A szerző az ókori Athén jogéletének érdekes szeletét mutatja be egy konkrét per anyagán keresztül. Érdeklődése alapvetően a házasság védelme felé fordul, vagyis azt vizsgálja, hogyan védte az athéni jog a házasság intézményét, mi volt a házasságtörés büntetése, mi számított egyáltalán házasságtörésnek.

Vizsgálatát alapvetően egy, a források (Lykias művei) között fennmaradt peranyagra alapozza, de más jogi és irodalmi forrásokat is felhasznál. E tekintetben különösen figyelemreméltó az antik irodalom, a mítoszok, az eposzok felhasználása mégpedig azért, mert ezek áthagyományozói nyilvánvalóan nem vonatkoztattak el saját koruk társadalmi és jogi viszonyaitól, vagyis a művek híven tükrözik azokat.

A perről a következőket tudjuk: Egy Euphiletos nevű athéni férfit perbe fogtak emberölés vádjával. Az ügy előzményéhez tartozik, hogy nevezett megtudta, felesége egy Eratosthenes nevezetű férfival megcsalja. Kivárta a következő találka idejét, és a szomszédait tanúnak híva berontott a hálószobába, ahol a feleségét az idegen férfival félreérthetetlen helyzetben találta. Bár az idegen könyörgött az életéért és büntetéspénz fizetését is felajánlotta, a sértett családfő, mint házasságtörőt megölte. Ezek után a megölt férfi rokonai emberöléssel vádolták a férjet, mondván, hogy ő csalta házába Eratosthenest, hogy aztán házasságtörés vádjával megölhesse.

A megvádolt Euphiletos védekezésében több törvény szövegére is hivatkozott, így Drakon és Szolon törvényeire, s ezeket elemezve ismerteti a szerző a korabeli (archaikus és klasszikus kori) házasságtörésre vonatkozó athéni joganyagot. Az események jogi megítéléséhez a következő szempontokat kell figyelembe vennünk:

A) Drakon törvénye: A Drakon nevéhez fűződő törvény tulajdonképpen nem is a házasságtörést, hanem az emberölést szabályozza. Kivételképpen sorolja fel azon eseteket, amikor egy ember megölése nem büntethető, tehát nem vonja maga után az általános büntetést: a száműzetést. Ezen kivételek között találjuk azt az esetet, amikor a tettenért házasságtörőt (moichos) a férj büntetlenül megölheti. A törvény ide sorolja nemcsak a feleséggel, hanem a családfő lányával, nőtestvérével, anyjával nemi kapcsolatot folytatók esetét is. Gyakorlatilag tehát a házközösség valamennyi szabad tagja ide tartozik, függetlenül attól, hogy házassági kapcsolatban állnak-e. Nem tartozik ide ugyanakkor a rabszolga, illetve a prostituált nő.

A szerző a mondák világából hoz példát az első esetre, amikor a megcsalt férj ezt a büntetést alkalmazza. De a mondák világából hoz példát ennek veszélyeire is (amire Euphiletos vádlói is hivatkoztak), nevezetesen, hogy valaki nőrokonát felhasználva, lakásába csalja áldozatát, hogy ott házasságtörésre hivatkozva, büntetlenül megölhesse. Ezen veszély ellen egyes poliszok joga úgy védekezett, hogy vagy a házasságtörő asszonyt is meg kellett ölni, vagy egyiket sem lehetett. Athénban a szabály nem ez volt, de itt is el kellett a házasságtörő feleségtől válni, különben a férj kerítésért volt felelőségre vonható (aminek büntetése házasságtörés esetén halálbüntetés volt).

A drakóni törvény tehát – mint láttuk – még nem speciális, a házasságtörés ellen hozott jogszabály, inkább a régi szokás továbbélését teszi lehetővé azáltal, hogy büntetlenséget ad a tettenért házasságtörő megölése esetére, aminek törvényben rögzítését az emberölés általános tilalmának kimondása és büntetése tette szükségessé.

B) Szolon törvénye: A későbbiek során, Szolon idején egy önálló törvény (nomos moicheias) szabályozta a házasságtörés büntetését. Ez megerősítette, ugyanakkor pontosította a korábbi szabályt, s kimondta, hogy a tettenért házasságtörőt meg lehet ölni, azonban a tettenérés fogalmát szigorította. Csak az tekinthető tettenérésnek, ha nemi kapcsolat során kapják rajta a feleket.

