A történetírás története megírásának legújabb szempontjait és problémáit összegezni kívánó svájci szerző1 könyve alapvetően három részre oszlik. Az első rész rövid összefoglaló a historiográfia-történet fejlődéséről, reprezentatív munkáiról. Simon a historiográfia legfontosabb előző szintézisei alapján elemzi ezt a fejlődést, mellőzve természetesen a nemzeti történetírás-történeteket, illetve az egyes korszakokat vagy irányzatokat bemutató munkákat. Ezeket a kötet végén található irodalomjegyzékben tünteti fel – erről azonban még lesz szó a következőkben. E magától értetődően sommás, történeti bevezetőben – jogosan – Fueter, Below, Srbik, Barnes, Thompson, Carbonell és Breisach munkáit írja le, melyekre egy újonnan készülő szintézisnek feltétlenül támaszkodnia kell. Érzésem szerint – elismerve honfitársa úttörő érdemeit – a kelleténél nagyobbra értékeli Fueter2 szerepét, aki bármennyire is a szerző gondolatvilágához közelálló felvilágosodás vagy a társadalomtörténeti, szociális elemeket s így a pozitivizmus szempontjait állítja középpontba, sok tekintetben megmarad a koncepciótlan életrajzi vagy bibliográfiai adathalmozásnál. Holott saját korában az olasz filozófus, Benedetto Croce pl. már olyan kiváló összegzést adott A történetírás elmélete és története3 című művében, amely egységes elméletet dolgoz ki a historiográfia fejlődésének – persze a számára kedves – kritériumairól, és ezt következetesen be is mutatja könyvének történeti részében. Ezzel szemben – véleményem szerint – Simon kissé szűkmarkú Below és Srbik munkáival szemben, akik bár alapvetően konzervatív, alkalmasint a szélsőjobbhoz közelálló politikai álláspontot képviseltek (Below számára a romantika a történet iránti érzék kialakulásának non plus ultrája),4 historiográfiai munkáikban alapvetően mégis máig is sok szempontból vállalható álláspontot képviseltek. Semmiképp nem látom indokoltnak (hacsak protokolláris szempontból nem) Carbonell vékony könyvecskéjének5 oly forradalmi beállítását, mint ez a szóbanforgó bevezetőben történik. Simon mindezt azzal az általa legitimnek tartott felfogással indokolja, hogy Carbonell szerint a historiográfiai szintézisben ne csak a nagy egyéniségekkel, a hivatalos, a hatalom által legitimált iskolákkal foglalkozzunk, hanem térjünk ki a szélesebb rétegek történeti képének alakulására és alakítóira, vagy hogy mutassuk be a női történetírókat is. E magasztos törekvés azonban a francia szerző művében csak megvalósítani kívánt ábránd, s az említett szempontok helyett sokkal nagyobb teret ad a nem európai – főként kínai és arab – historiográfia kérdéseinek.

