Két nagy író kapcsolatáról emlékezünk meg. Móricz az idõsebb, a mester; Kodolányi a fiatalabb, a tanítvány. De nem mindörökké marad ez így, mert túléli a mestert, és még nagy alkotásokat teremt. Most Kodolányi születésének évfordulójára emlékezünk, és az õ szemszögébõl pillantunk rá a kapcsolattörténet néhány részletére.

Kodolányi 1922-ben a Nyugatban Móricz Zsigmondnak ajánlja a hírnevét megalapozó Sötétség címû novellát. Életrajzi kapcsolatuk ettõl fogva ismeretes, nyilvános. Móricz többször ír a fiatal író drámai és prózai mûveirõl. Kodolányi majd minden Móricz-mûre reflektál, talán olyan ihletetten és átélõ olvasóként, mint senki más magyar íróval kapcsolatban. Kodolányinak ugyanis világirodalmi példaképei voltak. Az orosz, a francia, a német klasszikusok fõleg. Megvédte tudatlan támadásokkal szemben Jókait vagy Mikszáthot, de úgy érvelve, hogy életképeik fölérnek a Gogoléival. Tolsztojt, Dosztojevszkijt, aztán Stormot, majd Stendhalt, Flaubert-t, Zolát tartotta mesterének; a magyarok közül Madáchot. Még korábban fordított Goethét, Schillert, Baudelaire-t.

Ez az igényesség arra sarkallta, hogy átírja mintegy a régi magyar és magyar-latin irodalmat: Julianus barátra és Boldog Margitra gondoljunk. A Boldog Margit témáját nemcsak a trilógia kedvéért választotta: nem volt megelégedve Gárdonyi verziójával. Lehet, hogy túlságosan szigorúan ítélte meg az Isten rabjait, egyfajta érzelgõs századvégi szecesszióhoz sorolta. Már-már dívat is volt a harmincas években, hogy a magyar irodalom régi rétegére figyeljenek, a Kazinczy elõtti korszakot eszményítsék - Németh László, Féja Géza és mások esszéi, korszakföldolgozásai jelzik ezt az irányt. Azt hangoztatták: a nyelvújítás nem csak gyarapított, hanem rontott is a magyar nyelven, Bornemisza, Bethlen Miklós, Zrínyi, Mikes és akár a kevéssé ismert prédikátorok magvas magyarsága követhetõbb útját jelöli ki a magyar prózairodalomnak, mint amelyet Kazinczy és követõi kezdeményeztek.

Kodolányi, bár világirodalmi mûveltségét emeltem ki, a magyar irodalom történetében is otthonos volt. Jókain és Mikszáthon kívül például a századvégi „ködlovagokat" is jól ismerte, Peteleit, Gozsdut, a Cholnokyakat és másokat. De nem érte be mûvészi eredményeikkel.
A magyar prózai epikának új és nagyobb szabású változatait kereste továbbfejlesztendõ példaként - ezért választotta hazai mesteréül Móricz Zsigmondot.

Többször nyilatkozik arról a hatásról, amelyet Móricz tett fiatalkori írói kibontakozására. Ezek a nyilatkozatok többfélék, különbözik keletkezésük ideje, de tartalmuk, szellemiségük is. Az emberi és az írói fejlõdés vagy alakulás természetes velejárója, hogy akár radikális változások mutatkozhatnak a másik író megítélésében, és ez korántsem következetlenség, hanem a tartósnak és a változónak a korrelációja.

Többször említi Kodolányi azt az emlékét (legyen a fõ példa a Süllyedõ világ), hogy szülei házában a vendégek - apja egyetértésével - csepülték Adyt és Móriczot, vagyis a a kor újat teremtõ, korszakos íróit. Már az ellenkezés, a lázadás szelleme is arra hajtja, hogy megismerkedjék mûveikkel s általában a Nyugat irodalmával. Ez a találkozás a tízes évek elsõ felében történik, bár 1915-ben megjelent elsõ verseskötetében õ maga még régebbi költõeszményt és stílust követ, még a mottót is Bajza Józseftõl kölcsönzi. Azután, lázadó ifjúsága idején, közeledik az avantgárdhoz, de már akkor is az ellentmondás, a belsõ vita, a különbségmegõrzés szellemi indulatával. Egyik legkorábbi, Tavaszi fagy címû önéletrajzi ihletésû regényében sokat elmond errõl az élményérõl, viaskodásáról. „Ady csodálatos sorait morzsolgatja", azután, amint belép egy divatos irodalmi kávéházba: „bábeli zagyvalék, londoni vásár".

