1944. október 17-én Tito, a népfelszabadító hadsereg és a partizánegységek parancsnoka utasítására katonai igazgatást vezettek be a Bácska, a Bánát és Baranya területén. A katonai igazgatás nem volt hosszú életű, a következő év január 27-én megszüntették, a helyi hatalom véglegesen a népi bizottságok kezébe került.

A katonai igazgatással a korábbi történetírás már többször foglalkozott, és úgy vélte – a korabeli indoklással egybehangzóan –, hogy a terület rendkívül bonyolult nemzetiségi összetétele, gazdasági és politikai problémái tették szükségessé bevezetését a háború és a felszabadító hadműveletek utolsó szakaszában. Ivan Milutinović a katonai igazgatást megelőzően úgy tájékoztatta Titót, hogy a felszabadított Bánátban a gazdasági helyzet katasztrofális, a népi hatalom intézményei gyengék, a Bánát 600 ezer lakosa között mindössze négyezer partizán és csupán 350 kommunista párttag van.

A katonai igazgatás bevezetéséről rendelkező határozat ellenséges elemként említette a németeket, magyarokat, románokat, és megállapította, hogy a népi hatalom csak a szlávokra épült az első időszakban. Egyben egyik fő feladatként előirányozta nemzeti alapon való kiszélesítését (a németek kivételével). Az 1945. januári, a katonai igazgatást megszüntető határozat szerint rövid idő alatt megteremtődtek a demokratikus hatalomgyakorlás feltételei.

A világháború ideje alatt a megszállás különbözőképpen érintette a helyi lakosságot. (Az utolsó, háború előtti népszámlálás szerint 1931-ben az 1 millió 630 ezres vajdasági népesség megoszlása a következő volt: szerb 33, magyar 26, német 21, horvát, a sokácokkal és bunyevácokkal együtt 7, román 5, szlovák 4, ruszin és zsidó 1-1 százalék.) A magyarok nagy része felszabadulásképpen élte meg a magyar csapatok bevonulását. Hasonlóan az anyaországhoz való közeledésként élték meg a németek a megszállást, sok helyütt kezükbe vették a hatalmat. A Horvátországhoz került szerémségi horvátok pedig uralkodó nemzeti pozícióba jutottak. A szerbek ellen genocídiumokat követtek el, Vukováron és Mitrovicán az usztasák hatezer szerbet öltek meg, a magyarok 1942 elején a Dél-Bácskában négyezer szerbet és zsidót, Pancsevo környékén a németek tízezer embert, főleg szerbeket és politikai foglyokat. A katonai igazgatás bevezetéséről intézkedő határozat kimondta, hogy szükség van a népek közti viszony rendezésére és normalizálására. Ez a gyakorlatban letartóztatásokat, internálásokat, táborokba hurcolást jelentett, amit a népvédelmi osztály hajtott végre. A németeknek például tilos volt elhagyni lakhelyüket a falu katonai parancsnokának engedélye nélkül, majd a partizánhadsereg bevonulása után táborokba zárták őket, ekkor viszont már nem térhettek vissza falvaikba. A német gyárak, üzemek, kereskedelmi egységek a népi bizottságok ellenőrzése alá kerültek. Az említett rendelkezések vonatkoztak a magyarokra, románokra és egyéb nemzetiségiekre is, ha “a népfelszabadító mozgalom ellenségei, illetve ha azok voltak”.

A katonai igazgatás ideje alatt ugyan szélesedett a népi hatalom intézményrendszere – amit a rendelet célul tűzött ki –, teljes kiépülésére azonban csak a nyáron, jóval a katonai igazgatás megszüntetése után került sor. Ekkor már a Vajdaság mindegyik településén (kivéve a németeket) működtek a népi bizottságok. A bizottságokban és a többi népi szervben messzemenően a szerbeket favorizálták a kisebbségek rovására. A legdrasztikusabb példa Szabadka, ahol a körzeti bizottságban a szerbek mellett csak egy magyar volt. Hasonló volt a helyzet a Vajdaság legfőbb hatalmi szervében is, a 45 tag közül 39 volt szerb, mellettük csak négy horvát és egy magyar nemzetiségű képviselő volt. Májusban a JKP ellenőrző bizottsága is megállapította, hogy a “szerb elem” jelentősen túlsúlyban van a kisebbségek rovására.

