MIKES KELEMEN

(1690–1761)

A Nyugat, a modern magyar irodalom legtekintélyesebb folyóirata fedőlapján Mikes Kelement ábrázoló emblémát viselt. Beck Ö. Fülöp plakettjének első változata 1908-ban már a legelső számon látható. Szauder Józseffel szólva: “a fájdalomtól nyomott s az írásban menedéket találó kuruc deák képét népszerűsítette évtizedeken át; azét, aki felütve fejét az írásból, magányos tekintettel mered a világba”. Mintha utolsó előtti bujdosótársának, Zay uramnak válaszolna – teszem hozzá: “Te csak pipálj, Zay úr, barátom, / Tudom, hogy hasznát úgyse lá-

Árpád, Mikes, Nyugat, 1910, I, 167). A Beck-plakett és a Nyugat Mikese nem pipás magyar kuruc, hanem az abszolút író, aki azt a dolgát teszi, amihez a legjobban ért: francia írókat fordít, kiemeli a magyar próza nehéz szekerét a sárból, könnyed, társalgási causeur-modort honosít meg, kitalálja a levélműfajú magyar “lettre familičre”-elbeszélést. Mikes sorsdöntő teljesítményét a Nyugat-mozgalom nevében Kosztolányi Dezső igazolja vissza remek tárcaesszéjében (1935): “Van benne valami a csevegő tárca közvetlenségéből.” A “politikai szenvedélyt ellenben nem ismerte, […] szinte közönyös a politika iránt”; ő a “levél remekírója”; és “ő adott nevet annak a szellemi tanyának, ahol újabb irodalmunk évekig hánykódott és nevelődött.

Mikes Kelemen Kelet-Erdély Háromszék megyéjében, Zágonban született. “Eleinte” ő is “református szülők gyermeke volt” (mondhatnánk a Horváth János feljegyezte kollokviumi bakival); kilencévesen katolizálták, mint egykor Pázmányt. De az író Mikesen semmi nyoma a felekezeti pecsétnek. Apját kivégezték. Cserei Mihály tanúsítja, hogy a Thököly mellé állt Mikes Pált Fogarasban a császáriak kínozták halálra. “Előbb a két szemét tolták ki, azután minden nap egy-egy lába- és kezeujját vagdosták le, végül is egész testét megsütötték és éjtszaka eltemették.” (Idézi Gálos Rezső.) Kelemen ekkor még csak egyéves; mostohaapja Boér Ferenc. A kolozsvári jezsuitáknál tanul; egy iskoladrámában Mátyás király jegyesét, Podjebrad Katalint alakítja. Tejfelesszájú, szelíd, lányos arcú ifjúként örökíti meg egyetlen fennmaradt arcképe is: kis bajuszka, puha, csigás haj – és hogy mégis férfinak lássék: páncélzat a vékonycsontú testen.

Tizenhét éves, amikor 1707-ben II. Rákóczi Ferenc belső inasa, majd bejárója (később kamarása, főkamarása) lesz. Hűségesen követi urát a száműzetésbe, ahol 1711-től félévszázadot tölt: öt évet Franciaországban, a többit, 1720-tól, török földön, a Márvány-tenger melletti Tekirdaˇgban (Rodostóban), ahol odaérkeztükkor egész utcát belaktak a bujdosók. 1736-ban az ifjabb Rákóczi (a fejedelem József nevű fia) török által támogatott, majd lefújt vállalkozásának résztvevőjeként Mikesék eljutnak “Erdély köpönyegéig”, meglátják a Kárpátokat. De soha vissza nem térhetnek. “Ex Turcia nulla redemtio” (1741). Mikes Kelemen az utolsó bujdosóként hal meg: “Már most egyedül maradtam a bujdosók közül, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre, most egyedül maradván nekem kell kimenni az áldozatra.” (Rodostó, 1758. december 30.)

Az örökké zúgó tenger partján az udvari regulákhoz igazított monoton, klastromos-katonás Rákóczi-napirend a fejedelem haláláig sem vesz el sok időt Mikestől: 1735-re a 207 fiktív levélnek már több mint a fele kész. (Hogy “Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivevé ma közülünk a mi édes urunkot” – erről a 112. levél tájékoztat.) Ha hozzávesszük ehhez Mikes 6000 lapra rúgó fordításait, Az idő jól eltöltésének ez a módja (ez egyik fordításának címe) irodalmi művének megteremtéséhez éppen jó mód volt. Véletleneken múlt, szinte népmesei a történet, ahogy a Mikes-hagyaték megmaradt és hazakerült. Csak a Törökországi levelek kéziratának sorsáról szólva egy Horváth István (“Ojeros Stefanos”: Öreg, Agg István) nevű közember emigráns érdemeit kell kiemelnünk. Ő is Rodostó kuruc utcájában lakott; 1799-ben, százhúsz (!) éves korában halt meg. Mikes jól ismerte: lányának esküvőjén, mint a bujdosók feje, ő volt a násznagy. A Mikes bizalmát élvező aggastyán őrizte meg és juttatta haza a Mikes-hagyatékot. Egy értékes Mikes-kéziratról már 1789-ben hírt adott a bécsi magyar sajtó: “Szelim travniki basa” Mészáros nevű, Szolnokról elszármazott, kedves magyar szolgáját vásárolni küldte Bécsbe, s az “Thekerdárból” magával hozott “egy igen ritka, magyarul írott könyvet”, amit ő “néhai Rákóczi Ferencnek Horváth nevezetű szolgájától kapott”, s aki azt közölte, hogy Mikes Kelemen, “Rákóczi társa írta volna”. – És 1794-ben, amikor a Mikes-hagyatékot őrző-védő Horváth apó még csak száztizenhat éves, meg is jelenik Szombathelyen a Leveleskönyv! Festetics György gróf támogatásával kiadta Kultsár István, a kiváló literátor, okosan megszerezve hozzá a cenzori engedélyt, még 1792-ben, II. Lipót alatt.* Mikes Kelemen tehát a XVIII. század végén lesz tényezője a magyar irodalmi tudatnak. Szerencsés időpont: a régi és az új irodalom határán Faludival együtt ők szabják meg a magyar próza új irányát.