Kiábrándul az avantgárdból; megérintette a hatása, némely kortársaival szakítania is kellett e különbözés miatt, de olyanok is akadtak (Szabó Lõrinc és a Pandora köre), akikkel együtt tarthatott. Kassák konstruktivizmusával egy olyan pamfletben számol le, amely lehet igazságtalan és vitatható, de ahol a maga kiérlelt, megfontolt, az életmûvet megalapozó ars poéticáját leszögezi: „A mondat két részbõl áll, mint minden ezen a világon: egy értelmi és emberi logikával hozzáférhetõ, lemérhetõ és rendszerezhetõ részre és egy misztikus, zenei, ritmusbeli, mondhatnám anyagtalan és logikával meg nem közelíthetõ, a világrend és világegyetem belsõ törvényeivel harmóniában álló részre" [oszlik]. Az utóbbiról mondja néhány sorral késõbb: „Ez az a valami, ami megadja az író mondatainak a szuggesztivitását."

Kodolányi talán ezt a szuggesztivitást csodálja Móriczban kapcsolatuknak elejétõl a végéig. Kétféleképpen datálható ez a kapcsolattörténet. Életrajzi oldaláról most egészen röviden szólok. A kölcsönös szeretet és odafigyelés jegyében példásan fejlõdõ viszony az 1930-as években megromlott, szakításba torkollott. Az IGE (az Írók Gazdasági Egyesülete) szervezeti és anyagi dolgaival kapcsolatos ügyeken vesztek össze (lásd a Visszapillantó tükör nagy Móricz-fejezetét, a végén Kodolányi egykori titkártársainak az írott nyilatkozataival); itt olvasható (165. lap) az a fájdalmas jelenet, amelynek a végén Kodolányi visszautasítja Móricz békejobbját: „Én veled kezet, Zsiga bátyám, többé az életben nem fogok." Fogadalmát megtartotta, bár például Szabó Lõrinc szívós elõkészítéssel próbálta létrehozni a kibékülés alkalmas szituációját.

A szellemi emberek egymás iránti kölcsönös tisztelete azonban mindvégig megmaradt bennük. Kodolányi szinte minden jelentõs késõbbi Móricz-mûrõl írt kritikai tanulmányt; fölszólalt, amikor Móriczot támadások érték a Rózsa Sándor-regény ürügyén. Halálakor „a magyar lélek ritka csodájaként" ünnepelte. Búcsúszavai ma is megrendítenek: „Teste a sír sötétjébe merült, lelke izzik és világít." Móricz viszont, a Kelet Népe szerkesztõjeként, olyan írásnak adott helyet lapjában, amely szolidárisan kiállt Kodolányi mellett a plágiumper idején.

Az életrajzi kapcsolatokról még annyit: Kodolányi, fõleg a húszas években, gyakran látogatta Móriczékat Leányfalun. Felemás és vészjósló korszak volt ez Móriczék életében; tragédiával végzõdött. Kodolányi a férfitól is, az asszonytól is olyan tájékoztatást kapott, amely megrémisztette, de íróként hasznát vette. Nem az önmaga mûvét mindenáron gyarapító mohó szerzõk módján. Lélekelemzõ korszakában járt ekkor, a házassági válság pszichoanalitikai szempontból közelrõl érintette. Kutatni érdemes kérdés, hogy amikor apja két házasságának kudarcát regényíróként földolgozta, nem inspirálta-e akarva-akaratlanul a Móricz és Janka példája.

