Sajnálatos módon, az észak-amerikai polgárháborúról igen kis számban áll rendelkezésre magyar nyelvű szakirodalom. Több mint harminc éve jelent meg Szuhay-Havas Ervin: Kék szürke tragédia (Gondolat, Bp. 1966.) című könyve, amely ebből kifolyólag mind szemléletmódját, mind pedig pontosságát tekintve kifogásolható. A hadtörténeti vonatkozásokban eligazítást nyújthatnak: A háborúk világtörténete. Katonai újítások, amelyek megváltoztatták a történelem menetét. (Corvina, Bp. 1992.) című mű megfelelő fejezetei (96–99. o., 103–106. o.). Hasznos segítséget jelenthet főként a politikai és katonai vezetőség kapcsolatát illetően Carl Sandburg: Abraham Lincoln (Gondolat, Bp., 1965.) című munkája, míg a konfliktus magyar vonatkozásait illetően Ács Tivadar: Magyarok az észak-amerikai polgárháborúban (Pannonia, Bp., 1964.) és Magyarország hadtörténete I. kötetének Az észak-amerikai polgárháború magyar katonái című fejezete (Zrínyi, Bp., 1984. 574–581. o.) A katonai vezetés vonatkozásában haszonnal forgathatók Geoffrey Regan: Hadászati balfogások (Panem, Bp., 1993.), valamint Döntő csaták (Panem, Bp., 1993.) című műveinek megfelelő fejezetei. A magyar nyelven hozzáférhető munkák idejétmúlt volta, illetve kis száma miatt tartom szükségesnek a témában végzett újabb kutatások eredményeinek ismertetését. Ebben a munkában az Egyesült Államokban oroszlánrészt vállal a Gettysburg College Polgárháborús Intézete.

A Robert Fortenbaugh emlékelőadásokat a néhai történelemprofesszor tiszteletére tartják, aki Gettysburgben tanított 1923-tól 1959-ben bekövetkezett haláláig. Az előadás időpontja minden esztendőben november 19-e, vagyis Abraham Lincoln híres beszédének évfordulója, amelyet a gettysburgi temető felavatásakor tartott 1863-ban. Az 1962-ben Bruce Catton által megtartott első ilyen jellegű előadás óta olyan neves történészeket kértek fel, mint például James M. McPherson (Lincoln és a feltétel nélküli megadás stratégiája), Carl N. Degler (Egy a sok közül: a polgárháború összehasonlító perspektívában), George M. Fredrickson (Miért nem vívott a Konföderáció gerillaháborút Richmond bukása után: összehasonlító elemzés).1 A sorrendben harminchatodik előadás megtartására John Keegan brit hadtörténész professzor kapott felkérést.

John Keegan 1960-tól 1986-ig tanított hadtörténelmet Sandhurstben, a Királyi Katonai Akadémián, a Princeton Egyetemen, s tagja a Királyi Történelmi Társaságnak és a Királyi Irodalmi Társaságnak. Eddig mintegy húsz könyve jelent meg, érdeklődési köre pedig roppant széles mind időben (az ókortól a második világháborúig), mind pedig tematikáját tekintve (a tengeri hadviseléstől a katonai vezetők portréjáig).2 Huszadik könyve Fields of Battle: The Wars for North America címmel jelent meg 1995-ben és ez szolgáltatta felkérésének fő indokát. Előadásának Az észak-amerikai polgárháború katonaföldrajzi vonatkozásai címet adta, amely azonban nem fedi teljes mértékben a szerző célját, hiszen nem szorítkozik kizárólag az észak-amerikai polgárháború eseményeinek katonaföldrajzi elemzésére, hanem a témát kibővítve, a földrajzi tényezőt kontinuitásában vizsgálja a északamerikai katonai konfliktusokban, a francia és indián háborúkban (1756–63), a függetlenségi háborúban (1775–83), érintőlegesen a mexikói háborúban (1846–48), illetve a polgárháborúban (1861–65).