Kétségtelen tény, hogy a házasságtörés a nemi erőszaknál súlyosabban minősült, mivel ez az egész család becsületét tette tönkre, továbbá a korábban született gyermekekben és a férjben is elhinthette a kétséget a gyermekek tényleges származását illetően. A házasságtörésre ugyanakkor szinte mindig a családfő házában került sor és rendszerint éjszaka, ami a családfő biztonságérzetét is nagyban csökkentette. Tudjuk, hogy a korai római jog is igen szigorúan bánt az éjszakai tolvajjal. Ugyanakkor Euphiletos nyilván saját tettét magyarázta, abban ugyanis nem volt igaza, hogy csak halállal lehetett a házasságtörést büntetni. Maga is elismerte, hogy a tettenért könyörgött az életéért és pénzt is ajánlott fel, ami – mint később látjuk – szintén gyakorlat volt ilyen esetekben.

A sértett családfő a tettenért házasságtörőt tehát megölhette, de ez nem volt kötelessége. Lehetősége volt arra is, hogy az elfogott személyt átadja a polisz egy hatóságának, az ún. tizenegy férfiból álló testületnek, amely egyfajta sommásbíróság, illetve végrehajtó szerv is volt egyben. Amennyiben az átadott személy elismerte tettét a testület előtt, úgy a halálbüntetést végrehajtották. Amennyiben tagadott, úgy a testület vezetésével kivizsgálták az ügyet, de ha a cselekmény bizonyítást nyert, úgyszintén kivégezték. A sértett férj további lehetősége volt – a homéroszi eposzok alapján már az ősi időktől kezdve –, hogy a hatósági eljárást mellőzve bánatpénz megfizetésében egyezzen meg az elkövetővel.

Más források azonban arra utalnak, hogy a gyakorlatban a pénzfizetés is működött. Ilyenkor a tettenért elkövetőt a családfő a pénz megérkezéséig fogságában tarthatta, vagy az elkövetőnek kezeseket kellett állítania addig, amíg a pénzt meghozza. A büntetés összege Athénban – más poliszoktól eltérően – nem volt korlátozva, a felső határt az elkövető anyagi helyzete szabta meg. Ha viszont megegyeztek, akkor a családfő – a később tárgyalandó, megszégyenítő büntetéseken túl – további lépéseket nem tehetett az elkövető ellen. Ilyen megegyezésre mindaddig volt lehetőség, amíg a családfő a tetten- értet át nem adta a hatóságnak, utána azonban már nem, Schmitz szerint azért, hogy ne lehessen ezzel az elkövetőt zsarolni. A fogva tartás sem lehetett korlátlan, mivel a családfő ellen a fogva tartott pert indíthatott azt állítva, hogy a házasságtörés hamis vádjával, jogellenesen tartja őt fogva. Ha ebben a perben bebizonyosodott a fogva tartott igaza, úgy sem büntetéspénzt nem kellett fizetnie, sem a családfő hatalmába nem került vissza, s a kezesei is szabadultak a kötelezettség alól. Ellenben ha bebizonyosodott a házasságtörés, akkor visszakerült a családfő hatalmába, aki bármit tehetett vele, de nem ölhette és nem is csonkíthatta meg. A büntetést a bíróság előtt kellett végrehajtania, így biztosították a közösségi kontrollt.

A szerző szerint a pénzfizetés választása nemcsak a felek anyagi helyzetétől függött, de attól is, hogy a családfő mennyire akarta titokban tartani a dolgot, bár később saját magát cáfolja, miszerint a tanúk, kezesek miatt a pénzfizetés esetén sem lehetett titokban tartani a történteket.

Az eddig elemzett szabályok a tettenért elkövető elleni fellépést szabályozták, melyek csak a családfő (férj, apa, testvér, fiú) számára álltak rendelkezésre. Ez esetben választhatta a megölést, a hatóságnak való átadást, illetve megegyezhettek büntetéspénz megfizetésében. A család és házasság intézményének védelme azonban közérdek (is) volt, ezért a törvény lehetőséget adott arra, hogy a tetten nem ért elkövető ellen is fel lehessen lépni, illetve hogy a távolabbi rokonok, vagy a polisz bármely polgára is felléphessen. Ezt az elkövető elleni közvádas per (graphe moicheias) indításával lehetett megtenni. Ez esetben a per a rendes bírósági úton folyt le, a büntetést – ami a pénzbüntetéstől a halálbüntetésig terjedhetett – a vádló indítványa alapján szabta ki a bíróság. Különbség a büntetéspénzben való peren kívüli megegyezéssel szemben az volt, hogy itt a vádló, még ha a férj, vagy közeli rokon is volt, a poliszt képviselte és így a büntetésként kiszabott pénz a poliszt illette.

