Ruttkay Veronika

Egy tizenkilencedik századi olvasat lehetõségei

A Márssal társolkodó Murányi Vénust elkészülte után nem sokkal, 1664-ben kinyomtatták Kassán. Nyomtatásban és kéziratban is hamar népszerû lett, így 1702-ben (amikor még élt a szerzõ) Kolozsvárott is kiadták. Ez a második kiadás a „Mostan pedig újabb meg jobbításával a Verseknek" alcímmel dicsekedett, ám változtatásai nem Gyöngyösi kezétõl származtak; a kolozsvári kiadó hamis szöveget közölt. Badics Ferenc szerint „az eredeti szöveget annyira megváltoztatta, hogy annak sok szép jelzõje, költõi kifejezése, érdekes régi szava ment veszendõbe, a szórend megváltoztatása miatt felbomlottak a legerélyesebb inversiók s a sorok hangzatos rhytmusa, a szók fölcserélése s a központozás miatt zavarossá vagy teljesen érthetetlenné váltak egész sorok és versszakok, továbbá hiányzik az 1702-iki kiadásból 46 olyan versszak, mely az 1664-iki kiadásban megvan, viszont közbetold a kiadó olyan (a III. rész egy helyén nagyon ízléstelen) versszakokat, melyek az elsõ kiadásban még nem voltak" (Badics, 465). Ez a cseppet sem hiteles szövegváltozat terjedt el a XVIII. században, ezt vette Dugonics András is 1796-os kiadásának alapjául, a szövegromlást azzal tetézve, hogy „az általa értelmetlennek tartott helyeket önkényesen, nemegyszer szükségtelenül, anakronisztikusan »megjobbította«" (Jankovics, 193).

Az erõsen megtépázott szöveg csak erõsen megtépázott Gyöngyösi-képpel szolgálhatott olvasóinak. Nem csoda hát, hogy a nyelvújítástól kezdve, elsõsorban Kazinczy ítéletét visszhangozva, egymást érik az olyan vélemények, melyek a költõt nyelvi következetlenséggel, a kompozíció teljes hiányával és stílus-beli egyenetlenségekkel vádolják. A kedvezõtlen értékelés kialakulásában a szövegromlásnak minden bizonnyal fontos szerepe volt. A romantika felé haladva azután egyre többen róják meg a költõt bõbeszédûsége és eredetietlensége miatt, miközben udvarhûsége és familiáris helyzete a személyiségére is egyre több árnyékot vet.

Másszóval nemcsak a Murányi Vénus szövege alakult át, hanem az azt befogadó irodalmi és társadalmi közeg is, méghozzá gyökeresen. Ami Gyöngyösi korában egy poéta büszkeségére válhatott, az a XIX. századi esztétikai normák értelmében már vétség. A klasszikus retorika és poétika fontos kellékei, a digressziók, Kazinczy és Arany számara már a szerkezet tökéletlenségét bizonyítják. A barokk-kori poeta doctus tudós fejtegetései iskolásnak és szükségtelennek hatnak. A mitológiai díszletek felvonultatása helyett az új ízlés lélektanilag pontosabb ábrázolást követel, mit sem törõdve azzal, hogy „a XVII. századi poétika az egyéni vonások kidomborítását kifejezetten helyteleníti" (Kibédi Varga, 547). Imitációról eredetiségre került a hangsúly, a dekoratív részletek uralmát átfogóbb, nagyívû szerkezetek váltják fel.

Mindez azt jelenti, hogy nemcsak azok a szövegrészek vesztek el a XIX. századi olvasó számára, amelyek a kiadásokból kimaradtak. Legalábbis elhomályosult az olyan szellemes-ironikus kitérõk értéke, mint amilyen a „Cupidónak házatája" (I, 166-185), csökkent a kert, a vadászat és a többi szimbólum telítettsége, és az olyan antropomorfizációké, mint az „Az hírnek lakóhelye" (I, 19-25) vagy az olyan tudós allúzióké, mint a „Militat omnis amans" kezdetû Ovidius-elégia szabad fordítása a harmadik rész elsõ strófáiban (Badics, 478). Ezeken kívül pedig feledésbe merültek azok a vonatkozások, melyek az adott társadalmi-politikai helyzetben aktuálissá tették a Murányi Vénus-t. Ha Gyöngyösi kortársai fel is fedezték a sorok között rejlõ üzenetet „a magyar Márs" Zrínyi és Wesselényi nádor szövetségérõl, ahogy R. Várkonyi Ágnes állítja (102), a XIX. századi olvasók valószínûleg nem is sejtettek effélét. Ugyanakkor a „komornyik" Gyöngyösi familiáris szerepe nehezen megragadhatóvá vált az elnyomás-szabadság kétpólusú világában gondolkozó romantikus olvasók számára.

A költõ és mûve körül tehát kétség és értetlenség halmozódott, amit talán az Aranyhoz és a nemzeti klasszicizmushoz viszonyító Horváth János értékelése fejez ki a legvilágosabban: „már a tárgyban van valami belsõ meghasonlottság, felemás jelleg, aminek tisztázására Gyöngyösi nem is nagyon törekszik [...] Csupa felemásság, duplicitás, diszkrepancia, kontraszt: ürügy és voltaképpeni szándék, csodás (költõi) elem és valóság-mez és jellem között" (Horváth, 130). Mindezek alapján Horváth János „mintha-költészetnek" nevezi Gyöngyösi teljesítményét, ami tulajdonképpen helytálló a barokk illúziókeltés-eszménye értelmében, ám mégis elítélõ értékelés. A „nemzeti klasszicizmus" költõ-ideáljának már nem az a feladata, hogy rafinált hatásokat keltsen, hanem hogy látnokként az igazságot mondja ki. A költészet legfõbb funkciója a gyönyörködtetés, sõt, a késõbarokkra jellemzõ szórakoztatás helyett ismét a tanítás lett.