Ezután tér rá a svájci szerző művének tulajdonképpeni fő tárgyára, a történetírás történetének bemutatására. Hangsúlyozni szeretném, tisztában vagyok azzal, hogy Simon könyve a problémakörbe való bevezetés kíván lenni pusztán, s így inkább csak a főbb csomópontokra, a leginkább vitatott vagy kutatott problémákra összpontosít. Lényegében követi a történetírás történetének a legújabb szakirodalom által felállított vázát, azaz – mondjuk szellemtörténeti kategóriák helyett (bizonyos esetekben – vö. humanizmus, felvilágosodás – mellett) – inkább a történetírás fejlődésében kimutatható fő modellek, paradigmák analízisére koncentrál. Így kap megkülönböztetett helyet a XVI–XVIII. század történetírása, melyet a szakirodalom – Kelley, Reill, Muhlack, Fussner, Rüsen, Blanke, Barrett-Kriegel6 – a “kritikai történetírás” időszakának nevez. A “kritikai” ez esetben nem a felvilágosodás józan észen (common sense) alapuló kritikáját jelenti7 (mely a jelen ésszerűnek tartott szempontjai alapján bírálta a múltat, pl. az előítéleteket, vallást, babonákat, de az államot is), hanem a források tudatos, alkalmasint már a segédtudományok (diplomatika, kronológia, topográfia) eszközeivel történő egybevetését, egyáltalán a forrásközpontú szemléletet, így a források összegyűjtését és kiadását is. E tekintetben, mai ismereteink alapján öt nagy irányzat teljesítményét tarthatjuk kiemelkedőnek: a humanizmus filológiai kritikája (Lorenzo Valla), illetve antikváriusai (Flavio Biondo), a francia legisták (Guillome Budé-től Cujasig és La Popeleniere-ig); a jezsuita forrásgyűjtő iskola különböző irányzatai (bollandisták – Bolland, Mabillon; maurinusok – Tillemont, Muratori); a Staatenkunde (Leibniz, Pufendorf, Comring), illetve a német “kései felvilágosodás” (Spaetaufklaerung, Gatterer, Heeren, Schlözer). Mint Simon helyesen rámutat, a kutatás jelenleg különösen nagy figyelmet szentel a német Spaetaufklaerung jelenségének. Az 1734-ben alapított göttingeni egyetemen először tesz kísérletet Gatterer az ún. történelmi szeminárium megszervezésére, mely a segédtudományi fogások elsajátítására építő kútfőkritikai gyakorlatokkal, de az első történész kézikönyvekkel vagy folyóirattal is, a XIX. században kiteljesedő, ún. szakszerű vagy professzionális történetírás legközvetlenebb előkészítője.

A XIX. századi historiográfia bemutatását a szerző – helyesen – a német historizmus elemzésével kezdi. Ennek jelentősége az volt, hogy megteremtette az ún. szakszerű, professzionális történetírás alapjait, melynek fő instrumentuma a “filológiai-kritikai” módszer és a segédtudományokban való jártasság volt. Lényegében ezt a “paradigmát” követte a nyugat- sőt kelet-európai történetírás is, hiszen ennek fő teljesítményei ebben az időszakban az Ecole des Chartres, az Institut für österreichische Geschichtsforschung, a Recueil, a Rolls, a Revue historique, az English Historical Review, az American Historical Review vagy Langlois és Seignobos módszertani bevezetője, illetve mondjuk Oxford és Cambridge történeti tanszékeinek megalakulása volt. A XIX. századi historiográfiának egyik legérdekfeszítőbb kérdése azonban – s erre Simon kevéssé tér ki –, hogy mi is az egymással kapcsolatos viszonya a század – historiográfia szempontból – két legjelentősebb irányzatának, a historizmusnak és a pozitivizmusnak? Az újabb keletű kutatások fényében ugyanis nem lehet kétséges, hogy tarthatatlan Fueter és követőinek (ebből a szempontból még Barnes is idesorolható) álláspontja, miszerint a pozitivizmus képviselte volna az előbbre mutató pozíciót. Ez utóbbi (Comte, Mill, H. Spencer, Taine elméletében) persze tartalmazhatott ideológiai és módszertani szempontból előremutató elemeket – a szociológiával való kooperáció, a művelődéstörténet és a társadalmi progresszió gondolatának előtérbe kerülése – alapvetően azonban megismételte a felvilágosodás (vö. pl. Condorcet) történetszemléletének sorsát, a történetírás fejlődésében másodlagos szerepre kárhoztatott, mert alapvetően dilettantizmusnak bizonyult.8 A pozitivizmus képviselői ugyanis (s ez a magyar fejlődésre is igaz) – jóllehet meglehetősen nagy lármával kívánták a természettudományokhoz hasonítani a társadalomtudományokat – híjával voltak a történészi munka elemi követelményének, a forráskritikában s így a segédtudományokban való jártasságnak, miből következően munkáik – kivételek, persze, e tekintetben is voltak, pl. a francia Taine – nem elsődleges, hanem másodlagos, szekunder forrásból táplálkoztak. Alighanem többségük meglehetősen zavarba került volna, ha el kellett volna olvasni egy középkori oklevelet – a latin tudást egyébként is felesleges és feudális időpazarlásnak tekintették – nem beszélve annak megállapításáról, hogy ez igaz vagy hamis. Ebből következően jogosnak tűnik, hogy a történettudomány fő pozícióiból kiszorultak s a nagy elméleti vitákban is rendre vereséget szenvedtek.9