C) A feleség sorsa: Eddig a házasságtörő férfi sorsát követhettük, de nézzük meg röviden, hogyan alakul a feleség sorsa. A feleségtől el kellett válnia a férjnek, különben kerítésért felelt volna. A feleségét a házi hatalmon belül büntethette, meg is ölhette, de ez nem volt kötelessége. A polisztársadalom viszont kitaszította magából a nőt, aki a hetérákkal került egy sorba, a kultikus ünnepeken nem vehetett részt.

D) A megszégyenítő büntetések, melyeket a házasságtörő felekkel szemben szintén alkalmazni lehetette, célja egyrészt a polisz erkölcsi nemtetszésének kinyilvánítása volt, másrészt ezáltal fedték fel a polisz valamennyi lakosa előtt a házasságtörők személyét. A megszégyenítés azonban nem minden esetben következett be, nagyon magas büntetéspénz fizetésével el lehetett kerülni, ugyanakkor kiszabható volt más büntetés mellett önállóan is. Legtipikusabb a férfiaknál a haj és szakáll levágása, mivel mindkettő a férfiasság és a férfiúi becsület jelképe volt, másrészt így mindenki számára már messziről látszott, ki is az illető. A haj levágása a nőknél is gyakori volt. Szintén gyakran alkalmazták mindkét nem esetén a szeméremszőrzet esetenként forró hamuval történő eltávolítását vagy levágását. Gyakori volt a pellengérre állítás, illetve nőknél a szamárháton történő többszöri körbevezetés a polisz utcáin.

E) A nemi erőszak kérdése: A szerző röviden foglalkozik a nemi erőszak megítélésével és a házasságtöréssel való összefüggéseivel. A nemi erőszak megítélése, érdekes módon, sokkal enyhébb volt, mint a házasságtörésé, hiszen az általában egyszeri esemény volt, és nem kérdőjelezte meg a házasságból származó gyerekek helyzetét, általában nem a családfő házában és nem éjszaka történt. A büntetése pénzfizetés volt, szabad ember sérelmére elkövetés esetén kétszer több, mint rabszolgánál. A nemi erőszak büntetésénél sem az elkövető, sem a sértett anyagi helyzete nem játszott szerepet. Azt, hogy a házasságtörést súlyosabban ítélték meg, mint a nemi erőszakot, jól mutatja néhány ismert megállapodás a büntetéspénz mértékéről: esetenként a házasságtörési váltság harmincszorosa is lehetett a nemi erőszak büntetési összege, és ez még nem is az – általunk ismert – legnagyobb eltérés. Végül alapvető különbség volt, hogy a házasságtörő asszonytól a férjnek el kellett válnia, míg a nemi erőszak áldozatául esett asszonytól nem.

Tanulmánya végén a szerző megpróbálja a moichos fogalmát meghatározni, mivel ez a szakirodalomban vitatott. Schmitz a drakóni törvény kiterjesztő értelmezését fogadja el, vagyis az ún. moichson alatt nemcsak a szűken értelmezett házasságtörőt érti, hanem mindazokat, akik a családba tartozó szabad állapotú nővel házasság alatt vagy előtt meg nem engedett nemi viszonyt folytatnak. A szerző az irodalomból több példát is hoz arra az esetre, amikor nem a férj, hanem az apa, testvér lépett fel a társadalmilag nem tolerált nemi kapcsolat ellen. Lányok esetében annyi különbség mutatható ki, hogy míg a házasságtörő feleségtől a férjnek mindenképp el kellett válnia, addig a házasság előtti nemi kapcsolat miatt az apa eladhatta lányát, de ez nem volt kötelessége.

Winfried Schmitz: Der nomos moicheias – Das athenische Gesetz über den Ehebruch (A nomos moichos – az athéni törvény a házasságtörésről). Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte – Romanistische Abteilung, 114. Bd. (1997) Böhlau Verlag, Wien–Köln–Weimar. 45–140. p.