Gyöngyösi mûve ebben a megváltozott kontextusban sem tûnhetett el nyomtalanul: a nyelvújítás korára már az irodalmi nyelv része lett, és olyannyira beépült a hagyományba, hogy még bírálói is követték egyben-másban. Tanulságosak errõl Gyenis Vilmos szavai: „Gyöngyösi az ekkor [Kazinczy korában] jelentkezõ sokirányú új igényekhez még kapcsolódni, velük esetenként azonosulni tudott, sõt végsõkig kiépült népszerûsége folytán a »régi« irodalmiság reprezentálója lehetett. Csakis ilyen összefüggések közepette tudta »leginkább« õ közelhozni a hagyományt a századvégi megújulás irodalmához, mely utóbbinak nagyon is törvényszerûen éppen vele kellett a harcot felvennie, illetõleg vele leszámolnia" (110). A gyakorlatban nem mindig sikeres „leszámolás" Gyöngyösi-képének lényege már Kazinczy Ovidius-párhuzamából kiolvasható (ld. Kovács S. I., 19). Gyöngyösinek ezután általában a „szórakoztató költõ" kétséges értékû címe jutott, aki tökéletes technikai tudással rendelkezik, de akinek a magasztos témák iránt nem sok érzéke van. A szerelem énekese, nem a háborúé (csak Waldapfel Imre figyel majd fel arra, hogy Gyöngyösinél a szerelem is mindig a hatalommal összefüggõ „amour politique", ld. 1936, 7). Olyan tehetség, aki magasabb célok híján elvész a részletekben.

A részletekben persze több gyönyörûségét lelhette a XIX. századi - tehát lírára fogékonyabb - olvasó is. Az „Elõálomkori üdõ" leírása (I, 192-193) például tudós utalásával és Zrínyi-imitációjával együtt is a népköltészet egyszerûségét idézi (leginkább az „A fényes nap immár elnyugodott..." kezdetû csángó ének-imádságot). Ezáltal egy „modernebb" XIX. századi hanghoz is közelebb áll:

Az nap szállott vala nagy Oceanumra,

Nyugosznak az ökrök holnapi járomra.

Vigyázása után szem hajlott álomra,

Az nappali munka dõlt nyugodalomra.

Terhek alatt nem zúg barmok lehelések,

Lassú kérõdéssel vagyon lélegzések,

Madaraknak sem zeng erdõn éneklések,

Útonjáróknak is megszûnt az menések.

A Murányi Vénus számos ilyen szép helyet kínált az olvasóinak (az ezekbõl készült, sokszor nem hiteles példagyûjteményeket az oktatás is felhasználta). Kínált kicsiszolt versformát (a „sándor-verset") és mesteri rímtechnikát is - ámbár ez utóbbiért Kazinczy elmarasztalja: „Murán rotyog, potyog, kotyog, szotyog" (idézi Jankovics, 194). Kínálta továbbá annak a történetnek elsõ költõi feldolgozását, mely a magyar irodalom egyik legnépszerûbb története lett a XIX. századra.

Három be nem küldött pályamû

A Kisfaludy Társaság pályadíja olyan költõi beszélyre szólt, „melynek tárgya Szécsi Mária. Beküldési határnapja nov. 20. 1847. Jutalma 12drb. arany". A társaság tehát elsõsorban nem Gyöngyösi emléke elõtt kívánt tisztelegni ezzel a pályázattal, hanem a történet és annak fõszereplõje elõtt, a kor népregék és históriák iránti szenvedélyének megfelelõen. Mintha Gyöngyösi mûve helyett újabb feldolgozások készítése, a történet „újraírása" vált volna szükségessé (talán hozzátartozik ez is a Gyenis által említett „leszámoláshoz"). Ugyanakkor a Murányi Vénus már visszavonhatatlanul része lett az irodalmi hagyománynak, Gyöngyösi neve tehát magától értetõdõ módon kapcsolódhatott a témához.

Széchy Mária és Wesselényi Ferenc szerelmét azonban más forrásokból is megismerhette a XIX. századi olvasó. Bizonyára megõrizte a szájhagyomány, hiszen már Gyöngyösi egy széltében-hosszában beszélt anekdotára épített (amit például Kemény János is feljegyzett önéletírásában), igaz, valószínûleg meghallgatta a szereplõk verzióját és olvasta a német és francia írásos változatokat is (Jankovics, 200). A történetet késõbb Mednyánszky Alajos Brautwerbung címmel dolgozta fel 1817-ben (mint Mátkásítás ez 1832-ben magyarul is megjelent); a Gyöngyösi-féle változattól való sok eltérése azt jelzi, hogy valamiféle szájhagyományra is támaszkodhatott saját invenciója mellett. Széchy Mária története tehát a XIX. században még mindig népszerû és közismert. Több szépirodalmi feldolgozása is akad a Kisfaludy Társaság pályázata elõtti idõkbõl: Berzsenyi verses színmû-töredéke, Kisfaludy Károly Szécsi Mária vagy Murány ostromlása címû drámája; Jeszenszky István még egy Verseghy Ferenc által írt elveszett vígjátékról és Vitkovics Mihály Mars Vénussal Murány alatt címû töredékérõl is tud (17). Egyszóval, ha valaki Széchy Máriáról akart írni a XIX. század közepén, nem volt rákényszerülve arra, hogy Gyöngyösi mûvét olvassa. Az aktuális vonatkozások már úgyis érvényüket vesztették; a költõi invenciót kiegészítették a történet közismert elemei.

