A kollokvium tárgyául – miként Peter Vodopivec, a kötet egyik szerkesztője írja bevezetőjében – nem azért választották a kultúrát, mert meg akarták kerülni a kétnyelvű Karintiában valóságosan létező a két nemzet helyzetéből, fejlődéséből származó ellentétek említését. A kultúra a német–szlovén kapcsolatokban a XVIII–XIX. századtól, a nemzeti ébredés megindulásától kezdve egyben politikai kérdés is volt: a Habsburg-monarchiában a kultúra volt az a terület, ahol a kis népek a szociális átalakulással egy időben saját nyelvük és műveltségük fejlesztésével versenyre kelhettek az uralkodó nemzettel.

Vasilij Melik rövid előadásában a szlovének és németek viszonyának alakulását mutatja be 1818–1941 között. A XIX. század elején a mai Szlovénia területén élő parasztság szinte kivétel nélkül szlovén volt, a városok és a nagyobb települések kétnyelvűek voltak, a felső körökben főleg németül beszéltek. A nemzeti megújulási mozgalom kezdetben csak kis számú értelmiségit vonzott, 1848-tól jelentkeztek az első szlovén politikai követelések (a szlovén területek egy tartományba szervezése, szlovén tartománygyűlés). Az 1880-as évektől erősödött fel a helyi politikai életben a szlovén–német ellentét. Az első világháború után a németek az új államban kisebbségi helyzetbe kerültek, több helyütt bosszúakciókra került sor, a német iskolák nagy részét bezárták.

Arnold Suppan a német és az osztrák kultúra helyzetét elemzi a két világháború közti időben. Az 1921. évi népszámlálás szerint 41 500 német élt Szlovéniában, számuk lényegesen kisebb volt, mint amit az 1910-es népszámlálás mutatott. A csökkenés oka az asszimiláció és a gyakori, kényszerű költözés. A német társadalom széles rétegekből tevődött össze: a városok felső- és középosztályából, a Dráva völgyének parasztjaiból, az egykori nagybirtokosokból, akik az osztrák nemesek leszármazottjainak tekinthetők.

A németek 1918-ig teljes iskolahálózattal rendelkeztek Alsó-Stájerországban. 1918. november 16-án azonban egy rendelet az egyetlen hivatalos oktatási nyelvvé nyilvánította a szlovént, és csak a 40 “teljesen” német tanulót oktató osztályokban engedélyezte a német használatát. 1922-ben mindössze 51 német tannyelvű népiskola működött, és 14 település iskolájában volt párhuzamos német osztály.

1919 elején betiltották a német egyesületeket, ennek nyomán megszűntek a német színházi körök, kaszinók stb. Több mint 200 egyesületet megfosztottak vagyonától. A kormányzat a korábbi osztrák intézményektől független intézményhálózat kialakítására törekedett (egyetem, galéria, néprajzi múzeum, konzervatórium, tudományos és művészeti akadémia), a nemzeti kultúra tájékozási pontjainak megváltoztatásával a délszláv népek és bizonyos mértékben Franciaország felé fordult (a gimnáziumokban a francia lett az első idegen nyelv).

Az 1930-as években a belgrádi osztrák követ az osztrák kultúra terjesztését sürgette Jugoszláviában, de a költségvetés akkori helyzete nem tette lehetővé nagyszabású kultúrpolitika folytatását. Szellemi-kulturális téren nem elhanyagolható, hogy a katolikus szlovén értelmiség nem közeledett a szintén katolikus Ausztriához, és a korábbi Habsburg-ellenes sztereotípiák tovább éltek.

Werner Drobesch a német iskolaegyesület működését, ideológiáját és tagságát mutatja be. Az 1870-es évektől az oktatás nyelvéért folytatott harcban a Monarchia különböző területein iskolaegyesületek alakultak, először a csehek szervezték meg egyesületüket, 1885-ben alakult meg a szlovén Szent Cirill és Metód Társaság. 1880-ban – főképp a cseh aspirációk ellensúlyozására – jött létre a német iskolaegyesület, hogy “Ausztriában a nyelvileg vegyes területeken, különösen a német nyelvhatáron és a nyelvszigeteken a német iskolák megtartását támogassa”. A helyi szervezetek a legnagyobb számban Cseh- és Morvaországban működtek (40, illetve 15 százalék körül), a szlovének által is lakott területeken a helyi szervezetek 10–12 százaléka volt található. A “német bástyának” számító Marburg/Maribor, Cilli/Celje, Pettau/Ptuj mellett az egyesület a gottscheei (Kočevsko) nyelvszigetre és Laichbachra/Ljubljanára koncentrált. A cikk, sajnos, nem mindig jól látható térképeket közöl az egyesület aktivitásának területi megoszlásáról, annyi azonban mindenképpen látható, hogy igen jelentős volt az az iskolahálózat, amelyet egyesület tartott fenn vagy támogatott. 1880 és 1904 között az egyesület több mint 1 millió 600 ezer koronát fordított Stájerországban, Karintiában és Krajnában az oktatás támogatására.

Az iskolaegyesület ideológiája és céljai az 1880-as évek végétől gyökeresen megváltoztak, az addig viszonylag toleráns nemzeti politikát a német érdekek harcos képviselete váltotta fel, majd a politikai igazodás tekintetében “Ausztriát lépésről lépésre a Német Birodalom váltotta fel”. Ennek hatása megmutatkozott abban is, hogy míg az 1885 és 1898 közti tanévekben a ljubljanai német iskolaegyesület iskolájában a szlovén anyanyelvűek aránya 12–18 százaléknyi volt, és emellett 2–8 százaléknyi egyéb nemzetiséghez tartozó diák is tanult ott, 1904-ben az iskola tisztán németté vált.

