Matti Klinge, a helsinki egyetem történész professzora, ahogy könyve előszavában megfogalmazza, összképet kíván nyújtani Finnországról 1809–1917 között. A széles olvasóközönség számára készült munka időrendben tárgyalja az eseményeket.

A mű szerkezete világosan tanúskodik a szerző történelmi világképéről, Finnország történetét nem csupán a finn–orosz kapcsolatok tükrében kívánja bemutatni, hanem megvizsgálja a fejlemények esetleges európai és világtörténelmi hátterét is.

Az események bemutatása attól a pillanattól indul, amikor az ország a világpolitika sodrába kerül: Napóleon és I. Sándor orosz cár tilsiti találkozóján (1807) felosztotta egymás között Európát, és a Finnország területére vonatkozó megegyezést az 1808–1809-es svéd–orosz háborút lezáró haminai békében (1809. szept. 17.) véglegesítették. A több évszázados svéd uralmat tehát felváltotta az orosz fennhatóság. Klinge azonban tudatosítja, hogy bár I. Sándor 1809-ben Porvoo-ba összehívta a rendi gyűlést, ahol kijelentette, hogy Finnország a nemzetek sorába lépett, uralkodói biztosítékában azonban mindössze arra tett ígéretet, hogy az országot a svéd törvények szerint kormányozza.

A következő néhány alfejezet azt követi nyomon, hogyan viszonyultak a különböző társadalmi rétegek az új uralkodóhoz, miként szervezte meg az orosz birodalom a finn területek kormányzását, valamint azt, hogy milyen szerepet töltött be a politikai életben, a finn nép felvilágosításában a Helsinkibe áthelyezett (1826) egyetem.

Időközben a világpolitikában is jelentős változás következett be, hiszen lezárultak a napóleoni háborúk. A győztes táborba tartozó Oroszország az 1812-es svéd–orosz szerződés és az 1815-ös bécsi kongresszus záródokumentumának aláírásával biztosította magának, hogy a nagyhatalmak ne vonják kétségbe Finnországra vonatkozó jogait. Európában azonban egyre erősödött az a forradalmi hullám, amely az 1830-as évekre teljesedett ki igazán. Klinge különös hangsúlyt fektet a Finnországot ért új hatások bemutatására. Kiemeli a nyelvi kérdés fontosságát, mely a nemzetté válás folyamatának jelentős alapköve, s mint ilyen, központi téma az egész tárgyalt időszakban. A megszorító intézkedések felsorolása mellől – cenzúra kiszélesítése, külföldi utazás korlátozása stb. – azonban nem hiányzik a pozitív rendelkezések ismertetése sem, kedvező kamatozású kölcsönök biztosítása a folyókotrás és folyószabályozás valamint a mocsárlecsapolások érdekében, takarékpénztárak létesítése, protekcionista vámtarifa bevezetése; melyek mind Finnország különleges helyzetének, autonómiájának fenntartását hivatottak biztosítani a birodalmon belül.

A politikatörténet bemutatását megszakító, ezt követő hosszabb lélegzetvételű fejezet az iparosok és a falusi lakosság életkörülményeinek, gazdasági és műveltségi szintjének, a városiasodás mértékének feltérképezésére vállalkozik. Megállapítja, hogy a tárgyalt periódus nagy részében a lakosság 90 százaléka földművelésből élt, és az ipar még 1870 táján is mindössze 4 százalékát foglalkoztatta a népességnek. Átfogó képet vázol a mesterségek földrajzi megoszlásáról és a kézműveslét problémáiról. Betekintést ad a vám- és pénzügyek rendszerébe, a kulturális élet verőerét képező városok elhelyezkedésébe, a pezsgő társasági életbe.

A szerző arányos képet igyekszik nyújtani, ezért nem titkolja el, hogy a lassú, de folyamatos gazdasági fejlődéssel látszólag elégedett társadalomban megerősödtek a nacionalista felhangok. Az 1830-as évek végétől az egész Európára kiterjedő forradalmi hangulat nyomai Finnországban is felfedezhetők. A nyomtatott sajtóban egyre több szó esik a társadalmi különbségek áthidalásának szükségességéről, a nyelvkérdésről, a svéd anyanyelvű művelt elit szerepvállalásáról a néptömegek felzárkóztatása érdekében; ezzel egyidejűleg mozgolódni kezdett az egyetemi ifjúság is. Itt jegyzem meg, hogy a szerző véleményem szerint túl sok figyelmet szentel a fiatal értelmiségnek, ami valószínűleg abból adódik, hogy egy korábban megjelent műve a helsinki egyetem életével foglalkozik.

A lojalizmus következő próbatétele az 1853–56-os keleti háború volt, ami a katonai veszteségek mellett gazdaságilag is nagy érvágást jelentett a finn kereskedelmi flotta majdnem teljes elvesztésével. Ugyanakkor a szerző azt is kiemeli, hogy az orosz cár mindent megtett annak érdekében, hogy a finnek hazafias érzelmeit uralkodójuk és az összbirodalom irányában továbbra is fenntartsa és megerősítse. 1854 márciusában látogatást tett a nagyhercegségben, és ennek kapcsán Sakari Topeliust kinevezték a helsinki egyetem finn történelem tanszékének rendkívüli professzorává. A kinevezés kuriózumát fokozza, hogy korábban ilyen tanszék egyáltalán nem létezett. Egyetérthetünk Klingével abban, hogy ez nagy előrelépést jelentett a nagyhercegség önállósága szempontjából, hiszen Finnország nemzeti és történelmi létjogosultsága nyert ezzel hivatalos megerősítést.