Mednyánszky feldolgozását, mely a Kisfaludy Társaság ajánlásában is szerepelt, Petõfi, Arany és Tompa jól ismerte, legalábbis erre mutat a számos megfelelés a Mátkásítás címû beszély és az elbeszélõ költemények között. A kardos-páncélos Mária (Gyöngyösitõl oly távol esõ) alakja Mednyánszkynál fordul elõ. Beszélyében az asszony a vár „birtokosnéja" és kapitánya, aki ennek megfelelõ férfias lélekkel is bír: „A 'természet úgy látszik eltévedt, mikor õt' teremtette, bátor férfias lelkének asszonyi testet alkotván, mire meg nem határozható" (143). Ezt a Mária-képet Arany és Petõfi is átvette, legalább részben a „férfiruhát viselõ nõ" figurája iránti XIX. századi érdeklõdéstõl vezérelve. A kard és a páncél ugyanakkor észrevétlenül a lovagkorhoz közelítette a XVII. századi történetet, ami szintén megfelelt a nemzeti romantika igényeinek, hiszen, ahogy Waldapfel Imre írja, „A magyar romantika számára torzónak maradt lovagkorunkat a XV. és XVII. század történelme s ezen belül is elsõsorban egyetlen XVII. századi kaland pótolta" (1936, 3). Petõfi költeménye egyenesen a „Zordon, de ragyogó lovagkor"-hoz intézett invokációval kezdõdik.

A XIX. századi ízlés nem elégedhetett meg azzal a barokk megoldással, hogy Wesselényi látatlanul, csupán isteni sugallatra szeret bele Máriába. Az elfogadható változatot ismét Mednyánszky kínálta: nála és mindhárom költõnél a férfi követnek álcázva pillantja meg elõször az asszonyt, így esnek szerelembe. Mednyánszkytól származik az az információ is, hogy Wesselényi kitartóan lövette Murány várát (Gyöngyösinél csak Cupido nyilai repkednek). A szerelmes Wesselényit Mednyánszky, Petõfi és Arany mûvében próbának vetik alá: Mária találkára csalja, elfogatja és csak hõsies viselkedését látva nyújtja neki a kezét. A legfigyelmesebben minden bizonnyal Arany olvasta a Mátkásítást, hiszen míg Petõfi és Tompa Murányra ment, hogy megismerkedjen a környékkel, õ ( 1847. szeptember 7-én kelt levele szerint) „csak Mednyánszkyból puskázott". A kritikai kiadás szerint innen merítette a négy énekhez tartozó négy fõ mozzanatot (ostrom, követség, elfogatás, nász), és aláhúzta azokat a kifejezéseket, amelyek fontosak lehetnek az epikai hitel szempontjából, még mielõtt Gyöngyösi mûvét olvashatta volna (Arany, III, 294).

Tompa a források nyújtotta ismeretekhez a nemzeti függetlenség nézõpontját rendelte, ám ez megakadályozta abban, hogy egységes mûvet alkosson. Feldolgozását maga is sikertelennek tartotta, de Petõfi (akivel idõközben összeveszett) egyenesen lehordja egy Aranynak írott levelében: „nem is Szécsi Mária az, hanem Panyó Panni. Isten látja lelkemet, nem irigységbõl beszélek, nem is kárörömbõl […] de õ velem akart versenyezni és olyat bukott, a milyet csak a Rotschild-ház volna képes bukni" (1848. jan. 2.). Arany higgadtabban de világosan fogalmazza meg a költemény hibáit: „az õ Máriájában a felfogás is, szerintem, igen áldatlan. Ha positiv törvény, a lélek és a szív törvénye hozatik összeütközésbe, mint Tompánál eskü és szerelem, [...] ott, ha az utolsók gyõznek, tragicus vég kell. Ugyde itt, a történet ellenére csak nem csinálhatott tragicus véget" (jan. 8.). A moralizáló Tompa Széchy Mária tettét egyedül árulásként, sõt esküszegésként hajlandó értelmezni, a vár bevétele tehát nála nem gyõzelem, hanem lealacsonyító csel, és az újdonsült pár boldogsága is kényszeredett, disszonáns. A költemény egyetlen valódi hõse a Rákóczi-párti rebellis várnagy, aki mártírhalált hal a vár elfoglalásakor (természetesen költött alak). Gyöngyõsi hatását nem találtam a Tompa-szövegben; nem is illett volna késõbarokk dekorativitása ebbe a didaktikus költeménybe.