Augustin Malle a szlovén nyelvoktatás helyzetét tekinti át a karintiai középiskolákban, illetve a klagenfurti tanítóképzőben. A szlovén nyelv oktatását 1851-ben a gimnáziumban vezették be először, külön a “született szlovének” és külön a németek számára, heti két órában, különböző tudásszinteken. A későbbi szabályozások hol szabadon választható, hol a szlovének számára kötelező tárggyá tették a szlovént. Az iskolai jelentések szerint mindig több tanuló látogatta a szlovén órákat, mint ahány szlovén nemzetiségű tanulója volt az iskolának.

Két tanulmány is foglalkozik a maribori színházi élettel (szerzőik: Manica Špendal és Bruno Hartman). Maribor alárendelt helyzetben volt a közelében lévő és a szellemi életet jobban befolyásoló két nagyobb várossal, 1918-ig Grazcal, majd utána Ljubljanával szemben. A színjátszás a jezsuita gimnázium megalakítása után (1758) kezdődött az iskoladrámákkal. Ebben az időben jelentek meg ez első vándortársulatok is. A nagyobb szomszédvárakban már társulatok működtek, mikor 1793-ban egy jozefinista szabadkőműves vezetésével megalakult az első műkedvelő társulat. A XIX. század közepéig tartottak előadásokat. 1852-ben adták át a helyi kezdeményezésre megépített színházépületet, 1865-ben pedig megnyílt a kaszinó is, az akkori kulturális élet másik fontos intézménye. Mindkettő a német kultúra védőbástyája volt, a városi színház színpadán a Monarchia összeomlásáig nem hangzott el szlovén szó. A színháztörténészek szerint a színház nem képviselt magas színvonalat, a repertoár főleg operettekből és vígjátékokból állt, viszont – és ez nemzeti szempontból nem volt lényegtelen – vonzotta a szlovén középiskolai diákságot (a nézők egyharmada 1913-ban szlovén volt). A német közönség meghódítására az 1865-ben az olvasóegyesület kezdeményezésére létrejött szlovén teátrum nem volt képes. 1899-ben készült el a szlovén kultúra háza a 600 nézőt befogadó színházteremmel. A szlovén színházat képzett szakemberek vezették, repertoárja szélesebb volt, mint a német színházé, és általában magasabb színvonalat képviselt, mint az akkori szlovén színjátszás. A német városi színház az 1918/19-es évadot még végigjátszotta, vagyonát, a kaszinóéval együtt, ekkor lefoglalták. Csak a német megszállás után, 1941 szeptemberében indult újra a német színház, a szlovént viszont még áprilisban bezárták. A színházak fennállásuk során végig függtek létrehozóik gazdasági erejétől, anyagi helyzetétől (főleg a német polgárságtól), ízlésétől, majd pedig nemzeti céljaitól.

Andrej Studen az 1895-ös nagy ljubljanai földrengés után megépített új elővárosi villanegyed lakóinak lakáshelyzetét mutatta be. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint 12 szlovén, 6 német és egy olasz háztulajdonos lakott itt családjával, valamennyien magas adókat fizettek. A házak többszintesek voltak, fürdőszobákkal, WC-kkel felszerelve. A villák színvonalukban nem mutattak különbséget tulajdonosuk nemzeti hovatartozása alapján. Más társadalmi rétegek lakásviszonyait elemezve is az derült ki, hogy a lakáshelyzet nem a nemzeti, hanem a szociális hovatartozástól függ. Érdekes és kutatandó téma viszont az, milyen volt a kapcsolat, a kommunikáció a különböző, egymáshoz közel élő nemzetiségűek, illetve a más nemzetiségű gazdagabb, munkaadó rétegek és az alkalmazottak között.

Az említett tanulmányok is mutatják, milyen sokrétűen közelítették meg a tanácskozáson az előadók a kulturális kölcsönhatások kérdését. Többen rámutattak a kulturális hasonlóságokra, arra, hogy az egykor regionális (kulturális) identitás helyét az 1860-as évektől egyre inkább átveszi a nemzeti kultúrákhoz való kötődés. Az intézmények szétválnak, megkétszereződnek, illetve ekkortól megváltozik az addig felsőbb rendűnek érzett német kultúrához fűződő viszony, valamint kialakul a szlovén kultúra művelésének, fejlesztésének fokozottabb igénye. A tanulmányok objektív, higgadt hangneme garancia lehet arra, hogy az alapkutatások után a szlovén-német együttélésről és kultúráról egyszer majd összefoglalást is olvashatunk.

Kulturelle Wechselseitigkeit in Mitteleuropa. Deutsche und slowenische Kultur im slowenischen Raum vom Anfang des 19. Jahrhunderts bis zum Zweiten Weltkrieg (Kulturális kölcsönösség Közép-Európában. Német és szlovén kultúra a szlovén területeken a XIX. század elejétől a második világháborúig). Hrsg. Feliks J. Bister, Peter Vodopivec. Ljubljana, Oddelek za zgodovino Filozofske Fakultete, Wissenschaftliche Bibliothek, Österreich–Slowenien, Bd. 1. 1995. 291 p.