A gyarmati korra visszatekintve, a szerző utal arra, hogy a britek és a franciák is hamar felismerték, hogy az amerikai kontinens földrajzi adottságai mennyiben különböznek az európaitól. Az óceánon túl ismeretlen szélességű és hosszúságú folyók, illetve hatalmas kiterjedésű erdőségek találhatóak, amelyek a kezdetektől fogva meghatározták a hadviselés jellegét. Az amerikai kontinens földrajzi, stratégiai jellemzőit a franciák ismerték fel elsőként, akik a Szent Lőrinc-folyó vonala mentén jutottak el a Nagy Tavakig, majd a XVII. század második felére a Mississippin lehajózva az Arkansas-folyóig, illetve a Mexikói-öbölig, aminek következtében a britek gyarmataik viszonylag keskeny partmenti sávjába szorultak, miközben a franciák már ezer mérföldre behatoltak a szűz területekre. A gyarmati törekvések összeütközése a XVIII. század derekára vált elkerülhetetlenné. A konfliktus kimenetele, Keegan szerint, az eltérő brit és francia gyarmatosító politika miatt nem lehetett kétséges, hiszen 1750 körül mintegy félmillió brit gyarmatos élt Amerikában, míg csupán ötvenezer francia. A brit siker okaként nem csupán a puszta számbeli fölényt nevezi meg, hanem a földrajzi adottságok sikeresebb kiaknázását is. Az 1755-ös szárazföldi hadjáratok kudarcaiból okulva, 1759-ben a Szent Lőrinc-folyó két végét támadták a britek, s szeptember 13-án a quebeci ütközetben győzedelmeskedett ez a “folyó stratégia”.

A függetlenségi háborúban is a természetes vizek meghatározó szerepét hangsúlyozta a szerző, hiszen Massachusetts, a középső gyarmatok és Virginia között – a szárazföldi utak ritkasága miatt – csak tengeren lehetett hatékonyan kapcsolatot tartani, s ezért volt meghatározó Boston, New York és Philadelphia birtoklása. Keegan nem csekély anakronizmussal játszik el a gondolattal, hogy amennyiben a maihoz hasonló úthálózat állt volna a britek rendelkezésére, alighanem ellentétes fordulatot vett volna a háború kimenetele. Boston 1776-os és Philadelphia 1778-as elveszítése azt jelentette, hogy csak az a New York maradt a britek kezén, amely csupán korlátozottan volt alkalmas arra, hogy szárazföldi támadás kiindulópontjául szolgáljon, emellett pedig az amerikai csapatok a briteknél sokkal járatosabbaknak bizonyultak a gerilla harcmodorban. 1781-ben Cornwallis kénytelen volt feladni a Karolinákat és Virginiába átcsoportosítani erőit (jóval közelebb a New Yorki flottához és a Chesapeake-öbölhöz). Ez az eseménysor vezetett el a yorktowni vereséghez.

A szerző megítélése szerint a hadviselés és a földrajzi tényezők szoros kapcsolatának a bizonyítására a polgárháború a legalkalmasabb. Megvizsgálta az Unió által 1861-ben alkalmazott taktikát, elemezve annak realitását, illetve hiányosságait. Az Anakonda-tervről van szó, amelyet az 1846–48-as mexikói háború győztese, Winfeld Scott tábornok dolgozott ki, azzal az alapvető céllal, hogy az elszakadó államok területét visszacsatolja az Unióhoz, mégpedig oly módon, hogy természetes határai mentén bevetett erőkkel veszik blokád alá a Konföderációt, beleértve az Atlanti partvidéket a Chesapeake-öblön át Floridáig, illetve a Mexikói-öblöt egészen a Mississippi torkolatáig. (Ehhez elegendő erővel rendelkeztek, hiszen a szövetségi flotta zöme északi kézen maradt, s így akarták lehetetlenné tenni a gyapot és a dohány exportját, illetve az esetleges hadianyagvásárlást.) Ezzel egyidőben a terv a Mississippi alsó folyásának elfoglalásával számolt, elvágva a déli államokat a Mississippin túlról érkező szarvasmarha- és lóutánpótlástól, amely nélkülözhetetlen volt a déli csapatok élelmezése és mozgatása szempontjából. Az Ohio és mellékfolyói ellenőrzésével pedig le kívánták zárni a Konföderáció északnyugati határát, aminek következtében Dél csak az Appalache és az Atlanti-part közötti sávban rendelkezett volna hadműveleti mozgástérrel. Keegan szemléletesen magyarázta meg, miért is volt ‘Anakonda’ a terv elnevezése. Passzív hadviselésre épített az Unió részéről, amelynek célja az ellenfél ellenállásának megszüntetése, ám vérontás nélkül és “nem halálos sebet okozva”. Keegan szerint Scott – sok kortársához hasonlóan – elborzadt a testvérháború gondolatától, s a fegyverek kényszerítő ereje helyett a földrajzi tényezők kényszerítő erejét akarta bevetni a dacos Dél megtörése és az Unióba való visszatérítése érdekében. A terv azonban nem működhetett, mert Dél nem pusztán ellenállt Észak nyomásának, hanem támadó háborút kezdett Észak-Virginiában, és korai sikersorozatával ellenoffenzívák indítására késztette ellenfelét (félszigeti hadjárat, a Henry-erőd elfoglalása, Vicksburg stb.). Keegan annak a vizsgálatára is kitért, hogy mik lettek volna a Dél esélyei, ha földrajzi adottságainak jobban megfelelő stratégiát folytat.

