P. I. Szaveljev, a szamarai egyetem professzora, tanulmányában az orosz agrártörténet-írásban régóta vitatott kérdést vizsgálja: a farmer típusú gazdálkodás sajátosságait az európai Oroszország délkeleti részén. Elméleti bevezetőjében utal a gazdag polgári historiográfiai örökségre, elsősorban a zemsztvo-statisztikusok, P. B. Sztruve és A. V. Csajanov műveire. Jelzi azonban, hogy az 1960-as évekig a szovjet tudományos közéletben Leninnek az orosz kapitalizmusról szóló tipológiai hipotézise maradt uralkodó. Innen kezdve, főleg A. M. Anfimov fundamentális munkái, I. D. Kovalcsenko stádium-elmélete és kliometrikus módszerei, legutóbb (1996) pedig V. P. Danyilovnak az orosz paraszt–farmer viszonyt taglaló szemináriuma és évkönyve nyomán ugyan sokoldalúbbá váltak a kutatások, azonban a farmergazdaságok kialakultsági fokát, sajátosságait és 1917 előtti szerepüket a szakembereknek máig nem sikerült tisztázni. Az 1861 utáni agrárrend különböző aspektusainak feltárásában, a szerző szerint Anfimov munkái szolgálnak a legtöbb újdonsággal, de nála is fennmaradt az agrárium szociális primátusú megközelítése, és így háttérbe szorult a falusi lakosság elhelyezkedése és a parasztcsaládra jellemző mikroökonómiai törvényszerűségek kapcsolatainak Csajanov által elkezdett feltárása.

A szerző írása elején a demográfiai és migrációs folyamatokat tekinti át. Megállapítja, hogy az 1870–90-es évektől az ország európai részét délkeleti-keleti irányú (az újorosz, a nyugat-szibériai, az észak-kaukázusi, az alsó-volgai és a keleti kormányzóságok felé tartó) tíz nagy migrációs hullám jellemezte. Így jöttek létre a mezőgazdaságilag teljesen birtokba vett alsó-volgai és Volgán túli agrárövezetek. Már Anfimov kimutatta, hogy 1861 után a parasztporták gazdasági potenciálja nem állt arányban a rájuk nehezedő adóterhekkel, és a demográfiai robbanás újabb családi földfelaprózódásokhoz vezetett. Szaveljev úgy véli, hogy a jobbágyfelszabadítás utáni agrárrend nem felelt meg az iparosítás és a piac követelményeinek, amit az újorosz és a délkeleti kormányzóságokba való áttelepüléssel próbáltak ellensúlyozni. Legjellemzőbbnek a szomszédos területek közötti migrációt tartja. 1861 után a piaci földmobilizáció révén a parasztoké lett a nemesi földek több mint a fele. 1897 és 1905 között különösen jelentősen növekedett a paraszti magánbirtok a délkeleti (a szamarai, az ufai és az orenburgi) kormányzóságokban. A szamarai térségben az új agrárrend kialakulása századunk legelejére már befejeződött. A szerző másképp értékeli viszont a másik két kormányzóságbeli folyamatokat. H. F. Uszmanovtól eltérően, Szaveljev szerint az ufaiban csak később csökkent a nemesi földbirtok, másrészt a parasztság körében a föld felaprózódásának folyamata, de ugyanakkor elég jelentős középparaszti réteg fennmaradása figyelhető meg. Az orenburgi változásokban komoly szerepet játszott a migráció. Maga az új agrárrend az utóbbi két kormányzóságban csak a sztolipini áttelepítések idejére jött létre.

Az előbbiekhez hasonló folyamat játszódott le 1877 és 1905 között a Volga-vidék “farmerkörzetében”. A szaratovi és a szamarai kormányzóságok déli sztyeppei járásaiban megnövekedett a gazdagparaszti réteg, miközben csökkent a paraszti birtokok átlagos területe. Kiemelendő a régió egységes gazdasági rendje, és az, hogy minél távolabb jutunk délkeletre, annál szabadabb a földhasználat és önállóbb a paraszt. A sztyeppövezetet a faluközösségen kívüli földbérlet jelentős súlya és a tanyák korai megjelenése jellemezte. A tanyagazdaságok megfelelő (vásárolt, bérelt stb.) földterülettel, munka- és igavonó erővel rendelkeztek. Kezdettől fogva földművelésre specializálódott árutermelő birtokok voltak, ahová mezőgazdasági bérmunkások érkeztek, de pl. a faluközösségi szokásjog alapján fennmaradt a közös legelőhasználat is. Ezen gazdaságtípus állt legközelebb az amerikai farmergazdasághoz. Kilencven százalékuk osztásföldön kívüli területekből állt, nagyfokú szakosodás jellemezte őket, és mivel a családi munkaerő nem volt elég a birtokok műveléséhez, bérmunkásokat alkalmaztak.

1909-ben az A. Krivosein vezette Földrendezési és Földművelési Főhivatal munkatársai 305 Volgán túli paraszti magángazdaságban végeztek felméréseket, amelyeket az intézmény három kötetben publikált. Ezekből a birtokok eredetének és jogi státusának tarkasága, valamint az eredményes gazdálkodáshoz szükséges feltételek (pl. a tagosítottság és a szabad vetésrendszer) hiánya tárul elénk. Az előbbiek nyomán nem lehetett gazdasági innovációra számítani. Ezidőre már sok parasztbérlő elhagyta földjét, és vagy hazatért, vagy továbbvándorolt Szibériába. Jellemző, hogy az első rossz termésű év után az extenzív gabonagazdaságok alaptőke nélkül maradtak. Előfordult az is, hogy a koronabirtokokból kialakult falvakból ismét obscsina típusú települések lettek, és visszatértek a föld kiegyenlítő újrafelosztásához. A sztyeppövezet paraszti magángazdaságai között azonban jelentős különbségek voltak. Korszerűbb módon gazdálkodtak az újrakeresztelők, míg alacsonyabb szinten álltak az orosz és az ukrán tanyagazdaságok. A vállalkozói mentalitás mellett megmaradt a családi munkatradíció is. A leglényegesebbnek azonban a faluközösségi parasztokénál nagyobb földterületet, a vetésrendszer szabad megválasztását és a különféle bérmunkások alkalmazását tartják a statisztikusok. Szaveljev joggal utal arra, hogy a fejlettebb szamarai (délkeleti) sztyeppei határterületek gazdasága mutatóiból nem következtethetünk az elmaradottabb északi részek sajátosságaira.