Petõfi és Arany mûve a szerelmesek valódi, megérdemelt boldogságával zárul. De másban is megegyezik a két költemény. Maguk a költõk csodálkoznak el a legjobban, amikor mûveik hasonlósága 1847 októberében kiderül: „bámulva tekintettünk egymásra" - írja Arany Szilágyinak - „Az én alapeszmémet: isten a némbert szerelemre teremté, Petõfi praeripiálta. Mindketten megleltük az egyetlen archimedesi pontot, melybõl Szécsi Máriát mûvészileg felfogni lehet és kell" (1848. jan. 27;). A „véletlen" egybeesés azonban talán nem is csupán a véletlen mûve. Hiszen a férfiasság és nõiesség ellentétét már Mednyánszky elõlegzi, az õ írását felhasználó Kisfaludy Károly drámája pedig egyenesen erre épül. Szécsi Máriájában az asszony szintén férfias nõbõl („ércsisak fején, súlyos kard oldalán, melle vaspáncél alá szorítva") változik át valódi nõvé a szerelem hatására. Már Kisfaludy szembeállítja a vérpadot a nászi ággyal, ahogyan Petõfi és Arany teszi, és természetesen a drámában is megakadályozza a kivégzést Mária, aki leveti férfias keménységét, ezáltal pedig alkalmassá válik a hitvesi boldogságra (Jeszenszky, 18). Valószínû, hogy Petõfi és Arany (talán Tompa is) ismerte ezt a darabot, vagy legalábbis hallottak róla, és Kisfaludy felfogása hatott az övékre.

Ami a Gyöngyösi-allúziókat illeti, Petõfinél csupa bizonytalan példát találunk. Mária átváltozását így fejezi ki: „Marsból Venus termett". Ez a mitológiai közhelyeiket felhasználó mondat óhatatlanul felidézi az istenpár kulcsszerepét Gyöngyösi mûvében, sõt a mû címét is. Petõfinél azonban átértékelõdtek a szerepek: Mars is, Venus is maga Széchy Mária. A voltaképpeni történetet csakúgy, mint Gyöngyösi, Petõfi is idõmeghatározással és Rákóczi hadmûveletével kezdi: „Idõsb Rákóczi György kétszáz esztendõvel / Ezelõtt elhagyta szép Erdélyországot". Gyöngyösi érzelemfestését idézi Petõfi Wesselényi-leírása, de konkrét egyezést nem mutat: „Arca piros vére futni kezd, ugy rémlik, / Fut lefelé mélyen, meg sem áll szívéig".

Lehet közismert toposz, de lehet Gyöngyösi-utalás is a szív- hajó-háborgó tenger-remény együttállása Petõfinél:

Tengeri szélvész ment át zajongó keblén,

Fehér hullámait magasan emelvén.

És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka,

A szív, hánykódott, de evezett vakmerõn.

Egy egész világnak kincsét vitte rajta

A félelmet hírbõl sem ismerõ remény.

Gyöngyösi a hajó képét számos érzelem-leírásban használja, a legkifejtettebben itt (II, 169-170):

Forgatnak az habok mint azmely hajókat,

Öszveszedvén szelek azonban szárnyokat,

Mikor általkelik az zúgó habokat,

Part felé örömmel tartják kormányokat.

Így kétes gondjait elméje átkelte,

Teljes reménységgel szívét felemelte.

Ugyanennyire bizonytalan, hogy a kétségbeesés-fák-akasztás gondolatsor Gyöngyösitõl került-e Petõfihez, aki a hajnali ködöt ezzel a merész antropomorfizációval írja le: „A köd pedig, az éj csüggeteg tábora, / Mert fõ nélkül maradt, futni kezde gyáván, / S oszladozott számos apró csoportokra, / És elbujt a völgyek legtitkosabb táján, / „Ott végsõ kétsébeesés szálla rája, / S fölakasztó magát fenyõfák ágára." Gyöngyösi itt Cupido kertjének allegorikus leírásával (I, 180) ösztönözhetné Petõfit:

A kétségbenesés gondolkodik s hallgat,

Magán jár az fák közt, s köteleket forgat,

Hol megáll, hol sétál, semmi jót nem faggat,

Felakasztván magát, majd pokolban jajgat.

Elképzelhetõ, hogy Petõfi részleteket ismert a Murányi Vénus-ból, de erre nézve sincsen adatunk.

Aranyról ezzel szemben biztosan tudjuk, hogy már a Murány ostroma megírása elõtt olvasta Gyöngyösi mûvét. 1847 szeptemberében kérte el Lugossy József példányát (a Dugonics-kiadást). Mint tudjuk, 1847 októberében már költeménye felét megmutatta Petõfinek, vagyis nem volt sok ideje Gyöngyösi szövegében elmélyülni. Ennek ellenére meglehetõsen sokrétû hatást mutathatunk ki az õ mûvében. Idézetei közül néhány egyedül a részletek történeti hitelét szolgálja. Ide tartoznak a mellékszereplõk nevei: Vadászi Pál, Fekete László, Solymosi, Kádas; Kazai, „a két Farkas: Ferenc s öccse Fábján", valamint a helynevek: „Murány s Balogvár", Murányaija, Tiszolc és a Hóhérbástya.

A történeti hitelnél tágabb fogalom: az epikai hitel elve teszi szükségessé, hogy Arany szó szerint is beemelje és megnevezze Gyöngyösit mint forrást (ugyanígy járt el a Toldiban is Ilosvai szövegével). A „Hová felrepülve a madár is fárad" sorról - mely megint lehet toposz - lábjegyzetben siet megjegyezni: „Gyöngyösi szavai. A. J." Minden bizonnyal az I, 99-re utal, melyben a megfelelõ sor a helyreállított szövegben így szól: „Hová az madár is szárnya-fáradva száll".

