf bízott barátja nyelvérzékében, kikérte véleményét. Hasonlóan tette ezt Mátyási is. A barátság és annak mesterségé-ben olvassuk: „Néhai Gróf Fekete János generális, ezen munkának kezdetét [...] hallgatta; s' megelégedésének következtében, ennek folytatását, nem csak egyébbi sok kötelességeim idejének által engedésével, hanem teljes segedelmének is ajánlásával sürgette". A másik barát, akinek Fekete rostálás céljából elküldte mûveit, generális-kollégája, Gvadányi József volt.6

Egymáshoz írott alkalmi verseik közül Mátyási költeményei az érdekesebbek. Õ állandóan formai bravúrokra törekszik: egzotikus, mesterkedõ rímek és mitológiai alakok felvonultatásával. Hol Maecenashoz, Ciceróhoz, Augustushoz, Titushoz hasonlítja a grófot, hol mesterének nevezi, hol pedig Fótot tódítja Rómának vagy Tusculanumnak. Rímeiben szeret a nevekkel játszani: „Betlehemi csillagként fel tetszett Fekete, / S Megtartóhoz (aki maga lett) vezete." // „Ezek ama szívnek buzgó kívánási, / Mellyel téged tisztel és szeret M-." // „S ami legtöb legyen azzal is hijjános, / Ne hívja barátnak Gróf Fekete János."7

Mátyási sokat tanulhatott a Voltaire-t, Ovidiust, Wielandot és Ariostót fordító gróftól. Az õ szellemi hatása is szerepet játszhat abban, hogy A barátság, és annak mestersége kötetben Mátyási jóval több jegyzetet használ, több mitológiai alakot vonultat fel, bõvebb ismeretanyagból merít, mint korábbi köteteiben. A Kalászkaparék 17. darabja Gróf Fekete János generálisnak neve napjára készült, amikorra Mátyási a Petites réflexions letisztázott másolatát is elkészítette. A másoló itt így szabadkozik lassúsága miatt: „Míg munkád végzettem, a Hold kétszer tele, / Gondos lassúságom becsülésed jele, / Mert betûzés közben tanulni kívántam, / Ne költs azért restség gyanúját irántam" (Gróf Fekete János neve napjára, midõn ...) Ez érthetõ, hiszen egyrészt a grófnak szinte olvashatatlan az írása, másrészt Mátyási nem is tudott igazán franciául: „Franc' nyelvet nem tudván, könyvet kellett dúlni, / Szókért, s az írásnak értelemért múlni." Mátyási tehát szótárral a kezében másolta a francia szöveget. Ahhoz pedig, hogy az értelemzavaró hibákat kiküszöbölhesse, a másolásnak, az „írásnak", „múlni", azaz késnie kellett. Arról is tudunk azonban, hogy Fekete lefordította Mátyási néhány versét franciára.8 János gróf fordítói tevékenységérõl legszebben egy névnapi versben emlékezik meg Mátyási (Ugyan ahhoz neve napjára):

Örökített híred Léthén át nem evez,

Énekidért Hazád Horácának nevez,

Általad olvassa Magyarország szépe,

Amit most is imád Szajna szabad népe

Ama halhatatlan Orléans-i szûzet

Mellyért neked Voltaire már koszorút fûzhet;

Te vagy az a bátor s nyertes magyarázó,

Ki által könyvink közt polgárrá lett Nazó.

Mátyási 1837-ben Fekete gróf aláírásával ellátott két latin nyelvû megbízólevelet is a Kecskeméti Egyház és Lyceum oltalmába ajánlott. Ezeknek a megbízóleveleknek az erejével - írja Mátyási - „engemet a szomszéd birtokosokkal közös határjárásokhoz, a maga s maradékainak jussainak szemmel tartások végett, önnön földesúri képviselõjévé nevezett és tett". Több volt tehát, mint mai értelemben vett titkár. Még közvetítõ szerepre is vállalkozott a gróf és Csokonai között. Azt akarta elérni, hogy Fekete támogassa a rossz körülmények között élõ Vitéz Mihályt, akit õ már 1795 óta személyesen ismert. Bár Csokonai verset is írt a galánthai grófhoz (Egy magyar Úrhoz s tudóshoz küldött levélnek töredéke), melyet csatolt 1802-3. fordulóján Fótra küldött költeményeihez, segítséget vagy támogatást mégsem kapott. Fekete ugyanis birtokait 32 évre bérbe adta, s anyagilag igen rossz helyzetben volt.9

Barátságuknak 1803. július 21-én véget vetett Fekete János halála. A gróf halálos ágyát fia, Mátyási és Starhemberg grófné vették körül. Az atyja (Fekete György) által épített fóti templomba temették.10 Végrendeletében gondoskodott szeretteirõl: rokonainak és közeli ismerõseinek életjáradékot hagyott hátra. „Titoknoki fizetésemet, egyszersmind holtomig tartandó jutalmul kötelezte, mely mind ekkorig folyamatában is vagyon - mondja Mátyási 1821-ben -: csakhogy halálától fogva, nem becses ércben, mint õ szokta s Lelke bizonnyal most is akarná, hanem azóta szüntelenül ingadozó Papírosokkal fizettetetik."11 A 300 forintos nyugdíj mellett a gróf könyveinek egy részét is Mátyásira hagyta.

Fekete gróf mellképét Mátyási szobája falán õrizte. A Viskói uradalom, vagyis a házam Kecskeméten címû versében hosszasan elidõzik a „kis-szoba" leírásánál. Itt függ Fekete arcképe. Az ereklye valóságos kápolnává nemesíti a szobát, ahová csak „nemzeti szent buzgósággal" szabad belépni. Mátyási így szólítja meg Fekete szellemét: „De míg élek, ezen mintegy rólad maradt hajlékom, / Néked templomocskád lészen, magamnak csak szárnyékom; / Képed itt függ mint jótevõm bálványának oltárja, / Hol tömjénem füstöl, és zeng háladásom zsoltárja." A vers teljes változatának készültekor, 1830-ban, Mátyási fölöttébb bosszús, mert Fekete Ferenc adósságai miatt nem tudta fizetni életjáradékát: „Bírák számtól nagyobb részint, törvénycímmel megvonták, / Magad 's fiad szent kötésit a fiadért elbonták."12

Késõbb Mátyási Fekete János hagyatékát is gondozta. A birtokában lévõ Fekete-kéziratokat különbözõ könyvtárakba juttatta el. A négy mennyország címû verssel és a mellképpel együtt, egy Feketérõl írt pasquillust, több hozzá írt Fekete-verset „Lyceumi Menedékbe" ajánlott:13 „Ezen öszvejegyzésnél fogva [...] emlékeinknek is együtt fenntartódások végett, ugyanazon lyceumi menedékért folyamodom, melyet a mellképnek nyertem" (Toldalék).
A Petites réflexions verseit, melyek a végrendelet útján rá szálltak, személyesen juttatta el a Nemzeti Múzeum gyûjteményébe. Ezzel teljesítette is azt a feladatot, mellyel a gróf újesztendei versében „megbízta": „El ne hagyjad, kérlek, e dicsõ pályákat, / A most derülendõ század kezdetébe; / Azután síromra hintegess rózsákat, / S tarts meg a magyarok emlékezetébe."