Praznovszky Mihály

Kármán András halotti beszéde

Kármán András halotti búcsúztatóját kívánom bemutatni, amelyet 1739. április 29-én mondott Ajnácskő várában Teleki Ádám elhunyt hitvese, Wesselényi Zsuzsanna felett, s amelyet a Kármán családdal kapcsolatos kutatásaim során bukkantam.

Sok szempontból is figyelmünkre méltó ez a halotti beszéd. Azzá teszi a szerző személye, Kármán András, aki Kármán József nagyapja volt. Azzá teszi a halotti beszédek szokatlan, vagy legalábbis nem gyakori motívuma, a hajó; s még inkább e példázat megfogalmazásának szépirodalmi igényű és minőségű kifejtése. Olyan prózai emlékkel van dolgunk, amely összetettségével a XVIII. századi magyar irodalom, művelődéstörténet egyik érdekes alakjára is felhívja a figyelmünket, másrészt segít eligazítani Kármán József családjának literátori eredetében.

Ő a losonci literátor család megalapítója. 1705–1710 között született, Debrecenben, majd Sárospatakon tanult, 1727-ben Utrechtben folytat tanulmányokat, valószínűleg Ráday Pál költségén. A Ráday és a Kármán család között már régebbről datálható s bizalmas kapcsolat lehetett, erre utal Ráday Pál és Kármán András levelezése. Ráday Pál ugyanis külföldre kívánta küldeni Gedeon fiát, s Kármántól tudakolta, mely egyetemen tanulhatna a legtöbbet a még igencsak fiatal fiú. Kármán nem vállalta a tizennégyéves Gedeon kivitelét, mert 1728-ban ment tovább Németországba.

1731-ben tért haza, nemcsak tudásban gazdagodva, hanem feleséget is hozva magával.

A hányatott életű Gyöngyösi Pál Abigél nevű leányát vette feleségül. Gyöngyösi ekkor az

Kármán hazatérte után az iskola igazgató-tanára lett s maradt is élete végéig. Kiváló pedagógus volt, minden évben “marasztották” évről évre.

Sőt, amikor 1751-ben a debreceni kollégium át akarja csábítani, a losonci eklézsia, csakhogy maradásra bírja, még magasabbra srófolja a járandóságát. Kármán András 1760-ban ment nyugdíjba. A jegyzőkönyvben így örökítették meg érdemeit: “Minthogy tiszt. Idősb. Kármán András úr eő. Kegyelme csak nem harminc esztendőkig sok nyughatatlansággal, hasznos fáradsággal moderálta oskolánkat, és tagadhatatlan szép profectusokat is mutatott tanuló ifjainkban, ezzel nemcsak városunk gyermekeit, de más városunk lakosi gyermekit, nem különben sok külső úri felső, közép s alsó rendek gyermekit is maga ereinek s egészségnek fogyatkozásával is, akikből mind belső, mind külső oszlopok és támaszok nagy számban nevelkedtek, keze alatt kibocsátatott, melyért áldassék az Úr neve. Ezzel nem csak magának, hanem nemes Scholánknak is hírt, nevet, tisztességet szerzett.” Kármán András 1761. január elsején halt meg. Fiai András és József méltóképpen folytatták apjuk munkáját a losonci iskolában.

Kármán András irodalmi munkásságát a halotti búcsúztatók alkotják. 1733-ban latin orá-

cióban búcsúztatta nagy mentorát, Ráday Pált, 1741-ben Ráday özvegye, Kajali Klára hamvai felett mondott beszédet.

A barokkosan hosszú és dagályos cím értelmezi a halotti beszédet s egyúttal a példázat feladatát is megjelöli: Halotti oratio, mellyet az eleiben iratott materia szerint, minden istenfélő jámbor asszonyi állatoknak, tükör gyanánt elejekbe terjesztett és néhai méltóságos hadai Wesselényi Susanna gróf asszonya, méltóságos gróf széki Teleki Ádám úr ő nagysága tökéletes és igaz hites társára, mint amaz asszonyi diszességnek eleven példájára alkalmaztatott a losontzi Ref. Oskolának mostani méltatlan rektora. Az ajnáskői várban, 1739 esztendőben Szent György havának 29. Napján.

A búcsúztatónak jól kirajzolódó szerkezete van. 1. A feladat nagysága és az ő személye, 2. Az asszonyok megítélése 3. A hajózás és a Biblia történet, 4. A példázat, 5. A példázat alkalmaztatása az elhunytra 6. Záró gondolat. A szerkezeti egységek nem azonos nagyságúak. Az egyik legrövidebb fejezet a példabeszéd alkalmazása az elhunytra. Úgy látszik, a halotti beszéd tanító, azaz tükör feladata volt a fontosabb Kármán számára.