Móricz regényeirõl elbeszéléseirõl olyan sokat írt, hogy csak kivonatosan idézhetjük föl ezt a korpuszt; nem is szólva a befogadott, magáévá tett Móricz-hatás kérdésérõl (a hatást nem az átvétel pozitivista fölfogásában értve). Emlékezetes sorokat írt a húszas években a Tündérkertrõl meg a Pillangóról. Pólusokat szembesít egymással, úgy, hogy az legalább annyira jellemzi õt, mint Móriczot: „Debrecen és Kolozsvár: két ellentétes sarok, amely között kisüt a magyar kultúra csodálatos káprázatos szikrája." A Pillangó mindenestül elbûvöli. Erotikuma, stílusa, jelzõi, idillje, „vibráló, érzékeny nyelve" csupa olyan érték, amelyet a fiatal Kodolányi a nagy író félreismerhetetlen kvalitásának tart: „soha nem érzett közelségébe juttatott egy erõs, világosan és szabadon kiélt egyéniségnek, amely leigázó szubjektivitásában és nyíltságának hatalmában feledhetetlen az emberszeretõ és az embert csodáló ember számára." Késõbbi kiváló recenzióinak tárgyai a Kivilágos kivirradtig, az Úri muri, az Esõlesõ társaság, a Boldog ember, a Komor ló, a Betyár, a Bál, a Míg új a szerelem - Móricznak jóformán minden munkája. Ezeknek a cikkeknek a részletes elemzésére most nem kerülhet sor. Két fontosat és egymástól különbözõt választok ki, olyanokat, amelyek Kodolányi szellemi fordulatára is éles fénnyel rávilágítanak.

Az elsõ a Csendes órak címû kötet datálása szerint 1927-ben keletkezett. Kodolányinak az a korszaka ez, amikor az írástól, a mûvészettõl gyógyító hatást vár, a szociális és a lelki élet okozta sebek enyhítését, elmulasztását, a társadalmi és lelki bajok orvoslását. Az összefoglaló írás címe az író neve, Móricz Zsigmond. „Van egy indián törzs", így kezdõdik az elmélet foglalata, „amely betegeit mûvészi homokrajzok készítésével gyógyítja". A mûvész ebben a fölfogásban a színes homokból dekoratív ábrákat pergetõ orvos, az olvasó vagy szemlélõ pedig olyan „beteg", aki a színes homokszemek dekoratív kiegyensúlyozottságában, szimbolikus élménytartalmában gyönyörködik és általa meggyógyul. „Itt van a kapcsolat a mûvész és közönsége között." A konfliktusok, amelyeket átélünk, közösek, de a mûvész úgy oldja fel õket, hogy az a nem mûvész közönség számára gyógyító hatással lehet. Freudikus és szociológiai motívumok találkoznak ebben az elméletben, és - valószínûleg túlságosan merész - reménykedés a mûvészet mágikus erejében, gyógyító hatalmában, kapcsolatban a primitív kulturák iránti, akkor tüzetes érdeklõdéssel. Az írók átélik és helyettünk „kiírják" a közös konfliktusokat, „ajkukról a szeretet, megértés, világosság szavai hullanak"; „A mûvész célja tehát a harmónia, a nyugalom, a feloldottság." „Móricz konfliktusa az élettel kettõs: szociális és szexuális konfliktus feszül benne és mûveiben." A legjobban kézreálló példák a diszharmonikus hõsök: a Sárarany Turi Danija, a Tündérkert Báthoryja, az Úri muri hõse - õk azok, akik nem tudnak, nem akarnak „belesimulni a kényszerû elfojtások organizációjába". Energiájuk felõrlõdik a szociális és szexuális konfliktusban. A tragikum erejével vagy a humor fölényével Móricz a saját kínérzésétõl szabadítja föl az olvasót: „a te saját ellentéteid oldódnak meg, egyensúlyozódnak ki". Kodolányi huszas éveinek elvei ezek, úgynevezett naturalizmusának gyökereit is itt sejthetjük, nem feledkezve meg mûveltsége oroszos realista és életérzésének nemzedékével rokon expresszionista jegyeirõl. Példatárában, még egyszer hangsúlyozzuk, Turi Dani alakja a leghatásosabb bizonyíték.