Ezekről az izgalmas kérdésekről a svájci szerző művében sajnálatosan kevés szó esik. A XIX. századi történetírást bemutató fejezete inkább – alátámasztva felfogásának eklektikus jellegét –, hirtelen ötlettel, egyes történészek életrajzának és életművének bemutatására tér át. E vállalkozás eleve kérdéses voltát tovább erősíti a kiválasztott névsor önkényessége. Mi értelme pl. Waitz, Schmoller vagy Fritz Fischer külön feltüntetésének, az pedig már a provokáció határát súrolja, hogy szerepel ebben a nagy Otto Hintze historiográfiai szempontból szinte jelentéktelen felesége, Hedwig Hintze10 – Meineckével egyező terjedelemben.

A fejezet utolsó részében Simon a XX. századi történetírói iskolákat dolgozza fel, melyek közül az amerikai New History-t, az Annales-t és a német “Geschichte und Gesellschaft” körét tartja a legrelevánsabbnak. Ez iskolák közös vonása, hogy a történetírás egy új paradigmáját (modernizációját) kívánták megalapozni, a modern természettudományokhoz hasonló, elméletcentrikus, progresszív és innovatív szemlélet jegyében.11 E fejezet meglehetősen rövidre fogott, a XIX. századot tárgyaló közel 100 oldallal szemben, terjedelme csak mintegy 40 oldalt tesz ki. Ha nem pazarolta volna a szerző energiáját a biográfiákra a korábbi fejezetben, lényegesen nagyobb teret szentelhetett volna ezen iskolák történetének, filozófiájának mélyebb bemutatására. Ami már csak azért is fontoslett volna, mert mondjuk az Annales az alapítók programjától jelentősen elütő módosításokat hajtott végre, s az 1974-ben meghirdetett “la nouvelle histoire” után már nem tudjuk, hogy – Musil parafrázisával – “az és mégsem az”-e. De ugyanez érvényes az amerikai New Historyra is (ennek bemutatásához pedig szintén bőséges anyag állt Simon rendelkezésére), merthogy a szerző könyvéből úgy tűnik, mintha ennek története a második világháborúval befejeződött volna. Holott, bár kemény küzdelmet kellett vívnia az ún. “új konszenzus”12 képviselőivel, elvei igazából a hatvanas években mentek át az amerikai történetírás gyakorlatába, amikor szinte elburjánzottak a “new history”-k (a kliometriától az etno- vagy a pszichohistory-ig), a teóriák, modellek, választói névjegyzékek... stb. jegyében. Az pedig egyenesen érthetetlen, hogy miért marad ki teljes egészében az angol történetírás. Pedig ott az “új mintát” követő iskolától (Past and Present) a történetfilozófiáig (Collingwood, Toynbee neve elő sem fordul a kötetben) és a posztmodernig szinte minden olyan kérdés felmerül, ami a modern történetírást jellemzi és foglalkoztatja.

