A francia gyarmati politika és történelem mindmáig egyik legvitatottabb pontja az 1947-es madagaszkári “események” értékelése. Úgy tűnik, az 1956-os magyarországi “események” – és azok sokáig tartó, nagyon különböző megítélése – nem egyedülállóak a világtörténelemben. Most több hozzászóló véleményét ismerhetjük meg a “Nagy Sziget”, Madagaszkár e gyászos emlékű történelmi pillanatairól a francia Tengerentúli Tudományok Akadémiáján zajlott vita segítségével.

Már a minősítéssel problémák adódnak, amire J. Poirier professzor hívja fel a figyelmet, ő közvetett módon, beszámolókra hivatkozik, amelyekhez a Mangoro völgyének lakói révén jutott tizennégy esztendővel az “események” után. Szerinte a “rebellió” (az általa használt francia “rébellion” legjobb magyar megfelelőjének a “rebellió”-t tartjuk) nem igazán pontos terminus. Az “események” (“événements”) kifejezés – amelyet “szemérmesen” használunk, mondja – szintén nem kielégítő. A helyes szó az “insurrection” {magyarul “lázadás”, “felkelés”), s ezt az “insurrection”-t Tananarive-ből indították, miután előre megtervezték. Okai sokfélék voltak, de a rendőri provokációt “stupid hipotézis”-nek tartja. A “felkelés”-t (Poirier most a “soulčvement” szót használja!) kívülről robbantották ki, követői között elsősorban munkanélküli fiatalok voltak, ugyanis “a gyarmati korszak perverz visszahatásaihoz tartozott, hogy olyan problémák elé állítottuk a lakosságot, amelyeket az nem tudott megoldani, olyan szükségleteket támasztottunk bennük, amelyeket nem lehetett kielégíteni... A hagyományos és szigorú malgas társadalom szűk keretei között élő fiatalok számára alkalom volt ez a menekülésre... A malgasok 1947-ben azért lázadtak fel, mert túl kívántak lépni a gyarmati szakaszon... Közülük mások már régóta óhajtották a függetlenséget, így a merina értelmiség egy része, akiket Párizsból a kommunisták támogattak.” Poirier “normális emancipációs óhaj”-ról beszél”, s általánosságban is megfogalmazza a demokrácia, az önrendelkezés elveit: “El kell ismernünk, hogy attól a perctől fogva, amikor egy nép a függetlenséget követeli, kötelesek vagyunk megadni azt neki, két sine qua non feltétellel: ha egy népről van szó, és ha ez a nép az akaratát egy elismert többség által demokratikus módon fejezi ki.”

Mik voltak a “rébellion” illetve a “révolte” (Poirer felváltva alkalmazza a kifejezéseket) következményei? Legtöbbet a fiatalok szenvedtek tőle. Az eseményeket követő első időkben megerősödött a gyarmati rend, hatalom, a megtorlást a társadalmi béke és nyugalom követte, amit – érdekes okfejtés – részben a malgas pszichológiával is magyaráz a professzor. Ennek egyik fő alkotóeleme a predesztinációba vetett hit. Ami az áldozatok számát illeti, az általa tanulmányozott vidéken kevés volt, “legfeljebb néhány ezer”(!). Elismeri, hogy mindkét részről és oldalon követtek el atrocitásokat.

E. Crouzet a “rébellion” kialakulását vizsgálva több tényezőre hívja fel a figyelmet, s ezek között a helyi és a külső hatások egyaránt szerepet játszottak. Madagaszkáron egy aktív nacionalista párt alakult, amelynek tagjai között megtalálhatók voltak a franciák által bevezetett oktatási rendszerben tevékenykedő “elemek”, valamint elsősorban a hovák közül kikerült magas beosztású hivatalnokok, mindez megtetőzve a kényszermunkával, ami – emeli ki Crouzet – már a franciák ideérkezése előtt is létezett. A külső hatások között ott volt a Franciaországban korábban hatalomra került Népfront és annak gyarmati politikája, melyet a “malgasok inkább látványosnak, semmint hatékonynak ítéltek”. A franciák számára hazájukban súlyos erkölcsi csapást jelentett az összeomlás és a német megszállás. Ezekből a háború után hazájukba visszatért több ezer malgas elbeszélése, megélt tapasztalatai alapján az előbb említett malgas nacionalisták azt a következtetést vonhatták le, hogy “a francia jelenlét többé már nem sebezhetetlen”. A felkelést talán meg lehetett volna előzni, akadályozni, esetleg lehetett volna befolyásolni; sajnos az illetékes katonai és polgári szervek, a hozzájuk eljutott jelzések ellenére nem foglalkoztak komolyan a dologgal.