II. Sándor trónra kerülése és a keleti háború befejezése után békés korszak következett Finnország életében, melyet a nagyléptékű infrastrukturális fejlődés, az ország szívét képező helsinki egyetem mind tudatosabb politikai szerepvállalása, a liberalizmus és fennománia címszavak jellemeznek.

Politikai szempontból az 1860–1864 közötti intervallum – éppúgy mint Oroszország, Olaszország, valamint Dánia, Poroszország és számos más európai állam esetében – a reformok időszakának nevezhető Finnország történelmében is. Ez volt az a korszak, amikor a közvélemény elkezdett felülkerekedni az 1850-es évek neoabszolutizmusán, ami természetszerűleg nagy változásokat eredményezett mindenekelőtt az alkotmányosság terén különböző képviseleti szervek alakításával vagy a már meglevők hatáskörének kibővítéseként. A helyi közigazgatásban való egyre fokozódó részvétel, a gyorsan bővülő iskolai oktatás és a közvéleményt befolyásoló tényezők kiszélesedése alapvető kölcsönhatásban álltak az új polgári eszme kialakulásával. Az újságok, szervezetek, a színház, a pártok éppúgy formálták, mint ahogy megkövetelték az állampolgárok közéletbeli aktív részvételét, akik képesek voltak az időszerű vélemények és érdekek alapján csoportosulni. A közvélemény formálásában a sajtó, a színház, az irodalom és az egyetemi ifjúság jártak az élen. A következő néhány fejezetben a szerző az előbb említettek vizsgálatát tűzte ki célul, s közben az ezekkel kapcsolatos fontosabb politikai következmények feltárására törekedett, ilyenek az országgyűlés 1863-as összehívása – ezzel szoros összefüggésben pontos és árnyalt képet ad az időszak politikai rendszeréről, liberális és radikális elképzeléseiről –, az egyházi befolyás szűkítése, a finn nyelv hivatalossá tétele, a vélemény- és sajtószabadság ügye.

1881 márciusában III. Sándor került a trónra. Politikájának lényege a béke megőrzése, a gazdasági és társadalmi fejlődés elősegítése volt, “fehér forradalom”, azaz felülről kiinduló modernizálás útján. Az új finn főkormányzó, F. L. Heyden egyetértésével Finnországot mind szorosabban kívánta a birodalom kötelékébe vonni, részint a terület stratégiai fontossága miatt, részint az általános európai politikai irányvonalat követve.

Majd a vizsgálódása középpontjába az integrálás megvalósításával kapcsolatos problémák felvázolása, elemzése kerül. Átfogó képet ad a nyelvkérdés, a posta- és vámügy terén hozott intézkedések hátterében meghúzódó politikai csatározásokról, a képviseleti szerv megreformálásának problematikájáról, a kor neves gondolkodóinak véleményéről és nem utolsó sorban a sajtóvisszhangról.

Egy rövid külpolitikai kitekintés után a könyv leghosszabb tartalmi egységében a szerző II. Miklós uralkodásának eseményeit mutatja be. Az I. Sándor regnálása óta eltelt időszak alatt Finnország önálló törvényhozással, közigazgatással, képviseleti rendszerrel, saját nyelvhasználattal, pénzrendszerrel, egyetemi és kulturális élettel és virágzó gazdasággal büszkélkedhet.

A huszonhat éves fiatal cár – apja nyomdokain haladva – megpróbálta beilleszteni a nagyhercegséget az Orosz Birodalomba. Ebben lelkes segítőre talált a céltudatos N. I. Bobrikov személyében, akit hamarosan Finnország főkormányzójává nevezett ki. A szerző logikus rendben követi nyomon az egységesítési törekvések egymás után következő lépéseit és a kihívásokra adott társadalmi válaszokat. Figyelemmel kíséri a különböző politikai eszmék mögé felsorakozó csoportosulások tevékenységét, ezeknek a birodalom életére gyakorolt befolyását, és törekszik az események világpolitikai összefüggéseinek megvilágítására.

Így megismerjük a liberálisok és a fennománok törekvéseit, a társadalomra gyakorolt hatásukat, a releváns orosz csoportosulásokhoz való viszonyulásukat, a kül- és belpolitikai összefonódásokat, mint pl. a japán–orosz háború és az 1905-ös orosz forradalom. A birodalmi és világpolitikai események kihatásaként Finnország is mozgásba lendült, az 1905-ös általános sztrájkot tüntetések sora követte, ahol pártállástól függetlenül társadalmi újításokat követeltek a résztvevők. Klinge kitér az ezzel szoros összefüggésben álló 1907-es parlamenti választásokra (előző évben alakult meg hivatalosan ez a képviseleti szerv), az alkotmányosság és bürokrácia kérdéskörére, valamint a politikai csatározások hátterében meghúzódó két hangadó – a polgári és szocialista – blokk tevékenységére.

Mintegy a mű keretéül, az utolsó tartalmi egységben Klinge ismét a világpolitika sodrába került Finnországot mutatja be a hadigazdaságtól kiindulva, a németek törekvésein át – akik Oroszország-ellenes felkelést próbáltak kirobbantani Finnország területén – egészen a végkifejletig, amikor is a finn parlament 1917. december 6-án kikiáltotta a függetlenséget.

Összegzésként megállapítható, hogy Matti Klinge egy hosszú történelmi korszakról nyújt lényegre törő áttekintést. A szerző nagy érdeme és szimpatikus vonása, hogy egyes – a témában való alaposabb elmélyülést igénylő – kérdések esetében szakértői véleményre alapoz. A színes, olvasmányos stílusban megírt munka értékét külön emeli a témára vonatkozó hazai és külföldi szakirodalom átfogó ismerete. Az igényesen kivitelezett kötetet gazdag – fekete-fehér és színes – képanyag illusztrálja.