Bevezető gondolata szerint, általános tapasztalat, hogy a “szomorú, szíveket szorító bágyasztó” hírek hallatán az emberek elnémulnak, elájulnak, sőt olykor a fájdalomtól szörnyet is halnak. De hogy ennek ellenkezője történjék meg, ti. hogy a néma megszólaljon “némából is szólót és beszéllőt tett légyen”, alig találni példát. Ő mindenesetre kettőt ismer. Psemmenitus egyiptomi király háza népét felkoncoltatta Kambyses s csak a királyt hagyta életben aki megtörve, de némán állt háznépe holttestei között. Miért nem sírsz, miért nem szólalsz meg, kérdezte volna Kambyses, mire a király így válaszolt: “Annyi könnyhullásom / Nem lehet, hogy romlásom / Eléggé megsirathassam.” A másik, már közismertebb: Cyrus királyról fia némának született. Kisgyermek volt, amikor látta, hogy az apja ellen támadó katonák egyike kardot emel az uralkodóra, s akkor így kiáltott: “Ne öld meg a királyt” – azaz a halálos veszedelemben a néma is megszólal.

Ez a két történet természetesen azt vezeti fel, hogy most neki is szólni kell, holott ebben semmi gyakorlat nincs: “az ilyetén közönséges gyülekezetben Néma voltam, íme mostan, mind a szomorú esetnek hallására megindulván, mind pedig ezen Méltóságos grófi házhoz való indulatomtól viseltetvén néma rebegő, legalább az ékesen szólásban való tehetetlen voltamról, mintegy elfelejtkezvén …”

Búcsúztatójának ebben a szakaszában elítéli mindazokat, akik az asszonyokról csúful és gonoszul beszélnek. Mert, úgymond, vannak “magukról sokat alitó és a kákán is csomót kereső, házasságmegvető rossz emberek,” akik gyülölik a nőket is, s másokkal is el akarják hirdetni, hogy “azok nem emberek, hanem csak állatok”. Újra két példát hoz. Az egyik szerint Démokritoszt megkérdezték, hogy neki, aki maga szép szál ember, miért van olyan kis termetű felesége, úgy válaszolt, “Hogy ő a sok rosszak közül a legkisebb rosszat választotta.” Másik példázata jeles ügyvédről szól, akitől azt kérdezték, miért van az, hogy a nők két esztendővel előbb szabadulnak fel gyámság alól mint a férfiak, mire ezt a választ adta “a rossz fü és plánta hamarabb felszokott, mint a jó, nőni”. Kármán természetesen őszintén felháborodott ilyen vélekedések hallatán. Úgy véli, rossz madár az, amelyik a saját fészkébe piszkít, hát még akkor mennyivel elítőlendőbb az az ember, “aki az ő eredetét, és azt aki által ő maga is ember, ily gyalázatos mosdatlan szókkal illeti”. Elvégre a férfiak között is vannak jók s rosszak is. “Vannak az asszonyi állatok között – húzza meg a párhuzamot – Thaisok, de vagynak Lucretiák, vannak Xantippék és vannak Penelopék, de a férfiak között is vannak Tersitések és Tarquinosok!”

Prédikációjának ezen része azért is érdekes, mert fenn Nógrádban, Ajnácskő körül (ez már Gömör megye is) bizonyára kevesen voltak, akik életükben valaha is láttak hajót, míg neki Hollandiában bőségesen volt tapasztalata. Így itt most elsősorban azokat a közismert bibliai enigmatikus történeteket említi, amelyek a hajóhoz köthetők. Úgy véli, az emberiség fejlődésének csak egy bizonyos szakaszán ismerkedett meg a hajóépítéssel és a hajózás tudományával. Az antik szerzők közül Horatiust idézi aki szerint “Vasból volt a szíve értz-nem körülötte / Hogy éltét a szelek s habok közepette / Töredékeny fára bízni merészlette.”

A keresztények szerint Isten volt az első hajósmester, aki Noénak bárkát készített, majd csak ezután épített hajót az ember, de nem kereskedésre, hanem a világ benépesítésének, belakásának céljából, hogy “az egész földet be-tölteni akarván, azokra a helyekre is, amelyeket Asiától a tenger választ el, által evezhetnének”.