A kuruc Mikes-modellt romantikánk munkálta ki. Legnépszerűbb nézetből az Arany-epigon Lévay József láttatta Mikes Kelement; sorai máig emlékezetünkben vannak (“Egyedül hallgatom tenger mormolását, / Tenger habja felett futó szél zúgását; […] / Zágon felé mutat egy halovány csillag, / Hol a bércek fején hókorona csillog”). Mikes a Lévay-versben annyira szabadságpárti, hogy inkább a sírt választja az Erdély felé indulás helyett (amire persze semmiféle lehetősége nem volt!): “Ha feléd indulok, lelkem visszatartja / Az édes szabadság bűvös-bájos karja, / Vissza mind a sírig.” Irodalomtörténet-írásunk újabb Mikes-képén Barta János, a szövegkiadó Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes hagyta rajta kézjegyét. A “Mikes köpönyegéből kibújt” erdélyi prózaírás hódolatát Tamási Áron tolmácsolta Mikes szellemének (1935), s félszázad múltán egy adataiban nem mindig pontos,** de elmés “fikcióesszé” mert feltenni Mikessel kapcsolatban kényes kérdéseket. Amúgy a magyarországi és erdélyi Mikes-irodalom apologetikus, elég egyhangú, mondhatni, unalmas, mint az a két húrú török zene, amit Mikes az őrület határáig hallgatott.

Mikes érdekes, titokzatos személyiség. Prózastílusa egyedülálló. Ezt a két összetevőt állítja harmóniába a Törökországi levelekben. Próbáljunk meg válaszolni – másra nem is igen lesz tér –, miképp viszi végbe? Kivégzett édesapa, mostohaapa, jezsuita konviktus, udvari bezártság, külső közelség Rákóczihoz, férfimagány: kettős családtalanság (szüleit elveszti, maga nem nősül meg, teljesült szerelméről nem tudunk) – mind lélektani megvilágítást kívánó tényezők. Barta János Mikes “zárt világát” emlegeti, vele született konzervativizmusáról beszél: “ez tart távol tőle egész élete folyamán minden komoly kételyt. Bizalommal és derűvel zárkózik ő is önmagába; erős megfigyelés és kutatás nem kenyere; a mélyebb világnézeti és politikai problémák szinte leperegnek róla.” Hogy öt évet francia földön töltött, annak nyelvtudásán kívül szinte semmi nyoma: a legnagyobb témaínségben “sem képes egy párizsi emléket elővarázsolni”. Politika, hadi dolgok nem érdeklik, szemlélete e tekintetben naiv; élete nagy szakaszait és élményeit (a szabadságharcot és Párizst) említetlenül hagyja. És még mindig Barta professzor szavaival: “Ez az önmagának kifejezést kereső egyéniség nem különösen mély és nem is nagy szemhatárú.” Mikes önminősítésével: “az én eszem nem hasogatja az áert” (80. sz. levél). A másik analitikus, Szauder látlelete: Mikes “kedélyének játékossága, nyájaskodása mélyén elfojtott fájdalom, kényszerű rezignáció lappang, s jelleme nem oly egysíkú, mint régebbi irodalomtörténészeink gondolták”. Szauder ezzel a levélrészlettel érvel: “mi ott oly nagy, csendes nyugalomban élünk, hogy úgy tetszik, mintha másutt mind meghaltak volna, csak mi élünk, pedig ha jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk.”

Kamocsay Ildikó fikcióesszéjéből is íme néhány nyersen kimondott, szúrós tézis: “Mikes azért választotta […] a száműzetést, mert semmire sem vágyott jobban, mint hogy jogaitól és kötelezettségeitől megszabadítsák. Nem tudni, mekkora szerepet játszott veleszületett fizikai restsége és életidegensége abban, hogy nem kívánt felnőtt férfi módjára élni, s mekkorát a szerzett szorongás: [az apa] kísértő emléke, akit Thököly [!] rettenetes kínok között végeztetett ki Fogarasban.” – “Mikes Kelemen tehát minden gondtól megszabadulva, örök gyermekként üldögél a Márvány-tenger partján, szemlélődik, és ír. Ha nem írt volna, ő lenne a magyar Oblomov. De írt, s ezzel megnyitotta azoknak a gyönge idegzetű magyar entellektüeleknek a sorát, akik az Ördöggel is hajlandók cimborálni egy békés zugért, mely védelmet nyújt rémképeik – kinek-kinek a maga Fogarasa ellen.” – “»A legnagyobb dolgunk a’, hogy eszünk, iszunk, aluszunk s a tengerparton sétálunk.« A szép vidék, az egzotikus lakosság a maga furcsa szokásaival, s a nagypolitika […] színes képeskönyvvé állnak össze, melyben kedvtelve lapozgat egy húsz-, majd harminc-, negyven- … hatvanéves pufók kisfiú.” – “A lélek nyugalmát ebben a földi paradicsomban csak az zavarhatja meg, ha a test szükséget szenved. […] Szerelem nélkül azonban mégsem lehet meg a lélek […]. Mikes megtalálja a módját, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon”: kitalálja “a világ egyik legmesteribben megkomponált fantáziaszerelmét”. Való igaz: “tökéletes feleséget teremtett magának a levelek címzettje, a kitalált nagynéni személyében, aki mindent megért, mindent megbocsát, de sohasem alkalmatlankodik; ha kérdez, csakis azért teszi, hogy a szeretett férfinak alkalmat adjon egy-egy kedves témáját kifejteni, s ráadásul (Mikes ezt remekül kifundálta!), a játék lényegéből adódóan, ő az olvasó is. Ez a szerelem nem fenyegethet beteljesüléssel. Mikes óvatosabb, mint Pygmalion, s – biztos, ami biztos – még a kitalált szerelem trónjára is egy nála idősebb nőrokont ültet.”

Alkat, karakter, személyiség hajlandóságai és Mikes prózaírói zsenialitása a Törökországi leveleknek ebben a jól elgondolt fikciójában a barokkra oly jellemző elhitetés, meggyőzés érvényre juttatásával testesül meg. Nem haloványabb fényű siker elhitetni a nagynéni létezését és a fiktív levelek misszilitását, mint Zrínyié, aki hőskölteménye művészi eszközeivel a vereséget győzelemként tudja ábrázolni; mint Koháryé, aki intenzív börtönálmaiból hatalmas vendégséget vagy vadászatot teremt; mint Faludié, aki elfeledteti velünk álomlátását a virágok és vetemények táncmulatságával. Mint egy detektívregény precízsége, olyan a mikesi figyelem a konstruált nagynéni és a misszilitás körül: az előre-hátrautalások, a hitelesítő részletek hálózata megérdemelné a teljes feltárást. Mikes még azt a kis férfihuncutságot, csekély erotizmust is megengedi magának, hogy a levelek “szerelmes” búcsúzó formuláit összekapcsolja a maga lefekvési készületeivel, ágybabújásaival. “Héj, […] mint szeretem kédet! […] De a gyertyám mindjárt elaluszik, én is alszom.” (13. sz.) “P. S. Édes néném, hová lett annál szebb levél, ha rövid is, mint amelyet egy híres generális írt volt feleségének a harc után, mondván: Az ellenséget megvertük, egy kevéssé elfáradtam, jó étszakát, kedves feleségem.” (102. sz.) Ez aztán ripsz-ropsz beteljesülés, mert a háromsoros post scriptum előtt is csak öt és fél sornyi a levél: Mikes már “feleségül is vette” a generálistól való ügyes idézettel a nénit! Ha jól látom, ezzel logikusan el is fogynak az ágybabújós záróformulák: “házasember” nem álmodozik egyedül, felesége mellé kell feküdnie. Később egyszer – véletlenül-e? – tegezi is a nénit: “Azt írod, édes néném” (58. sz.).