A sztolipini reform kezdetére a szamarai kormányzóság rendelkezett az orosz birodalomban a legnagyobb (kb. 2 millió gyeszjatyina kolonizált földterülettel. Ennek irtásföldű és tanyás gazdaságokká való átalakításában különösen aktív szerepet játszott a Paraszti Földbank. A bank munkatársai 1911-ben felmérést végeztek 1807 itteni földvásárlással létrejött parasztgazdaságban. Kiderült, hogy a vevők 81,8 százaléka a helyi parasztok közül került ki, és csak a déli részeken vásároltak nagyobb tételben más kormányzóságokból. Fontos még rámutatni, hogy a volt földesúri jobbágyok alkották a kliensek több mint felét és az orosz nemzetiségűek a 61,5 százalékát. Lényegesnek véljük annak kiemelését, hogy Szaveljev primér forrásokra (a szamarai levéltár fondjai, földbirtoklási statisztikái, korabeli orosz gabonatárolók adatai) alapozza írását. Ezekből hat, számozott táblázatot készített (nem beszélve a szövegközi számadatokról), amelyekkel alátámasztotta következtetéseit. Visszatérve a bank közvetítésével kialakult magángazdaságokra, a szerző rámutat arra, hogy 80,9 százalékuk családi munkaerővel működött, egy gazdaságra átlagban kb. három munkás jutott (“napszámosokat” is alkalmaztak), elég jó színvonalú volt az egyszerűbb mezőgazdasági eszközökkel és az igavonó erővel való ellátottság. Az irtásföldű és a tanyagazdaságok főleg tavaszi búzára szakosodtak, de más gabonaféléket is termesztettek. A bank 14 kérdéses felmérésére adott válaszok azt mutatják, hogy az új gazdáknak 10 százaléka gondolt csak az intenzifikációra (pl. a termelékenység növelésére), ami a perspektívában való gazdálkodás kibontakozását jelentette volna. Szaveljev szerint a faluközösségi parasztságon belüli folyamatoktól függött a régió további agrárfejlődése.

A sztyeppövezetben – igaz, negatív tendenciák mellett – végbement a nemesi gazdaságok modernizációja és kommercializálódása. A kapitalizálódás különösen ott érvényesül, ahol a földesúri és a gazdag paraszti birtokok éles versenyben álltak egymással. Szaveljev rámutat arra, hogy a délkeleti régió agrárfejlődése a racionális, piacra orientált gazdálkodás felé haladt, miközben farmer típusú sajátosságok (pl. árugabonán és bérmunkán alapuló gazdaságok) is jellemezték. Az 1880–90-es évektől a Volgán túli területeken az igás szállítás helyett a vasútépítés révén új piaci központok alakultak ki. Az első világháború kezdetére a nyolc legnagyobb délkeleti gabonatermelő kormányzóság fokozatosan a vasutat és a hozzá kapcsolódó gabonatároló-hálózatot vette igénybe. A szamarai statisztikusok helyesen állapították meg, hogy míg a faluközösségi parasztok “a kereskedőfalvakba” szállították és ott a bazárokon értékesítették gabonájukat, addig a magánbirtokosok, a közvetítők útján, a nagybani eladást, illetve az exportra termelést választották. Fontosnak véljük Szaveljevnek az Állami Bank silóhálózatával kapcsolatos adatait (az igénybevevők százalékos megoszlása, az egy birtokosra jutó átlagos gabonamennyiség és a tárolt szemes termények aránya). Az utóbbiból pl. világosan kitűnik, hogy a régió gazdaságai búzatermelésre és értékesítésre szakosodtak. Miután ez a specializálódás a múlt század végére már kialakult (párhuzamosan a falusi népesség és a földbirtokok elhelyezkedésével), a vasúti szállítás csak részben formálta át a térség piaci infrastruktúráját.

Szaveljev tanulmánya végén megállapítja, hogy az európai Oroszország délkeleti részén a farmerség csírái még a XIX. század közepén létrejöttek. Századunk elején a kormányzati reformok felgyorsították (noha hatékonyságukat tovább kell kutatni!) az agrárium modernizációs folyamatait. Ez azonban csak a polgári agrárrevolúció első fázisát képezte. A következőkben a vállalkozói típusú gazdaságok bázisán, a piaci, a szállítási, az agronómiai és a földmobilizációs változások (mint előfeltételek) alapján végbemehetett a termelés és a tőke koncentrációja, s általában a mezőgazdaság fellendülése. A szerző azonban utal ennek akadályaira is. Ilyen volt például, hogy az agrárhitelek a falusiak többsége számára elérhetetlenek voltak. Leglényegesebb azonban, hogy a farmer típusú gazdálkodás 1917-ig nem fogott át és nem egységesített nagy területeket, hanem csak mintegy sporadikusan ágyazódott be a faluközösségi paraszti gazdaságok “tengerébe”, ami bizonytalanná tette további sorsát.