Eszerint Jefferson Davis, amennyiben az Unió fővárosának megtámadása helyett, csapatait megosztva a földrajzilag kulcsfontosságú területek védelmére koncentrált volna, jó eséllyel vehette volna fel a küzdelmet. llyen területként értékelte Keegan New Orleans-t – amely a “dugóhúzó” szerepét töltötte be a Mississippi-rendszer “palackjához” – vagy Memphis-t, amely a folyó felső szakaszának védelmét láthatta volna el egy, a déli vasúthálózattal könnyen ellátható helyőrséggel megerősítve, továbbá megemlítette McClellan hírhedt félszigeti hadjáratának a helyszínét, ahol egy Yorktown mellett állomásoztatott, könnyen mobilizálható védőerő megakadályozhatta volna az északi csapatok partraszállását, illetve elzárhatta volna az Atlanti-part kikötőit, Dél egyetlen kijáratát a külvilág felé. Stratégiai értékelése szerint, amennyiben a csapatokat észak-virginiai bevetésük helyett a Clark- és a Hatteras-erődök körüli területen alkalmazták volna, az Anakonda-terv nem lett volna könnyen fenntartható. Emellett pedig – noha a Konföderáció nyersanyagforrásai szűkösek voltak – kis partvédő naszádok építésével tengeri fedezetet lehetett volna adni a karolinai partvidéknek, egy kb. kétszáz mérföld hosszú szakaszon természetes kikötővé változtatva azt, melynek felszámolása évekbe tellett volna az Uniónak. Azonban az északi csapatok 1861. augusztus 29-i partraszállásával elestek a Hatteras-fok erődjei, és így csupán Charleston és Savannah kikötői maradtak a Dél számára, amelyeket az északi flotta összehasonlíthatatlanul könnyebben felügyelhetett. A pusztán gazdasági blokádra épülő Anakonda-terv mégsem működhetett sikeresen, mivel a belső amerikai területek túl nagy kiterjedésűek egy eredményes passzív blokádhoz. A Konföderáció azonban – mint az előzőekből is látható volt – a háború mellett döntött, s kezdeti sikerei (Bull Run) aktívvá tették a északi hadvezetést is. Az Anakonda-terv “méregfogát” azok a cselekvő helyi uniós parancsnokok (pl. Ulysses Simpson Grant) adták, akik ugyanolyan harciasak voltak, mint a déliek. Az uniós flottacsoportok egyre nagyobb partszakaszt tartottak ellenőrzésük alatt, s Farragut admirális 1862 áprilisában elfoglalta New Orleans-t. Az előadó a továbbiakban a katonai parancsnokok viszonyulását vizsgálta a földrajzi tényezőkhöz, illetve azoknak hatását stratégiájuk kidolgozására.

Dél területének nagysága többé-kevésbé megegyezett Nyugat-Európáéval, vízrajzi és domborzati adottságai pedig jól védhetővé tették, s Keegan szerint ennek, nem pedig a két főváros – Washington D. C. és Richmond – egymáshoz való közelségének volt köszönhető az, hogy az első hadműveletek a Blue Ridge Mountains és a Chesapeake-öböl közötti szűk sávban indultak meg. 1861-ben ugyanis az előbb említett terület volt az egyetlen nyílt határa a Konföderációnak. A többi feltörése a legkevésbé ígéretesnek tűnő északi tábornok, Grant érdeme volt. Az addig szinte mindenben csődöt mondó, sebtiben kinevezett tábornok átlátta a földrajzi tényezők fontosságát a hatalmas amerikai vidéken történő hadviselésben. Ezt elődje nem ismerte fel. George B. McClellan legmegalázóbb kudarca a félszigeti hadjárat összeomlása volt, amelyet arra az elméletére épített, hogy a Konföderáció fővárosának a megközelítése leginkább a tenger felől lehetséges, azonban csapataival a York és a James folyóknál, Old Point Comfortnál partraszállva habozott dinamikusan továbbnyomulni. A vereség Keegan szerint csak részben volt tulajdonítható késlekedésnek, illetve a katonai vezetők hibáinak, ennél fontosabbnak tartja azt, hogy egy olyan szűk terepre szorította be a hadsereget (jobbról és balról természetes akadályok, előtte pedig a kiépített védművekkel megerősített Richmond), ahol nem lehetett manőverezni, így hadseregét szinte dobozba zárta, tehát európai jellegű hadviselésre kényszerült az amerikai földrajzi viszonyok között.