Mikes mestere az efféle kis és nagy trükköknek, amint majd még látni fogjuk. Mestere az íróság fogásainak, mert a “szerelem” lehetett “fantom”, a “létezés” lehetett “vegetáció”, az írás “egyetlen szenvedélyének lángját” azonban nem állíthatta takarékra. Mikes “tudta, mire képes, hogy tudniillik ő él, vagy ír”. Így mondja az esszéista Kamocsay, és így mondta már professzor Barta: “egy »ideálpoétai világot« épít fel magának; egy gáláns regény apró, de érzelmes fordulatait játszatja le”; “őseredeti elbeszélő tehetség, aki a látszólag naiv, spontán formákkal bravúrosan tud bánni”; “Az elmondottakat azon keresztül élvezzük, ahogy az író elbeszéli őket: a magyar széppróza történetében nagy példái vannak ennek (Mikszáth!) – s Mikes ott van a korai nagyok között.”

Mikes Kelemen a csevegő játékos, mondhatni furfangos prózastílus erdélyi klasszikusa. Már a Törökországi levelek legelső rodostói darabjában ott egy remek anagramma: “És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagrammát csinált a város nevéből, és e’ jött ki belőle: OSTOROD.” (36. sz.) Bercsényinek ez a szójáték az irodalmi főműve, de hírmondója sem maradt volna, ha Mikes nem csap le rá, s nem foglalja bele már első rodostói levelébe. (Bercsényit különben Mikes nem kedvelte, nincs is több dicsérete róla.) Harmadfél század távlatából úgy látjuk: a “Rodostó: ostorod” sorskibeszélő játék a szavakkal; abból a fajtából, mint amilyen a Bethlen Miklós ötlete: “Rabutin, rabbá tőn”. – Mi szél fúj Erdélyben? – kérdezem egyszer, vagy húsz esztendeje Lászlóffy Aladárt Kolozsvárott. Kapásból válaszolt: “Fúj, süvölt a VATRA szele”. (A VATRA tudvalévően szélsőséges, nacionalista erdélyi román egyesülés.) Mintha addig mi sem változott volna Transsylvaniában Bethlen és Mikes óta.

Ha kiemeltük Bercsényi Rodostó-belépőjét, Mikesről is előrebocsátandó: 1720 tavaszán már két első rodostói levele (36–37. sz.) teljes írói fegyverzetében mutatja. A huszonhat pár lapátos gálya magyar rabjairól – mert ők röpítik a bujdosókat “a héracleai portusba”, ahonnan már csak egy lépés “Ostorodostó” – kiderül, hogy “azt a nyomorú életet megszokták”, és nem is lehet “módot találni abban, hogy megszabadulhassanak”, családjuk is elpusztulhatott már: miért és mire mennének haza Magyarországba?! Most teljesedik ki az eddigi harmincöt levélben minduntalan előkerült török adagium értelme a “rakás kenyér”-ről. Kinek-kinek lerakja azokat a földkerekségen valahol a Teremtő – a Mikesékét, lám, mégsem Gallipoliban, Drinápolyban, Jénikőben rakta le, hanem Ostorodostóban: “Kinek-kinek itt vagyon elhintve a kenyere – addig csak itt kell lenni, míg abban tart.” Nem tart tovább a halálnál. Minek már addig hazamenni? Mintha az Ostorodra felelné a maga két szállóigéjét Mikes a két első rodostói levélben: “A bujdosásban is bujdosnunk kell” (36. sz.); “Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont” (37. sz.).

Az erdélyi prózának ez az ötletesen megnevező, kiemelő ereje, komolyan-játékos hajlandósága összefügg a Királyhágón túli és a Kárpátok “köpönyege” közötti országrész sokévszázados önállóságával és zártságával. Erdélyben ráadásul többszörös nyelvi elkülönüléssel és kölcsönhatással kell számolni, hiszen a román és a német szó is járta. Minél kényszerűbb földrajzi, politikai, etnikai zártságról van szó, egy nyelvi közösség annál inkább magára marad: nyelvében él, nyelvére utalt, csak abban szabad és alkotó; annál inkább őrzi a táji sajátosságokat, archaizmusait. A sokáig érintetlen tömbökben élő székelységnek különösen jellemzője a nyelvi önnemzésig menő szókultusz, az évődő, tréfás, szellemes fogalmazás. (Székely vicc vagy pesti zsidó vicc persze egyre megy: a pest-budai polgárságnak is megvan a maga nyelvi humora, városi költészete, gondoljunk csak a kabaréra vagy a reklámra – kiváló írók is szállítói voltak.) A rodostói bezártság, a “bujdosók a bujdosásban” Mikes definiálta helyzete (Barta János közelítéseivel: “parányi bolygó”, “légüres tér”, “udvar-fikció”) még szűkebbre húzza a határokat, s ösztönöz a nyelv kifejezés-lehetőségeinek csűrő-csavaró, behatoló kipróbálására, végletességeire. Mikes koordinátái különösen összetettek: magyar, erdélyi, székely és emigráns.

A mikesi nyelvi humor legfontosabb hordozói az ismétlések és a szójátékok. Ezek retorikai-poétikai karakterét azonban a kutatásnak még nem sikerült megragadnia. Az ismétlések Mikes leveleiben fokozatok, kapcsolódások által jelenlévők: egy leírt szó úgy ismétlődik, variálódik, egy sodorni kezdett motívumszál úgy lesz erősebb az ismétléssel, hogy játékosan, szórakoztatón viszi előre a gondolatmenetet, a mese, a történet kifejtését. Például: “Isten adjon olyan feleséget, aki írni és olvasni tudjon, de ha nem tudna is, azon lennék, hogy megtanyítanám, ha több esze nem volna is, mint egy macskának.” És az ismétlő folytatás: “Édes néném, szeret-é kéd úgy, mint macska az egeret?” (27. sz.) Az ismétlés egy fokozó variációval, merész szinonimaszerűséggel is bekövetkezhet: “az elmúlt hónapnak minden résziben, ráncában” (76. sz.).