Arany átemel olyan fontos motívumokat is, mint amilyen a sárga pecsét (ennek szín-szimbolikai jelentésérõl Gyöngyösi a II. ének 63. versszakában értekezik). Ugyancsak Gyöngyösi alapján jegyzi meg: „Pénteki nap lévén mely reájok viradt, / Nem ültek menyegzõt e baljós nap miatt" (érdekes módon nem követi Gyöngyösit abban, hogy a pénteket [dies Veneris!] mint Vénusz napját ünnepelje; ezért egyszerûen vagy szemérmesen - puritánul „baljós"-nak nevezte *). A vasárnapi esküvõ is természetesen megegyezik a két mûben.

„Nyers anyag: fa; kõ, vas-mûhelyek, munkások... / Szóval semmiben sincs megfogyatkozások" - írja Arany a murányi várról, és valószínûleg nem tenné Gyöngyösi megerõsítése nélkül (III. 69):

Sok mesterember van mivelhogy Muránban,

Mint valami céhes mezei várasban,

S lát ki-ki dolgához különb hivatalban,

Kötélcsináló is lakik vele abban.

Arany a Wesselényi által küldött órára is felfigyel; úgy építi be a saját mûvébe, hogy az ajándék leírását Gyöngyösi elõtt tisztelgõ elemekkel (Mars és Vénusz alakjával) egészíti ki:

Nem kevésbbé díszes egy ezüst kis óra:

Hátul a hadistent képezi tartója

Szerelem-istennõt fedve paizsával...

Az óramutató annak paizsán van.

Az ezüstórácska Aranynál és Gyöngyösinél is Mária lelkiállapotának leírásában kap szerepet. Arany az asszony izgatottságát, tépelõdését így kezdi festeni: „Csend van körülötte, a vár népe alszik, / Csak a kisded óra szívverése hallik". Gyöngyösinél Mária maga írja levelében (II, 215): „Feltekert láncának minthogy nyugta nincsen, / Apró kerekein valahányat percen, / Emlékezetedre elmém annyit serken."

Gyöngyösinél a halászat toposza kapcsolódik a Wesselényinek találkát adó Máriához; Arany költeményében ez csak egy szókép erejéig kerül elõ: „Õ, ki félt az imént, hogy a hõs elmarad, / Ravaszul kivetett horgába nem harap". Gyöngyösi természetesen hosszan eljátszik a „halászó Diána" képével, amikor ugyanerrõl a szituációról beszél (II, 280):

De most azmely tanyát hálója felvészen,

Nem volt még oly vonás, minémût ott tészen;

Csak hamar érkeznék, hala várja készen,

Illy halász prédája szíve szerint lészen.

Gyöngyösi nyomán Arany is viharral nehezíti a szerelmeséhez sietõ Wesselényi útját. Villám-leírása két szállal is kötõdik Gyöngyösi szövegéhez:

Olykor, ha a felhõk lángseb módra nyilván,

Szemvakító fénnyel lecsapott a villám,

Olykor meg-megállott, s fénybíró sas szemmel

Kémelé az utat, merre mehessen fel.

A „fénybíró sas szem" a barokk ikonológia toposza. Gyöngyösi több ízben használja hõse jellemzésére (I, 49): „Vidám az keselyû napra nézésében, / Ily az ellenségnek Ferenc gyõzésében." Ugyanakkor a viharba került hõs Gyöngyösinél is a villámfényben tájékozódik, igaz, õ nem az utat, de magát Mars istent látja meg (II, 227-8).

Már a Toldira is jellemzõ az érzelmek testi kifejezõdéseinek pontos leírása. A Murány ostromának költõje Gyöngyösitõl is kaphatott megerõsítést ebben, hiszen a Murányi Vénus egyik leggyakrabban visszatérõ, szerkezeti egységként is funkcionáló eleme az arcszínváltozások leírása. Például (II, 133-134):

Néha minden vérét vészi orcájában,

Elpirul, s láttatik lenni merõ lángban;

Néha ereszkedik gyengébb pirulásban,

Mint kertekben rózsa, mikor nyílik nyárban.

Néha személyében mintha nem volna vér,

Hol fejér s hol sárga haloványságot ér,

Néha pirost, fejírt s halovánt egybenvér,

Mint változó üdõ, egyrõl más színre tér.

Talán erre és a többi hasonló részre is gondolt Arany, amikor Gyöngyösi-tanulmányában megjegyezte, hogy bár a költõ leírásai nem egyénítik az érzelmeket, „de általánosságban olykor jól festik" (Arany, XI, 431). Mindenesetre maga is visszatérõen alkalmaz efféle - bár jóval rövidebb - leírásokat a Murány ostromában: „Másfelé tekintett, elpirult az arca, / Vérrel hintve azt meg pillanatnyi harca" - olvassuk Wesselényirõl, nem sokkal késõbb pedig Széchy Máriáról ezt: „Átfutó s azalatt olyanná lön arca, / Mintha vére mindjárt csöppenni akarna".
A leírások hasonlósága összeköti a két fõhõst még mielõtt szívük és értelmük is összekötné õket. Az elpirulások leírása tehát Aranynál is fontos szerkezeti elem.

A Murány ostromának legkézzelfoghatóbb allúziója a Wesselényi hírnevérõl szóló rész. Aranynál ezt olvassuk:

Nézzük ám a dicsõ Vesselényi nevet:

Retteg ettõl Eger, Hatvan, Szolnok, Heves,

Reszkét, míg kimondja a pogány nép ajka,

Csecsemõket ijjeszt véle török dajka.

A minta-szöveg ez (I, 63):

Érzi Eger, Hatvan, Szolnok, Vác és Heves,

Fegyvered élétõl hány török test eves,

Élet nélkül maradt miattad nem keves,

Kiknek nem kell többé az reggeli leves.