Grant stratégiai zsenialitását abban találhatjuk meg, hogy ösztönös területfelismerő képességgel rendelkezett, átlátta a kapcsolatot a közelében lévő, látható földrajzi adottságok és a nem látható távolabbiak között, így remekül tudott tájékozódni és csapataival manőverezni idegen és fel nem derített területen is. Ehhez párosultak kiváló földrajzi ismeretei (például magán-térképgyűjteménye szolgáltatta az amerikai hadsereg kartográfiai anyagának zömét a mexikói háborúban), illetve az, hogy használta a technikai fejlődés olyan új vívmányait, mint például a távíró (sátrából egyedül harminc vonalas hálózatot működtetett). Grant stratégiai képességeihez, Keegan szerint, nem ért fel sem George Washington, sem Daniel Boone, noha a földrajzi tényezőknek ők is nagy fontosságot tulajdonítottak. Grant működési területe hamarosan kiterjedt az Egyesült Államok egész délkeleti területére, s felismerte azt is, hogy a Dél elleni hadviselés kulcsát a folyók jelentik, hiszen vasúthálózata ritka és az északi sínhálózattól elszakították, így a Konföderáció belső területei felé csak a Mississippi és mellékfolyói mentén lehetett előrenyomulni, amivel ráadásul Dél területi egységét is fel lehetett számolni. A Henry- és a Donelson-erődök elfoglalásával a célja ennek megfelelően a közvetlen kapcsolat kiépítése volt a Mississippivel. Vicksburgnél Grant megpróbálta a számára kedvezőtlen földrajzi adottságokat módosítani, és csatornát ásatott a Mississippi vicksburgi kanyarulatának átvágására, majd nagy küzdelemben stratégiai átjárót nyitott a Középnyugatról a Mexikói-öbölhöz.

Dél célja döntő győzelem kivívása volt Észak-Virginiában, Marylandben vagy Pennsylvániában, s taktikájuk briliánsnak bizonyult (különösen Chancellorsville-nél), azonban Robert E. Lee ugyanazt a hibát követte el Gettysburgnél, amit McClellan, olyan folyosóban nyomult előre, amely minden egyes megtett mérfölddel szűkítette mozgásterét és manőverezési lehetőségeit. “Kőfal” Jackson viszont kiválóan megértette a tér dimenziójának fontosságát, és képes volt megfelelő úthálózat nélkül is manőverezni, kicselezve két északi hadsereget is a Shenandoah-völgyben, előnyére fordítva a hátrányos földrajzi körülményeket.

Keegan úgy véli, 1864-re egyértelművé vált, Dél vereséget szenved, s konklúziójában hangsúlyozta, vereségének oka az volt, hogy nem értette meg a tér fontosságát az észak-amerikai kontinensen vívott fegyveres konfliktusokban. Engedte magát beszorítani európai mértékű hadszínterekre, és így hagyományos frontokon vívtak háborút, ahelyett, hogy szabadon kihasználták volna a hatalmas tér adottságait. (Lee ilyen szempontból ugyanazt a hibát követte el, amit a franciák 1759-ben és a britek 1781-ben.)

Az előadó összefoglalva meghatározónak tartja a földrajzi tényezőket a hadviselésben, és ennek a bizonyítására törekedett az amerikai kontinens három meghatározó háborújának bemutatásával. Érdekes az az elmélete, miszerint ennek a kornak a katonai örökségét hordozták ösztöneikben a második világháború amerikai tábornokai is (Eisenhower és McArthur), akik képesek voltak megérteni a hadviselést nagy térben és távolságokban), s a globális háborúban éleslátásukkal lekörözték a többi szövetséges stratégát. Ebben szerinte kiemelt szerepet játszottak Észak-Amerika fent említett háborúi, amelyek sok fontos tanulsággal szolgáltak.

John Keegan, The Military Geography of the American Civil War (Az észak-amerikai polgárháború katonaföldrajzi vonatkozásai). 36th Annual Robert Fortenbaugh Memorial Lecture, Gettysburg College, 1997. 21 p.