Voltaképpen ismétlés, jelentésfokozás a szójáték is: “házam” “fogházam” (15. sz.), “lófejű” – “lófő” (39. sz.), “vőlegény” – “vőember” (49. sz.), “árvíz” – “árbor” (64. sz.). Ismétlés és figura etymologicás szójáték szintén összekapcsolódhat: “azon légy, édes néném, hogy Kelemen ne kelletlen, hanem kellemetes legyen nálad” (79. sz.). Csavarosabb, merészebb a “Sárosi gróf” – “Sárosi” – “Sárosiné” analógia, mert II. Rákóczi Ferenc nevezte magát Párizsban Sáros grófjának. A Sárosi–Sárosinét Mikestől a sárfürdőző, iszapdagonyázó köszvényesek kapják, akik közé a fejedelem Rodostóba látogató, igen szerény képességű fia is odafekszik.

A szóismétlés ókori poétikai fogalom: klimax, gradatio, catena (‘lépcsőzetesség, fokozás’). Szenczi Molnár XVII. század eleji szótára ezt az ókori meghatározását vette fel: “Szólásnak módja, midőn azmely igén az beszéd elvégeztetik, ugyanazon kezdetik el az kevetkezendő, és így mind feljebb hág az beszéd.” A szójáték a retorikában a paronomasia, az annominatio.

Mikes mind az ismétlésnek-fokozásnak, mind a szójátéknak kiváló művelője. Ismétlései és szójátékai egymástól nem könnyen választhatók el; mindegyikben egyre “feljebb hág a beszéd”, vagy ahogy maga mondja: ha már egy “matériában elegyedtem”, akkor “követem még egy darabig” (56. sz.). Látni fogjuk (anélkül, hogy ezúttal pontos poétikai osztályozásra törekednénk): van például lineáris és ellentétes (62., 67. sz.), van fokozó és rejtett ismétlés (129., 8. sz.). Íme alább néhány kiragadott, jellemző példa a levelek sorrendjében.

Gradatio (ismétlés, fokozás)

A szultán vejének udvari kapitánya ebédre vendégli őket, de csak éppen megszagolhatják a fogásokat, oly gyorsak az étekfogók. Erre mondja Mikes: “csak az orrunkot akarták megvendégelni”. Az ételtelenséget az italtalansággal ismétli-fokozza: “De az italról szó sem volt.

A’ való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot nem okozott.” És ezt követően így hág feljebb beszéde a szomjúságot nem okozó orr-megvendégelésről: “Ennek a száraz ebédnek vége lévén, azután igen könnyen lóra ülénk.” (3. sz.) De haladjunk most már csak idézetekkel: “Édes néném, […] én szívemnek minden zsebje, ránca, fiókja tele a kédhez való szeretetemmel” (8. sz.). Ibrahim pasa “Ott ül, amég lehet, mi is itt ülünk, amég lehet; mert csaknem bizonyos, hogy már a hadakozást ki kell várnia, és a békességet is maga mellé ülteti” (13. sz.).

“A minap […] meleg szél jött reánk […]. Most ennél egyéb hírt nem írhatok. Ezek elég meleg hírek, de gondolom, hogy rövid idő múlva hideg híreket kell írnom” (15. sz.). “Immár tudja kéd, hogy miért fekete annak az úri asszonynak az orra, de azt nem tudja kéd, hogy holnap a vezér szembe akar lenni a fejedelemmel” (22. sz.). “Én pedig majd olyan hírt küldök kédnek tenger habjain, amelyen mind a két füle megcsendül kédnek – jó, hogy több füle nincsen kettőnél. De legelőször szép színű és jó szagú hírt írok, azután írom meg a csendülő hírt” (33. sz.). “A meleg házban nem mesterség írni, a kéd leveleit pedig a hideg házban is gyönyörűség olvasni” (39. sz.). “A porta nemrégen csinált a császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet – huszonnégy kőfallal rekesztették bé tehát az utunkot Erdély felé, […] még csak a reménséget is ládába kell zárni” (39. sz.). “Pola téti! […] már jó napot is tudok mondani görögül. De tudja-é kéd, hogy ma micsoda nap vagyon?” (40. sz.). “Bercsényiné asszony […] már látja, hogy hamarább meglátja a mennyországot, mint Magyarországot. Bizony jobb is az első a másiknál: de mit ártana Magyarországból mennyországba menni?” (42. sz.). “Édes néném, […] fogadjuk fel, hogy kéd azt nem tudja. De azt könyv nélkül is tudja kéd” (54. sz.). “Elég a’, […] táncba viszi a mátkáját, aki is tánc közben […] egy kis szelet talált bocsátani [értsd: púzott], az a kis szél vitte őket a szerencsének partjára” (55. sz.). A “Boldogságos Szűz gyermekágyban fekszik. […] Sok ideje vagyon már, […] hogy mi is a bujdosásban fekszünk” (58. sz.). “Én eleget prédikállottam a fiakról, azért leszállok a prédikálószékből, és menjen fel kéd is oda prédikállani a lányakról” (62. sz.). Bercsényi úr “halála előtt két órával egy pipa dohányt kiszívott – de megholt, kédet pedig az isten éltesse. Amen” (67. sz.). “Való, hogy azok a szent zarándokok gazdagon bujdostanak, mi pedig szegényen maradunk egy helyben, és anynyiban jól vagyok, hogy éjtszaka nem kell felkelnem, hogy enni adjak a marháknak. Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném a pásztori életet, mert azok a szent juhászok csendes életet éltek” (74. sz.). “És […] amint a francia példabeszéd mondja, kinek-kinek kell tudni, mi fő a fazakában: az én fazakamban pedig semmi hazamenetelre való reménségem nem fő” (75. sz.). “És a lakadalam is meglett azután. Talám édes néném, a föld alatt lakó emberek is lakadalmaztak és táncoltak, mert tegnapelőtt nagy földmozgást érzettünk alattunk. Azt gondoltuk, hogy valamely szekérre tették az egész várost, és úgy visznek valahová” (77. sz.). “Amelyet […] megcselekszem, […] amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyos leves vagyon,*** miért ne volna rongyos elme?”; “Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet, valamint én. […] Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál. Az elefántot mondják, de még nem láttam őnagyságát”; “A kenyérszentelés […] még a negyedik saeculumban kezdődött. Én pedig a tizennyolcadikban elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a kéd egészségiért. Amelyre vigyázz, édes néném, és ne egyél sok cseresznyét” (80. sz.). “Tudom, azt fogod mondani, hogy jól aludtam az éjtszaka, mert a jó aluvás után könnyebb verseket gyalulni. Elrakván hát a verscsináló szerszámaimat, maradok, édes néném mindenkor stb.” (105. sz.). “A csauz pasa a fejedelem előtt ment, a szállásáig kíséré, és vége lett a komédiának, és ennek a levélnek” (129. sz.). “Mindezekből […] nem kopik a nyelvem a beszédben. Hadd koptassam tehát a pennámat az írásban, mert arra elég időm vagyon, és beszélgetés gyanánt legyen”; “Úgy lehet, hogy Csíkból reánk üthetnek, és egy éjtszaka az ágyban találnak. Olyan öltöztetőkre nincsen szükségem” (150. sz.). “Ne csudáljad, […] igen nagy szárazságok járnak – a téntám is elszáradott […], csak a vizek el ne száradtak volna, mert csak szükségre valót is nehéz kapni” (163. sz.). “Az új vezérünk az új jancsáraga. Meddig ül a pócon, azt maga sem tudja. De azt tudom, hogy néném egészségét kívánom” (168. sz.). “Minthogy” a pasa “az új feleségével sem lakhatik, azért a felesége ád néki csemegére egy-két […] rablányt. Nekünk is csemegére elég bő szüretünk volt” (178. sz.). A törökök a szerecsenek és a perzsák vallását “eretnekeknek tartják és kárhoztatják. Én pedig nem kárhoztatom azt, aki hosszabb levelet nem akar írni” (180. sz.). Májusban “szoktak eret vágni. Ennek a hónapnak 6-dik napján sok érvágások voltak Prága mellett”, ti. az osztrákok és a poroszok csatáztak, s jól éren vágták “a királyné hadát”; “ha a levél kicsid [mert még 6 sor sincs!], a hír elég nagy” (202. sz.). “Mi itt csendességben aluszunk, de Szléziában szüntelen talpon kell lenni, ugyan talpon is meghalni”; “A kevélység és a bosszúállás mit nem okoznak! Énnékem is bosszút kellene állanom, mert régen nem vettem a néni leveleit” (205. sz.).