Megfigyelhetjük, hogy a konkrét egyezéseken kívül Arany itt a strófa „szellemét" is átveszi: vagyis követi a fennkölten-komolyan induló, ironikusan kicsinyességbe torkolló szöveg ívét. Ahogy Waldapfel Imre megjegyzi, „az »illúziórontó« befejezés is hozzátartozik Gyöngyösi sajátos ízéhez" (1936, 17).

Más példát is találunk arra, hogy Arany a barokk alapvetõ stiláris sajátosságaiból is értõn
- bár szûkszavúbban - a saját mûvébe épít egyet-mást. Az „Eljöhet az õsz is szürke hajszálakkal" sor Arcimboldo-szerû antropomorfizációjára Gyöngyösinél is számos helyet találunk, mint például (I, 17):

Hol az fekete gyász condorlott rongyával,

Vállát érlelgetvén öszvefûlt hajával,

Kedvetlenül ballag bánatos orcával,

S fölyhõköt szaporít fohászkodásával. (I. 177)

Ez a strófa, ahogy Kovács Sándor Iván rámutatott, már önmagában is imitáció. Gyöngyösi a Szigeti veszedelem XII. énekét idézi (96): „Nem tud õ mit tenni, csak sürü fölyhõkkel / Sok fohászkodását látja röpülni el", és még inkább a XIII.-at (39): „Fölyhõ-szaporító õ bánatos szüve".

Gyöngyösi egyik jellemzõ eszköze a hosszú monológ, így közvetíti az elsõ énekben az éjjel virrasztó Wesselényi gondolatait is. Arany ugyanezt a megoldást használja ugyanitt; a hõs 11 strófás monológját vezeti be ezekkel a szavakkal:

Néma volt a nagy harc. Végre könnyebbûle,

A gyötrõ szorongás szavakban enyhûle,

S mit emberi fülek sohasem hallának,

Panaszolni kezdé az csendes magánynak.

Arany arra is képes, hogy anélkül idézze Gyöngyösit, hogy ezzel együtt (a saját normái szerint) hibáit is elsajátítaná. Így a mitológia nála is szerepel, csak éppen összefoglaló néven, anélkül, hogy a példákat Gyöngyösi módjára egyenként elsorolná:

Gondolt ó mesékre, szomorú példákra,

Férfiaknak ártott nõi ravaszságra.

Sokkal ébrebb volt ám szörnye szerelmének,

Hogysem elringassa régi mesés ének.

Itt azt is megfigyelhetjük, hogy Arany a barokkra jellemzõ elemeket legtöbbször tudatosan a szereplõk gondolataiból vagy szavaiból „húzza elõ"; nem követ el tehát stílustörést, hiszen a barokk-kori hõsök szükségképpen gondolkoznak és beszélnek így.

Ugyanezt figyelhetjük meg Arany egyik szó-átvételében is: „Régen óhajtottam lenni veled szembe, / Messzehangzó híred eljutott fülembe" - írja Máriának Wesselényi. A „szemben levés" természetesen Gyöngyösinél kulcsszó, a találkával kapcsolatban mindig elõkerül, például Mária levelében, Aranyhoz nagyon hasonló módon: „Magam is örömest volnék veled szemben" (II, 150). Az, hogy Arany levélbõl levélbe idézi ezt a kifejezést, tudatosságáról árulkodik: ismét csak „kortárs" szájába adja Gyöngyösi szavait.

Ennyi példa után most már csak jelzem, érdemes volna összevetni Arany „mitológiátlanított", mégis antropomorf természeti képeit Gyöngyösi klasszikus apparátust mozgató leírásaival. A kettõ között mintha leszármazási kapcsolat volna (bár Arany természetesen nemcsak Gyöngyösire épít ebben, hanem az ókori eposzírókra és Zrínyire is). A „tündér" szó például, melyet Gyöngyösi antik istenségekre használ (pl. II, 182), egy ilyen összekötõ kapocs Arany leírásában: „Eközben az éjnek tündér fejedelme / A mennyre királyi székét fölemelte". Annál is érdekesebb lehetne e viszony tisztázása, mert Petõfinél is sok helyen találunk hasonló leírásokat.

Összegezve Arany Gyöngyösi-allúzióit, elmondható, hogy a mû több szintjén is használatosak: az egyes jellemzõ szavak átemelésétõl kezdve, a tulajdonnevek idézésén át a cselekményt irányító mozzanatokig. Sõt, Arany jellegzetes technikákat is átvesz a Murányi Vénus-ból, például az iróniába csapó strófazárást vagy a monológok közbeiktatását. Ám ezeket úgy építi a saját mûvébe, hogy a részek az egész szempontjából is arányosak, értelmesek legyenek. A barokk elemeket röviden, jelzésként használja, hogy saját elveinek megfelelõen kevéssel tudjon sokat mondani. Hogy a szerkesztést ezúttal is mennyire komolyan vette, jól mutatja egy Petõfinek írott levél részlete: „én Murány ostromát ollyan formának tartom, mibõl olyan formán üt ki a mutatvány, mint midõn valaki házát el akarván adni, pár téglát vitt abból a vásárra mutatványul" (1848. jan. 8.). Életrajzában mégis szerkesztési hibát talál a költeményben: „sokat ártott Muránynak, hogy a cselekményt mindenütt drámaivá akartam tenni, érzelmeket, indulatokat, apró részletekre festeni" (Arany III, 296). Lehetséges, hogy ezt a „hibát" éppen Gyöngyösi hatására követte el Arany.