Vagyis, mondja ki az ismert közhelyet: “mitsoda egyéb az embernek e Világon való élete, ha nem tengeren való szüntelen hajókázás”. Az első nő, Éva is ilyen hajó, Isten teremtette hajó volt, “hogy vele a férfi a világ veszedelmes szélvészi között evezhet s a messze lévő szigeteket lakosokkal betölti”. Igen részletesen és szemléletesen veti össze a hajót és aszszonyt, keresi közöttük a teljes hasonlóságot, olykor fizikálisan, de még inkább lelki megközelítésben. Kiindulópontja. “az asszony jól elkészített kereskedő hajó.” A hajó törékeny fából készül, de ha kiszárítják a deszkákat, szurokkal és gyantával beöntik, kemény lesz és kibirja a nagy hullámzást. Az asszony is törékeny és “gyenge edény”, de ha az Isten lelke által elkészíttetnek “forró az Istenhez való buzgóságuk, állhatatos a szeretetök”, s akkor “sok vizek el nem olthatják azt”. Egyébként is ők vonzódnak jobban az egyházhoz, ők hozzák a nagyobb áldozatokat. A hajót fel szokták dísziteni, megaranyozni, de nem ezért becsülik a jó hajót, hanem szilárdságáért. Így az asszonyoknak is az ékessége nem “hajoknak fodoritásában, nem a drágakőben”, hanem a szemérmességben, mérsékletben és lélekben van. “A disznó orrába is tehetnek arany perecet, a szamárra is bársony nyerget, de azzal ő természeti tulajdonságoakt meg nem változtathatják”. A hajó ura a kapitány, s a kormányos parancsaitól függ, merre haladjon, forduljon a hajó. Az asszonyoknál sincs ez másként: “A jó aszszonyok is az ő férjeknek engedelmeskednek és az ő akaratjokat azoknak akaratjok alá hajtják.” A hajó a viharban lehorgonyoz vagy kifeszített vitorlával siet az első kikötőbe. Ugyanígy az asszony is, ha kétségek közé kerül, “az ő hitinek vasmacskájával mindennemű üldöztetésben az Istenhez ragaszkodik”.

A válaszhoz a salamoni példabeszéd második sorát idézi, amely szerint a kereskedőhajó nagy távolságról hozza a gazdagságot, az élelmet, az aranyat, ezüstöt, “egyéb ritka s új dolgokat”. Így az asszony is éjjel nappal “azon szorgalmatoskodik, hogy öregbitse férjének értékét. Tudván azt, hogy aki háza népére gondot nem visel, alábbvaló a pogánynál és a hitet is megtagadta”. (Példaként itt Penelopé hűségét említi.)

Az asszony-hajó összevetés summázata Kármán szerint: “bizony drága kárbunkulusokból összve-rakatott koronája és ditsősége az illyetén asszonyi állat az ő férjének, aki ilyetén feleséget nyer, nagy és megbecsülhetetlen jót nyer az”.

Kármán a színes és helyenként szellemes párhuzamok után nagyon nehezen keresi, és alig találja meg példázatának az elhunytra való igazítását. Két emblémából indul ki. Egyik a fiatalasszony neve: Zsuzsanna, ami zsidóul liliomot jelent, a liliom pedig az iránytű jegye. A másik a szirén alakja, akit jól ismerünk a hajózásból. Wesselényi Zsuzsannának pedig ez a rajz volt a címerében.

S amit mindezek felett mondani tud még: “Ez volt ama Salamontól dicsértetett és az igaz hitnek mágneskövével, a reménységnek vitorlájával és a birodalomnak erős vasmacskájával jól felkészített kereskedőhajó, aki a hitegető gonosz kívánságoknak édes sípolására füleit bédugván, e világnak minden szélvészei között mindaddig evezett, míg a csendes révpartra szerentsére elérkezett.” Íme: Wesselényi Zsuzsa múlhatatlan érdemei és példázatos élete a hajós metaforák barokk keretében. A férj pedig vigasztalódjék azzal, hogy ezidáig birtokolhatott egy ilyen kitűnő hajót: “olyant, aki a világi életednek veszedelmes tengeren való hányattatásaidba, minden habjaidat egyaránt szenvedte, a te bajaidat a maga bajának, kedvetlenségekkel való illettetésedet maga kedvetlenségének tartotta”. A feleség hajó volt, s a hajónak az a sorsa, hogy elmerüljön: “Nem tudod-é, hogy minden valaki hajóra ül, tsak arasznyira vagyon a haláltól, mint amennyi vastagságu az ő hajójának deszkája.”

Itt bevégezvén prédikációt, valószínűleg körbetekintett a gyászoló gyülekezeten, nekünk itt tetsző, s ezzel a jámbor óhajtással fejezte be búcsúztatóját: “Vajha az én istenem azt cselekedné, hogy mind e földön világi életeknek hajócskája szerencsésen evezhetne, mind az élet után ama csendes révpartra, az örök életre a megholtakkal együtt eljuthatna.” Így legyen.