Az ismétlések humorát – mint e legutóbbi példában is – többször a nagy és a csekély ellentétes méretei adják. Rejtve ott lehet ez a fel- vagy lefokozó ismétlő variáció Mikesnek akár egyetlen összetett szavában is: a vászonsátorról mondja, hogy vászonház, vászonpalota, a soksátras helyről, hogy vászonváros (74. sz.); a mecsetben bedugott füllel üvöltő müezzinekről pedig – mert náluk üvöltéssel pótolják a harangszót –, hogy bőrharangok (189. sz.). Mikes derűs ismétlő ötletességei a tragédiát is feloldják. A többször átélt földrengés egy lakodalom kapcsán úgy kerül elő: ’föld alatt lakó emberek lakodalmi tánca’. És egyik ötlet nemzi a másikat: azt gondolták a földrázkódásról, “hogy valamely szekérre tették az egész várost, és úgy visznek valahová”. Micsoda költői látásmód! A földrengés lehetett az ötletadója a Törökországi levelek francia források nyomán készült betétjének a Johannita lovagrend alapításáról. Mikes nádmézestintázik, Zsuzsizik kicsit a levél elején, aztán téma hiányában kitalálja, hogy a néni arra kíváncsi: “kik voltanak a templaristák”, és már el is kezdi a máltai lovagok történetét. A végén eszébe jut: “Még Magyarországon is látni romlott templomokot”. Templomot földrengés ronthat el igazán – erről juthatott eszébe a templomos lovagok históriája. És megint feloldó, hamiskás mikesizmussal teszi hozzá az “alkalmatos földindulás”-hoz a travesztáló poént: “Ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném, jó éjtszakát.” (71. sz.)

Annominatio (szójáték)

“De édes néném, […] énnékem gyakran kell írni, legalább minden héten hét levelet”

(2. sz.). “A’ való, hogy ideje is már kvártélyban szállanunk, mert a Fekete tenger igen fekete [értsd: veszedelmes] szelet bocsát ránk” (31. sz.). A “vőlegény” – “vőember”, “árvíz” – “árbor” típusú ismétlő fokozások természetesen szójátékként is minősíthetők, csak most más tagját kell kiemelnünk. De hadd szorítkozzam egyetlen minőségi példa idézésére és bizonyos elágazásaira: “Ezzel maradok kéd köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája” (34. sz.). “Azért maradok az asszonynak nemcsak spárgás, de köteles szolgája” (101. sz.). Mindez a szokványos “köteles, lekötelezett szolgája” levélzáró-formuláról jut eszébe Mikesnek, és itt nem fokoz, hanem szójátszik, hiszen a madzagos, spárgás gyengébb fokozat, mint a köteles, láncos.

Petőfi Sándort itt kétségtelenül a köteles, madzagos ötlet ihleti: “Koszorús Jankó(fic)! […] Immáron pedig ami Rumány [Murány] ostromát illeti, […] dicsőségednek egy új, nem selyemszálát, hanem hajóhúzó kötelét eresztetted” (1848. január 2.). A levélzárást is Mikes ösztönözhette: “vagyok és maradok aki tavaly voltam”; vö. “vagyok aki voltam, és lészek, aki vagyok” (60. sz.). Ez a Petőfi-levélkezdet (1848. szeptember 17.) szintén Mikes módján többértelmű: “leveledet kapám (és ásóm!)”. Máshol meg ilyen mikesi fordulattal él: “Bájdús Jankóm! […] szavadra tökéletesen elhiszem, hogy silányak azok a versek, melyeket írtál, hanem azért csak írd le őket, kedves öcsém, és küldd el nékem, mert két orr többet lát” (1847. szeptember 9.). Vö. Mikes két helyével is: “megláthatta a füleivel” (92. sz.), “De se szememmel nem hallok, se fülemmel nem látok olyat, ami arra fordulna” (105. sz.). A “leveledet kapám (és ásóm!)” a koltói mézeshetek időszakából való. Arra készülve írja Bájdús Jankónak Isteni Sandri: “(jelenleg éppen viszkető tökű) barátod”, s erre rímel így a szemérmes barát: “(jelenleg éppen viszkető öklű) barátod” (1847. augusztus 29., szeptember 7.). Ez a fajta játékosság is a Mikes-levelek összefüggéseire, olykor rímelő lezárásaira mutat.