A Murány ostroma mindezek ellenére legalább annyi rokonságot mutat Petõfi és Tompa mûvével, mint Gyöngyösiével. Hiszen Arany is alapvetõen a szentimentális-romantikus történettel, a Mednyánszky-féle változattal dolgozik. Õ sem felejti egy pillanatra sem, mit jelent saját korában a Rákóczi vagy a Wesselényi név (Wesselényi Miklósnak is dedikálná a mûvet, ha Petõfi le nem beszélné errõl). Õ is tudja, hogy Széchy Mária férje halála után fogságba került és mint „lánglelkû honleány" halt meg; ennek megfelelõen Arany is elmondat vele egy forradalmi beszédet a haza szabadságáról, ahogyan Petõfi teszi. Ezen kívül mindhárom költemény megegyezik abban, hogy végül egyik sem szerepelt a Kisfaludy Társaság pályázatán. Talán a költõk nem érezték megoldottnak a barokk és romantikus elemek ötvözését? Vagy egyszerûen nem készültek el a határidõre? Úgy látszik Arannyal ez utóbbi történt, hiszen õ nem sokkal késõbb kiadatta a mûvét, igaz, a forradalom elõestéjén már nem válthatott ki vele komoly érdeklõdést.

Egy másik Gyöngyösi-kép

Már a Murány ostroma is bizonyítja, hogy Arany - talán ifjúkori olvasmányai miatt - mennyire fogékony volt a barokk költészetre. Az is elképzelhetõ, hogy a Murányi Vénus-ban rejlõ regény-felé mutató lehetõségekre már a költemény írásakor, 1847-ben felfigyelt. Erre a kérdésre mindenesetre visszatért 1863-ban, sok egyéb probléma mellett, amikor az általa szerkesztett Koszorú számára maga készítette el a költõ irodalmi arcképét. Nagyhatású tanulmányának most csak néhány olyan vonására térek ki, mely Gyöngyösit az eddig említettekhez képest új megvilágításba helyezi és egyúttal Arany látásmódjára is jellemzõ.

Mint minden XIX. századi értékelõ, természetesen Arany is foglalkozik Gyöngyösi jellemével és „hazafiságával". A kétkedve méregetõkkel szemben azonban siet megjegyezni: „Jelleme szolgainak nem mondható" (Arany XI, 428). Még némi kuruc mellékzöngét is felfedezni vél benne (mint Waldapfel Imre, ld. 1936, 11), és politikai fordulatot sejt a Murányi Vénus és a Kemény-eposz írása között. „Pálfordulás", ahogy Arany gondolta, valószínûleg nem történt; Gyöngyösi váltásai inkább kora politikai mozgásait követik. Éppen ezért viszont valóban megszaporodnak az aktuális vonatkozások a Kemény-eposzban: „a költõ, kapcsolódván a Wesselényi-összeesküvéshez, igyekszik leszámolni a német segítség reményével, törökgyûlöletre és a magyarság összefogására buzdít", elsõsorban pedig az erdélyiek megnyerésére törekszik (Porogi, 586). Bár nem ismerte a mai kutatás eredményeit, Arany értékelése árnyaltabb, mint a sokáig uralkodó Gyöngyösi-kép: „Gyöngyösit én ama hazafiakhoz számítom, kik az alkotmány érdekében reménnyel néztek az erdélyi ellenállásra, a nélkül, hogy csatlakoztak volna a mozgalomhoz" (427). Talán egy kicsit magára ismert Gyöngyösiben Arany: „úgy látszik, patriarchális családi életet élt az agg költõ, bár hivatala és beteges állapota, melyrõl panaszkodik, gyakori nyugtalanságot szerze neki" (428).

Természetes, hogy Arany sem tartja a szerkesztést Gyöngyösi erõs oldalának. Hogyan is tarthatná, hiszen a toldott-foldott kiadások nem adhattak teljes képet a Murányi Vénusról, és a részletek barokk uralma különben sem férhetett össze Arany kritikusi elveivel. Ám Kazinczy ítéletét Gyöngyösirõl („compositiója egy latnyi sincs") igyekszik módosítani. Szerinte „Volt neki bizonyos terve az összeállításban", igaz, az nem egyéb „az események némi csoportosításánál" (431). Arany tehát már az irodalom fejlõdéstörténetében keresi Gyöngyösi helyét, Tinódihoz, Zrínyihez és a saját költõi gyakorlatához viszonyítva, és nem utasítja el egyszerûen mint meghaladottat.

Nem meglepõ, hogy ez a Gyöngyösi-értékelés sem tud mit kezdeni a költõ számos tudós kitérõjével: „mintha iskolában feladott thema volna" - írja ezekrõl Arany (432). Mégis felfedezi azt, amiben számára Gyöngyösi „ma is valódi költõ": Gyöngyösi líráját. Errõl elragadtatással és a költõhöz illõ cseppnyi iróniával ír: „színt, életet ád a szónak, szárnyat fûz a gondolatnak és sokszor repül jóval magasabban a közönségesnél, noha tapasztalás után, mindig féltenünk kell a lepottyanástól" (431). De már minden irónia nélkül adja meg Gyöngyösinek a romantikus költõ elismerését (ugyanezzel nem sokkal késõbb már Aranynak fog adózni a kritika): „Az általános érzelemnek adott alanyi kifejezést" (437). Elgondolkodtató, hogy éppen Arany fedezi fel az epikus mûvekben rejtõzködõ lírikust. „Õ elbeszélés álarcában a lyra hiányát pótolta", „objectív csak annyiban, hogy mást beszéltet" - ezek a megállapításai kísértetiesen hasonlítanak korunk Arany-értelmezései közül néhányhoz (például Szili Józseféhez, ld. 1996).