Késõbb ez a példatár meglehetõsen átalakul, és a naturalizmustól eltávolódó Kodolányi másképpen jellemzi mûvészetének Móriczcal való kapcsolatát. A Visszapillantó tükör Egy maroknyi föld címû esszéisztikus emlékezésében elsõ nagy élményeként a Tavaszi szél címû kötetet nevezi meg, amely ugyan késõbb jelent meg, mint a Sárarany, de korábbi korszak termését tartalmazza, éretlenebb, „korszerûtlenebb" mûveket. Elõszavában Móricz helyére is teszi saját fejlõdése történetében ezeket a korai novellákat: „A tavaszi szél nem rügyet fakaszt, hanem elsodorja a tavaszról itt maradt holt törmeléket az új csírák becses tûi elõl."

Kodolányi mégis valóságos revelációként írja le a Tavaszi széllel való találkozása emlékét, és szinte idegenkedve szól a Sáraranyról: „sohasem éreztette velem a fölszabadulásnak, a mámoros életörömnek azt a szinte kibírhatatlan szépségét, amit az elsõ, a Tavaszi szél. Hõsét túlzottnak éreztem s érzem ma is, érzéseit, tetteit fékteleneknek s csináltaknak. A „faltam, öleltem, öltem" összegezését hamisnak, sivárnak, földhözragadtnak. Állatinak." Úgy tûnik föl, hogy itt késõbbi nézetét vetíti vissza pályájának egy korábbi szakaszára, hiszen elsõ nevezetes mûvei nagyon is közel vannak éppen a naturalista Móricz világához. A húszas évek Kodolányi-novellisztikája olykor nyersebb és durvább, mint Móriczé. Érthetõ azonban, hogy késõbb, spirituális tájékozódású más korszakában igyekezett távolodni a már terhesnek érzett régi hagyománytól és ízléstõl.

Ugyanakkor érdemes belépillantani a Tavaszi szél címû Móricz-kötetbe: mi lehetett az a varázsa, amely a visszaemlékezõ Kodolányi tudatában annyira fölragyogtatta. Elfelejthetõ történetek, kevéssé drámai anekdoták sorakoznak ebben a Móricztól is szerényen bevezetett könyvben. De akadnak benne a nyelvi népiességnek és fõleg az archaizálásnak olyan példái is, amelyek bátoríthatták a fiatal, vagy az érett Kodolányit is, olykor vitatott stílustörekvésében. Egy rövidke passzust másolok ide az Imre diák szerencséje címû elbeszélésbõl:

„- Kiki maga szerencséjének kovácsa! Nem kockákra vagyon bízva az embernek sorsa fordulása. Olyan szerencse kellene nekem hallja ked, akibõl egy kis hadi virtussal némi donátió kerekednék. […] Nem is kén nekem több, csak az a kis nyárfás oda alá, amit ha az ember pálcásan körülsétál, osztón elnézi, hogyan dógozik a paraszt, mindjárt emberebbnek érzi magát." És így tovább: a térbeli- és idõkulisszáknak a megteremtése nyelvi eszközökkel, ez ragadhatta magával A vas fiai leendõ szerzõjét, nem a Jókaira emlékeztetõ romantikus mese.

Mintha ki lenne már keverve benne az a nem tudóskodó, hanem mûvészien bûvölõ régies stílus, amelybõl épp a humort nem veszik észre gyakran a nyelvész urak, pedig nagyon is hozzátartozik az esztétikai hatáshoz. Vagyis amikor Kodolányit a nyelv zenéje érdekelte jobban, mint a naturalista tematika és problematika, akkor inkább az egészen korai Móricz stilisztikai leleményéhez fordult vissza, mint a stílusirányhoz kötött tárgyi klisékhez, a cselekményformálás vagy a hõsteremtés naturalista mintáihoz.

Vissza a tartalomjegyzékhez