A huszadik századi historiográfiát analizáló fejezetet a svájci szerző – helyesen – az ún. posztmodern törekvéseknek a történetírásban való megjelenésével zárja. Azzal kapcsolatban, természetesen, még gyilkos viták folynak, hogy ez tekinthető-e a történetírás egy új paradigmájának, vagy pedig egyszerűen múló divatról van szó, az azonban kétségtelen, hogy a kérdés mind a történetelméletben – vö. White vagy Ankersmit13 –, mind pedig az empirikus történeti kutatásokban megkerülhetetlen, alapvető jelentőségű. Utóbbira világos bizonyíték, hogy a történetírás megkezdte a teória gyakorlati lefordítását, s a mikrotörténelem, az új kultúrtörténet, a történeti antropológia műfajaiban megpróbálta érvényesíteni a teoretikusok által közkedvelt megértés, leírás, különbözőség, töredék, narratíva... stb. kategóriáit.14

Könyvének utolsó részében a szerző azt a kérdést veti fel, hogy milyen szempontok alapján lehetne megírni egy új historiográfiai szintézist, s melyek azok a kérdések, melyek alapján értelme lehet a historiográfiai elemzéseknek. Simon felvetései közül az alábbiakat emelném ki: mit tekintsünk alapvetőnek a historiográfiai vizsgálatokban? Az eszmék szerepét, a nagy történetírói egyéniségek jelentőségét, a technikai (azaz a történetírás módszereinek – forrás, forráshasználat, segédtudományok, rokontudományok... stb.) fejlődését, az intézményesülés és a specializálódás fokozódását, a társadalmi kontextust és a társadalomkritikai funkciót vagy éppen – a posztmodern teóriák értelmében – a történetíró nyelvezetét, a szöveg mögött meghúzódó ideológiát, narratívát?

Befejezésül néhány megjegyzést tennék Simonnak a könyv végén található irodalomjegyzékére (természetesen az irodalomjegyzék a könyv felépítését, tematikáját követi). Az ezzel kapcsolatos legfőbb kifogásom, hogy a történetírás történetét bemutató átfogó munkák közül feltűnően hiányzik Benedetto Croce már említett feldolgozása, illetve Collingwood műve15 is, mely bár második részében inkább a történetírás teóriájával foglalkozik, első részében (több mint 250 oldalnyi terjedelemben) olyan történeti áttekintést ad, mely több más szerző munkáján is nyomott hagyott. E hiánynak feltehetően az az oka, hogy Simon keveset foglalkozik történetfilozófiával, felfogása szerint ennek tárgyalása valószínűleg kívül esik a történetírás történetének tárgykörén. Pedig aligha szükséges különösebben bizonyítani, hogy Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, Bodin, Vico (!), vagy akár a szellemtörténet képviselői a neokantianusoktól (Rickert, Windelband) Diltheyen, Troeltsch-ön keresztül Ortegáig, Croce-ig és Toynbee-ig alapvetőek a modern történetírás és történeti tudat kialakulásának szempontjából.16 Már csak azért is, mert – úgy tűnik – Simon elfogadja, hogy a posztmodern a történetírás egy újabb paradigmáját jelenti, márpedig ennek legfontosabb szellemi előzménye a századforduló környékén triumfáló szellemtörténet.17

De hiányosnak tartom Simon irodalomjegyzékét a XVI–XVIII. századi historiográfia történetére vonatkozóan is: Barret-Kriegel négykötetes művének pl. csak utolsó, Mabillont tárgyaló kötetét idézi, s hiányzanak Fussner és Kelley szintén alapvető művei is.18 A későbbi irodalomból fontosnak tartanám még Friedrich Engel Jánosi,19 Barzun vagy akár Furet munkáit.20 A tárgyi tévedések közül végül rámutatnék arra, hogy a Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte nem 1893-ban, hanem 1913-ban indult (208. o.), ami már csak abból is egyértelmű, hogy Herman Aubinnak a 306. oldalon idézett jubileumi cikke a VSWG 50. kötete alkalmából, 1963-ban jelent meg. (Az első európai gazdaságtörténeti folyóirat – ezt persze Simonnak nem kell tudnia – az 1894–1906 között működő Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle volt.)21 Továbbá Lawrence Stone híres “The Revival of Narrative” című cikke 1979-ben nem a History and Theory-ban, hanem a Past and Present-ben jelent meg. E tévedésnek nyilván az az oka, hogy Simon könyvében ez utóbbi folyóiratot nem is említi.