Az epikát hivatásának tartó Aranyt mégis talán a Gyöngyösi-mûvek mûfaja izgatta a legjobban. A Murányi Vénusról meg kell állapítania, hogy „Gyöngyösi nem írta [...] hõskölteményi praetensióval" (434), vagyis nem pótolja a magyar eposzt. De ha nem eposz, akkor micsoda? Arany mérlegre teszi Toldy Ferenc véleményét, aki „a magyar verses regény kezdõjét (vagy folytatóját) látja benne", és lényegében ma is érvényes megállapításokra jut. Egyrészt arra, hogy kompozíciója alapján nem nevezhetõ regénynek, hiszen a regényben „a szerkezet némi szövevénye bonyolódás, kifejlés - mindig megvolt", Gyöngyösibõl viszont mindez hiányzik, emellett pedig mûve túlságosan is a tényektõl függ („tudja, hallja, beszéli minden ember, a költõ nem ferdíthet semmit, szemtanúk cáfolnák meg", 434). Gyenis Vilmos véleménye hasonlít ehhez: szerinte a teljesebb fikció és a regény-kompozíció hiánya miatt a regénynek „közel sincs nála [Gyöngyösinél] olyan meghatározó ereje, mint ahogy ez a köztudatba átment" (129). Arany a novellához (eredeti 'újdonság', 'anekdotikus történet' értelmében) és a prózai krónikákhoz köti Gyöngyösit, míg Gyenis az anekdotához és a memoárirodalomhoz.

Másrészt Arany tárgya, eszméje alapján valóban regény-kezdeménynek tartja ezt a mûformát. Talán joggal, hiszen Gyöngyösi a szereplõk magánéletét festi; eszközeit is, például a monológot vagy a levelet, a prózától kölcsönzi. Arany felfigyel a mûvek világiasságára („kevés a vallási vonatkozás", 428) és realizmusára. Ezek a megfigyelések nemcsak a késõbbi Gyöngyösi-kutatás számára lesznek fontosak, de talán már Arany is felhasználta õket saját költõi gyakorlatában. Talán a Toldi szerelme vagy még inkább a Bolond Istók írója Gyöngyösitõl is tanult a romanzo- és verses regény-hagyomány külföldi példái mellett (a Gyöngyösinél kifogásolt „ad vocem!" beillesztett kitérõk vagy az „oda nem illõ elem" például fontos szerepet kap az utóbbi mûben). A Murány ostroma allúziói és a Gyöngyösi-tanulmány kritikusi teljesítménye mellett talán ezek a vonatkozások is igazolják Waldapfel Imre megállapítását: „ma már hiányos volna egy olyan Gyöngyösi-arckép, mely Gyöngyösi érdemei között Arany Jánosra tett hatásáról megfeledkeznék" (1936, 22).

ARANY János Összes mûvei, III, kiad. VOINOVICH Géza, WALDAPFEL Imre, Bp., 1952.

ARANY János Összes mûvei, XI, kiad. NÉMETH G. Béla, Bp., 1968.

GYENIS Vilmos, Gyöngyösi: a korigények és a közízlés, It, 1980, 105-134.

GYÖNGYÖSI István Összes költeményei, I, kiad. BADICS Ferenc, Bp., 1914.

GYÖNGYÖSI István, Márssal társolkodó Murányi Vénus, kiad. JANKOVICS József, Bp., 1998.

HORVÁTH János, Gyöngyösi és a barokk ízlés = H. J., A magyar irodalom fejlõdéstörténete, Bp., 1976, 128-142.

JESZENSZKY István, Széchy Mária a magyar irodalomban, Bp., 1896.

KIBÉDI VARGA Áron, Retorika, poétika, mûfajok. Gyöngyösi István költõi világa, It, 1983, 545-591.

KOVÁCS Sándor Iván, Gyöngyösi István Kemény-eposzának Zrínyi-imitációi = K. S. I., „Eleink tündöklõsége", Bp., 1996, 19-50.

MEDNYÁNSZKY Alajos, Mátkásítás, =M. A., Elbeszélések, regék és legendák a magyar elõkorból, ford. NYITSKE Alajos, SZEBÉNYI Pál, Pest, 1832, 139-152.

PETÕFI Sándor Összes mûvei, II, kiad. VARJAS Béla, Bp., 1951.

PETÕFI Sándor Összes mûvei, VII, kiad. KISS József, V. NYILASSY Vilma, Bp., 1964.

POROGI ANDRÁS, Gyöngyösi Kemény-eposzának politikai koncepciójáról, It, 1986, 583-609.

R. VÁRKONYI Ágnes, Márssal társolkodó Murányi Vénus 1664 ben, It, 1980, 77-104.

SZILI József, Arany hogy istenül: az Arany líra posztmodernsége, Bp., 1996.

TOMPA Mihály Válogatott mûvei, kiad. BISZTRAY Gyula, Bp., 1961.

WALDAPFEL Imre, Gyöngyösi-dolgozatok, Bp., 1932 (Irodalomtörténeti füzetek 42.).

WALDAPFEL Imre, Gyöngyösi Istváni, Bp. 1936 (A Magyarságtudomány Tanulmányai).