Miképp indázzák át a teljes Leveleskönyvet Mikes bizonyos motívumai, hogyan ismét-

Nagy káposztakultuszában egyívású Bethlen Miklóssal, a Tótfalusi-szakácskönyvvel, Apor Péterrel vagy Mátyus István marosvásárhelyi orvosdoktorral, aki szerint ez a mennyei eledel és orvosság “minden kerti vetemények királynéja” (1787). Egy különös fokozó ismétlés-variációjával Mikes egyszerűen káposztásfazékként határozza meg önmagát: “jobban szeretett volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mint kávét ivó findzsája a [török] császárnak” (7. sz.).**** Ez a káposztásfazék-Mikes szeret is jókat enni, és kevésbé érdeklődik a török föld római emlékei iránt, mint elvárnánk tőle: “Ma reggel fejedelmünk a Pompeius oszlopát volt megnézni, amely oszlop a Fekete-tengernek torkában egy nagy kőszikla tetején vagyon. […] egy darabig felmentünk a kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk, mert igen meredeken vagyon, és egyik kőszikláról a másikra kellett volna ugrándozni – a káposztásfazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vadkecske. […] Nincsen mit nézni rajta, hanem csak a régiségeért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompeius tette oda […]. Ha Pompeius tette is, nekem ahhoz mi közöm? Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzá ne küldjön kéd megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompeius meg nem fizeti nekem a keszkenőmöt, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.” (34. sz.)*****

A káposzta-apoteózisok között nincs ilyen kis, kimunkált, kerek “tárca”, mint ez a “Pompeius oszlopa és a keszkenőm”, de van Mikesnek egy összefüggő híres levélincipitje, amelyben magát a levelet (a levél műfaját) hasonlítja a káposztához. Kurzívval emelem ki benne a kulináris és a levélírásra, az írásra vonatkozó részeket:

“Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. Vannak olyasok, akik leírják, amit akarnak mondani, de a’ csak száraz, sótlan és ízetlen; némelyek pediglen legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a kéd veres orcája, hogy megpirítom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint kéd, amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jóízű étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem mérem, nehogy azt mondja kéd, hogy a káposztához hasonlítom a kéd levelit (de meg ne haragudjunk). Ha szinte ahhoz hasonlítanám is, mit vétenék véle? Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béboríttatott káposzta, amely távulrúl úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüstfedelet, alatta drága füet [füvet] lehet találni.

Erre, tudom, azt mondjuk, csak a káposzta neki! Azt ne csudálja kéd, mert egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőben is azt teszem fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom, mi okból, az orvosdoktorokot a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával gyógyítottak mindenféle betegeket. De egyéb dicséretet nem mondhatnék is felőlle, a’ nem elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi címer? Hogyha pedig a könyvem elkészül, azt akarom, hogy a többi híres auktorok közi számláltassam, mert ugyanis ha az aranyról, ezüstről és egyéb metallumokról, drága füvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a káposztáról, holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éh gyomornak. Minthogy már a gyomros matériában elegyedtem, talám követem még egy darabig. Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról, némelykor a kancelláriákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban, azért ma, amint észreveszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok.” (56. sz., 1724. szeptember 14.)

Figyeljük meg, mily könnyedén viszi végig Mikes a levél–étek–káposzta kapcsolódást.

A rokokó kicsinyítések (kis hegyecske) és hasonlító túlzások (ezüstből való, lágy ezüst, drága fű) a leírt tárgy és a vele való eljátszadozás szeretetét mutatják. “Minthogy már a gyomros matériában elegyedtem, talám követem még egy darabig.” Mikes csakugyan kedvelt matériájánál marad; rodostói élmények híján ókori példák kerülnek elő: Kleopátra, ahogy milliót érő gyűrűje ékkövét borban megitta; Vitellius császár, “aki egy pástétomot csináltatott ebédjire, amely csak fácánnyelvvel volt tele”; Caligula, aki aranytálból, aranyozott árpával etette a lovát stb.

megehetném a papirost is” (75. sz.). A levelek édes szájú ízesítése és kóstolása Mikest megint szerelemközelbe sodorja: “Édes néném, ha valamely idegen olvasná a kéd levelét, nem hinné el, hogy atyafiak vagyunk, azt gondolná, hogy még több vagyon atyafiságnál közöttünk, mert rendszerént az atyafiak levele hidegebb téntával vagyon írva.” És mond még többet is: “nénémséget néha el is felejteném”! Miként fokozza ezt tovább? Lefokozással. Megnyugtatja magát, hogy nem lesz ebből baj, bebiztosított “szerelem” ez a házasság ellen: “a mi szeretetünk semmit nem alkalmatlankodik, mi azért jól alhatunk, jól ehetünk, és semmi nyugtalanságot nem okoz a mi szívünk”. Hogy még szemléletesebb legyen, és ne essék ki a gasztronomikus ihletkör fokozó futamaiból, hozzáteszi: “a mi szívünk mindenkor frissen és hívesen vagyon, és nem peshed úgy, mint füstölt hús a nyárson”. Azaz: friss, hűs, józan a mi szívünk, szó sincsen szerelmi lángolásról: “ne legyünk olyanok, mint akiknek a szíveket a lángon vagy rostélyon égeték” (70. sz.).

Nehéz abbahagyni a kézre álló kommentárt. De térjünk vissza szabályosabb tudnivalókhoz. Mikes 1717. október 10-én írta első, 1758. december 20-án utolsó fiktív levelét. Ez 40 év alatt 207 levél. Franciás címmel is ellátja a gyűjteményt: Konstantinápolyban gróf P.... E..... írott levelei M.... K.... Amit úgy egészíthetünk ki: Konstantinápolyba gróf P[aksy?] E[rzsébethez?] írott levelei M[ikes] K[elemennek]. “Ilyen leveleket Mikes nyomtatásban is olvashatott, így Roger Rabutin comte de Bussy (1618–1693) és unokatestvére, Mme de Sévigné (1626–1696) – a francia irodalomban is egyedülálló – levelezését, amely 1697-től Párizsban többször is napvilágot látott. Mikes elképzelt szerepe, Leveleskönyvének az »édes néném«-mel évődő hangneme kísértetiesen hasonlít Rabutin de Bussy leveleinek bizalmas hangjára, a »ma chčre cousine … qui a plus l’air de Maîtrasse que de Cousine« (édes húgom…, aki inkább egy kedvesre, mint unokahúgra emlékeztet) finom galantériájára” (Hopp Lajos).