Az elmondottakból a szerző arra a következtetésre jut, hogy mivel a katonai igazgatás nem teljesítette célkitűzéseit, mégis megszüntették, bevezetésének más oka is volt a történetírásban eddig említetteken kívül. Ez az ok pedig a nemzetközi viszonyokban és eseményekben keresendő. Szerbia és a Vajdaság felszabadítása 1944 októberében kezdődött, és ekkor érték el a román–jugoszláv határt a harmadik ukrán front csapatai is Tolbuhin marsall vezetésével. Szeptember végén Tito titokban Moszkvába utazott, és szeptember 21-én találkozott Sztálinnal. A tárgyalás célja a németek elleni harcban való együttműködés megbeszélése volt, egyben a Szovjetunió segélyszállítmányokat is ígért. Megállapodtak abban, hogy a szovjet csapatok, hadműveleteik során, ideiglenesen Jugoszlávia területére lépnek, de miután “ennek szükségessége megszűnik, elhagyják Jugoszláviát”. A szovjetek mögött kizárólag a jugoszláv népfelszabadítási mozgalom polgári közigazgatása funkcionál. A moszkvai megállapodás eredménye, hogy a Szovjetunió elismerte Jugoszlávia függetlenségét és hatalmi szervei önállóságát, valamint értékelte az antifasiszta harcban hozott áldozatait. A Tito vezette partizánmozgalom gyakorlati elismerése egy nagyhatalom által politikailag sokat jelentett, mivel a nyugati szövetségesek korábban a csetnikekkel való megegyezésre szólították fel a partizánokat, és ezt a Szovjetunió nem vetette fel.

Tito, harcostársai jelentéseiből, tisztában volt a Vajdaság nehézségeivel, és úgy ítélte meg, a felszabadítás utáni bonyolult helyzetben a polgári hatóságok nem tudják ellátni feladataikat. A katonai közigazgatás bevezetéséhez alapot nyújtottak a moszkvai megállapodások is. Tito valójában nem akarta átengedni a hatalmat és az irányítást a csak ideiglenesen a Vajdaságban tartózkodó szovjet tiszteknek, részben azért, hogy a szovjet katonák ne gyűjtsenek hadizsákmányt, ne fosszák ki a lakosságot (a moszkvai megállapodásokban is van szó erről), másrészt pedig azért, hogy a helyi hatalmi viszonyokat se befolyásolhassa semmilyen külső tényező.

November végére a Vörös Hadsereg csapatai elhagyták a Vajdaságot, ezzel megszűnt annak a lehetősége, hogy idegen erők beavatkozzanak a helyi viszonyokba. A külpolitikai események, az esetleges német ellentámadás meghiúsulása, a magyar fegyverszünet aláírása (1945. január 20.), a német és magyar csapatok veresége Budapest környékén, mind hozzájárultak a katonai igazgatás megszüntetéséhez.

A szerző a katonai igazgatás jelentőségét a következőkben látja: a speciális katonai szervek elősegítették, hogy az új népi hatalmi szervek normalizálják a gazdasági és politikai viszonyokat, és megteremtsék az új hatalom és kormány működéséhez szükséges helyi feltételeket. A katonai igazgatás megvédte az új Jugoszlávia “polgári” közigazgatásának önállóságát, szervei külső hatás nélkül fejlődhettek, és minden külső befolyás nélkül fejthették ki tevékenységüket az olyan fontos területeken, mint a háborús bűnösök és a megszállókkal együttműködők megbüntetése, illetve azon vagyonok átvétele tekintetében, melyeknek tulajdonosai a megszálló csapatokkal együtt a felszabadítók megérkezése előtt elhagyták az országot.

Jelena Popov: Razlozi uvođenja vojne uprave na području Banata, Bačke i Baranje 1944 (A katonai igazgatás bevezetéseinek okai a Bánát, a Bácska és Baranya területén 1944-ben). Zbornik Matice Srpske za istoriju, 55. kötet, 1997. 87–109. p.