Mikesnek biztosan van két irodalmi hőstette. Az emlékirat súlyos monológjainak, konfeszszióinak egyes szám első személyű beszélő-helyzetét úgy őrizte meg és tette derűsen könnyeddé, hogy teremtett hozzá egy visszabeszélőt, felelőt is “P. E. grófnő” személyében. A levélíró a nénjéhez beszél, az válaszol neki; és ez már beszélgetés, társalgás, csevegés; ahogy maga is megvallja: a levélírás “beszélgetés gyanánt legyen”. Íme a “két kuruc beszélget” politikán inneni fiktív poétikai helyzete. A “kávéházi” Kosztolányi Dezső (aki persze lerobotolta a filosztájékozódás hosszú óráit is Szerb Antal mellett ülve az Egyetemi Könyvtár tanári kutatótermében) csalhatatlanul ráhibázott az egyik Mikes-hőstettre: “Aki levelet ír, az társalog papíron. Társalgási és társasági műfaj a levél. Van benne valami a tárca közvetlenségéből. Híreket közöl a külső és belső világból, a környezetről és a levélíró egyéniségéről. Az újság föltalálásáig valóban az újságot pótolta.” Folytassuk is Kosztolányival: “Mélyen magába nem tekint. Azt, ami küszködik és viaskodik benne, elaltatja, megdermeszti valami mákonnyal.” De valamit felhoz a mélyből: felhozza “a humor kincsét”. Az “lakozott benne, a szó legmagasabb értelmében, az a humor, amely a nagy dolgokat kicsinnyé teszi, a kicsinyeket naggyá, s ezzel hangsúlyozza minden jelenség viszonylagos voltát, és a világban a kedély által teremti meg az egyensúlyt”. Ekképpen több ez a humor, mint “ötlet és elmésség”: ez a lélek “ragasztószere” (Mikestől vett szó!); olyan humor, “mely nélkül írás csak csörgő papiros. Ezzel tudta elviselni sorsát.” Fantasztikusan találó ítéletek!

Mikes másik diadala: a levélműfaj meghonosítása. “Levelet írok, nem könyvet” – szögezte le egyszerűen (13. sz.), s azt érthette ezen: nem emlékiratot, nem regényt, hanem irodalmi levelet ír. Megteremtett műfajáról és annak indítékairól is van két levele. Az egyiket (a káposztásat: 56. sz.) már idéztem; a másik (27. sz.) a belső késztetésről vall: “Nekem úgy tetszik, hogy nemcsak azért írok kédnek, hogy írni tudok, hanem azért, hogy a hajlandóság viszen reá.” A hajlandóság a tehetség megmutatkozása. A káposztás levél a Mikes-levelek titkáról vall; önarckép-, ars poetica-érvénnyel: “Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de csak száraz, sótlan és ízetlen; némelyek pediglen legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik.” Íme, a Kosztolányi feszegette titok: nem száraz, nem sótlan, ízes (= humoros), “a legkisebb dolgot is fel tudja ékesíteni”. Mikes azt mondja: “kiskutya” és “elefánt őnagysága”; azt mondja: “köteles, spárgás szolgája”… És mindezt megbeszéli “P. E. grófnővel” – és velünk: 1794 és 1999 közötti olvasóival, meg utókorainkkal, amíg élnek, beszélnek, írnak magyarul. Harmadszor is idézem: “Hadd koptassam tehát a pennámot az írásban, mert arra elég időm vagyon, és beszélgetés gyanánt legyen”! (150. sz., 1739. július 22.)

A fikciós epika első magyar klasszikusa sok fejtörést okozott a fiktív levél nyomainak tökéletes eltüntetésével, a misszilitás látszatával. Először volt az ún. “emlékirat-elmélet”: egy teljes életrajzfélét bárdolt szét Mikes mészáros apró levéladagokra. (Mészárosnak Mikes a hentesfiúból lett török fővezért nevezi, s egész mészáros-motívumhálózatot működtet leveleiben.) Aztán elkezdtek nyomozni a kitalált “P. E. grófnő” után. 1888 és 1892 között Thaly Kálmán lelt rá a rodostói keresztelési anyakönyvekben amaz adatokra, amelyek “Général Miques” (a bujdosók “basbug”-ja, elöljárója) háromszori keresztapaságát tanúsítják. Kétszer (1749, 1755) bizonyos “Elisabeth Spax”, azaz Paksy Erzsébet volt mellette a keresztanya. Thaly szerint ez a titokzatos nő (akinek “férje nem említtetik”) szintén Bercsényiné udvarhölgye lehetett, mint Kőszeghy Zsuzsi. Thaly úgy tudja, Paksy Erzsébet “1758. sept. 19-én jobblétre szenderült”; az örmény temetőben hantolták el. (Rákócziék a rodostói örmény negyedben laktak.) A kétes hitelű historikus adatai ezúttal megbízhatónak látszanak, hiszen 1893-ban közreadta “a rodostói r. kath. anyakönyvek magyar vonatkozású bejegyzéseit”. Fantáziájának szüleménye legfeljebb csak az lehet, hogy Mikesünk komatársnője “a magyar telepnek – úgy látszik – legelőkelőbb hölgye volt”. Mindenesetre esze ágában sincs kompromittálni vele Mikes Kelement (Thaly a férfiakat szerette!), pedig kisinas filológus felismerheti, hogy Paksy Erzsébet névbetűi kiadhatnák “P. E. grófnő” nevét. Majd csak Miklós Ferenc, a Leveleskönyv 1906. évi kiadója hozta összefüggésbe Mikest és Paksy Erzsébetet, benne gyanítván a nénit. “Mivel a Leveleskönyv utolsó levele 1758. dec. 20-án kelt, e levél megírását és a levelek sorának megszakadását Miklós Ferenc a nemes hölgy halálával hozta összefüggésbe (ItK, 1904, 304).

A szerző újra az egyes levelek misszilitását kezdte bizonygatni, de kevés sikerrel” (Hopp Lajos, Mikes Összes művei, I, 1966, 400). Ha a misszilitás rögeszméjét kivesszük a koncepcióból, nyugodtan megmaradhat a Paksy Erzsébet – P. E. grófnő azonosság feltételezése. Még javára is írnánk Mikesnek, ha valóban átderenghetne egy létező női sziluett a P. E. monogram fátyolán. A levelek ettől még Mikes Kelemen fiktív teremtményei maradnak. (Ha Paksy Erzsébet P. E., akkor biztosan nem volt grófnő. Ezt feltüntették volna az anyakönyvek, és a cím-rangmániás Thaly agyonünnepelné. És vagy öreg volt, vagy a csúnyácska Kőszeghy Zsuzsinál is csúnyább, mert – úgy látszik – nem ment férjhez. Vagy mégis?

Miként és miben kamatoztatja a XIX–XX. századi magyar próza a mikesi stílushagyományt? – érdemes lenne alaposabban megvizsgálni, teszem azt, Mikszáthtól Móra Ferencig. Alább csak századunk erdélyi irodalmából nyitom ki Tamási Áron és Sütő András egy-egy könyvét, hogy Mikes-nyomokra rámutathassak. Amikor Trianon után Erdély magyar írói számba vették szellemi múltjuk nagyjait, Mikes megidézése természetesen Tamási Áronra várt. Tamási stílszerűen levélesszét írt: Levél édesanyámhoz Mikes Kelemenről (Lásd a Szépmíves Céh Erdélyi csillagok című kötetében, 1935). A Kolozsvárott, 1935. május 1-én dátumozott Mikes-modorú levél ízes parafrázis a Törökországi levelek szövegére. Tamási minden ötletességét tündökölteti, s ahol nem parafrazeál, ott is Mikes gradációs-annominációs technikájával él. “Kelemen úgy kelt fel a »száraz ebéd« után, ahogy leült volt. Fel is fogadta abban az álló helyiben, hogy a török vendégségbe máskor csak jóllakva megyen. Várhatta azonban, […] mert hivatlanul maradott.” Mint a mesekakas a gyémánt félkrajcárokat az ocsúból, úgy szedi ki a Leveleskönyv szövegéből s iktatja a magáéba Tamási Mikes különösen szép szavait: “Talán azt hihették, hogy búnak esett az a jószagú és csendülő lelke, de ő bizony egyéb dolgokon jártatta a pillangós eszit.” (Mikes a hírt mondja jószagúnak és csendülőnek, a vőlegényt pillangósnak.) Mézespogácsás mikesi ízekkel áthatott Tamási Ábel-trilógiája is. Apa és fiú ilyen tréfás-ismétlő-fokozó fordulatokkal évődik már a legelső párbeszédben: “Erőset sokat tudsz, pedig milyen kicsi vagy – mondta. – Én kicsi, mert ülök. – Lám, állj fel. […] – No, csakugyan nőttél, amióta nem jártam haza – ismerte el mégis. – Mennyit? – Kilenc napot. – Mindjárt kitaláltam, hogy a kilenc napot azért mondja, mert épp annyi ideje nem láttuk egymást.”

A Szépmíves Céh által rendelt Tamási-levélesszé indítéka édesanyai óhaj is volt: “Nagy epekedéssel azt mondá nékem ugyanis: még csak azt szeretném megérni, hogy nekem is írnál valami szépről, valami szépet.” Sütő András szó szerint ezzel a Tamási-alaphelyzettel iktatja magát a Mikes–Tamási hagyományhoz: “Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! […] milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen, mondta.” A maga Tamási-esszéit Sütő is megírta (Istenek és falovacskák), s ez éppolyan szövetség Tamásival, mint a Tamásié a Mikessel. Fiktív levélesszéje szintúgy van Sütőnek (a Bethlen Gáborhoz címzett Nagyenyedi fügevirág), és vannak helyei, amelyek gyökérzete

Mikesig leér. A “kéd levelei jóízűek, csaknem megehetném” – idézzük minduntalan Mikes fokozó ismétlését. Sütőnél ott vannak teljesen hasonló változatai: “a hargitai sast meg kellett enni, bárminő kacagtató is a látvány. Az effajta karmos kacagásból nem nehéz kihallani a riadt szív dobbanásait”; “vesd csak meg a sarkod, Gyula bátyám [ez Illyés], mi addig elmegyünk néhány pillangót fogni az istenadta népnek. Kell a lepkegyűjtemény is”; “elzúzmarásodik bizony a lelkünk. Egészen meg nem fagyunk”; “Oly bizonytalanok, mint a kutya vacsorája; nem Kegyelmed ölbeli ebének kosztja”. (A kis példatár az Istenek és falovacskák című kötetből, 1973.)

No de “Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról – némelykor a kancelláriákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban; […] azért […] csak a konyhán maradok és onnét írok” (56. sz.). Mikesék vászonpalotáiból lépjünk át napjaink sportújságírásának konyháiba. Évek óta el-elteszem a reggeli napilapból azokat a tudósításokat, amelyek stílusát Mikes iskolateremtő hatása élteti. Íme: Kiprich a svájci–magyar találkozón “úgy szöktette Vinczét, ahogy Tatabányán dobta támadásba […] társát. Ám Bánya ide, Bánya oda, a helyzetet nem sikerült kiaknázni.” Ez 1995-ből való, a következőt pedig a mai újságban, 1999. szeptember 8-án, mint címet olvasom, Komora Imrének, a Kispest-Honvéd edzőjének felmentéséről: “KOMOR A JÁRÁSA – Kispesten végképp menesztették a kétszeres direktort, egyszeres edzőt”. (Irodalomközelben vagyunk! Vesd össze Arany Jánossal: “Mint komor bikának, olyan a járása”.) De van apróbb labdával játszott sportról is Mikes-modorú tudósítás: “Bátorfi szólóban kikapott a házigazdák két évvel ezelőtti páros világbajnokától, Hsziao Jung-pingtől. Mit mondjak, »ping« ellenállhatatlanul pongozott” (1995. május 20.).

Mikes Rodostóból rokonaihoz írt négy misszilis levelében (1759–1761) nem tud, és nem is akar a fiktív levelekkel konkurálni: az öröm és meghatódás dokumentumai, tele szomjas, mohó kérdésekkel, hírajándékokkal (részint a Leveleskönyvből), kuriózus csecsebecsékkel (virágmagvak, ékkövecskék). Amit irodalmi “raritásul” küld ángyom- és húgomasszonynak: az a törökországi veres és fejér fogolymadár szemléletes, örömteli leírása; amit irodalmi működése dokumentumaként: az rövid utalás franciából fordított műveire (“a csendes életet a könyvek fordítására szenteltem és sok francia könyveket magyarrá változtattam”, 2. sz.). Ezekből egyben részelteti is Huszár (Boér) Józsefet, kedves öccseurát: “a keresztről beszél, […] auctora spanyol jezsuita volt, azután franciára fordították, a franciából székely nyelvre”; méltónak tartaná rá, “hogy kinyomtassák” (3. sz.).

A Keresztnek királyi útja (Regia via crucis, 1635; franciául 1655) eljutott Huszárékhoz, 1960-ban meg is találták kéziratát Erdélyben. Még tizenegy franciából készült Mikes-fordítás van. Hatalmas terjedelmű időtöltő feladatteljesítések; nem kevesebb munkával járt Hopp-féle alázatos kiadásuk sem. A Leveleskönyv fényében mindez szürke betűtenger, dagály és apály nélküli holt víz, morotva; adna Isten hozzá időt, hogy egyszer, hipp-hopp, elolvashatnánk mindet. “Lelki haszonra” készültek, csak a Mulatságos napok nem elmélkedő szöveg közülük; ez keretes elbeszélés-gyűjtemény. XVIII. század eleji francia forrása nyolc kötetben jelent meg. Mikes elszórta néhány sztoriját fiktív leveleiben és az egészet egy könyvbe rántotta öszsze, magyarrá téve szereplőit, erdélyivé a színterét.

Kovács Sándor Iván