G. Mangin F. Vignau tapasztalatai alapján számol be röviden az eseményekről. Vignau 1933–1956 között tartózkodott Madagaszkáron. Mindössze alig több mint félezer ember állt rendelkezésére, hogy a helyzettel szembeszálljon ott, ahol állomáshelye volt, ez azonban csak akkor sikerült neki, amikor megkapta a kért három zászlóaljat. Az emberveszteségeket kb 100 000-re becsüli, akiknek azonban kb. 90 százaléka nem közvetlenül a harcokban esett el, hanem a nem kezelt betegségek miatt, az orvosok, gyógyszerek hiányának következtében halt meg.

J. Faublée szintén beszámolókra hivatkozik. 1947 márciusának utolsó napjaiban a Fort Dauphinben lakó malgasok tudomására jutott, hogy a függetlenségi mozgalom néhány tagja olyan parancsot adott ki, melynek értelmében a város minden lakóját nemre és életkorra tekintet nélkül le kell mészárolni. Ezt megtudva egy malgas pap tájékoztatta a lakosságot, így sikerült a vérontást elkerülni. Másutt azt a parancsot adták ki, hogy a nők és a gyermekek kivételével meg kell ölni az ottani franciákat.

A megmozdulások leverése utáni megtorlásokban nagyon sok malgast börtönöztek be egyszerű gyanúsítás alapján, sőt, gyakran még anélkül is. Ami az áldozatokat illeti, Faublée nagyon tág határok között mozgó számokról beszél: 10 000, 11 000, 80 000, 80–90 000, 100 000, néhány ezer... Utal vallási, ősi hiedelmekre, amelyek magyarázhatják az eseményeket. Felhívja a figyelmet, hogy nem romboltak le – legalábbis úgy tűnik – protestáns templomokat, nem öltek meg protestáns lelkészeket, “de más a helyzet a katolikus templomokkal, és [a felkelők] megöltek egy katolikus papot.”

Fremigacci a halottak számának problémájáról szól: szerinte szó sem lehet 80–100 ezres számról, valószínűbb a 30–35 000, ugyanis – magyarázza – a harcok intenzitása nem volt olyan nagy, az erdőkbe menekült lakosság sem pusztulhatott el olyan nagy tömegekben, amint azt akkoriban gondolták, ugyanis az emberek falvaikhoz közeli erdőkben bújtak meg.

P. Chevigné, Madagaszkár volt főkormányzójának a véleménye, hogy Franciaország akkoriban “kicsit elaludt”, mivel 1917 óta gyakorlatilag nem voltak nyugtalanító jelek, a francia hatóságok túlságosan biztonságban érezhették magukat, a biztonságért felelős tisztviselők nem jártak az emberek közé, a frissen kiküldött tisztviselők újdonsült házasok voltak, nem úgy, mint annak előtte, a korábban idevezényeltek, akik házassági kötelékek nélkül kerültek ide, s a helyszínen “tettek szert malgas kapcsolatokra”, amelyek eredményeként megismerték a malgas nyelvet, a malgas mentalitást. Ezenkívül a hatóságok eltűrték, hogy a francia állam elleni lázadásra buzdítás elterjedjen. Amikor pedig a madagaszkáriak szavazhattak, nem a saját településeik ügyeinek intézésére szavaztak, hanem Európára. Chevigné becslései a halottakat illetően: a francia katonaság soraiban mintegy ezer, a helyi lakosok között kb. ötezer, akik a harcokban estek el, a többiek “fiziológiai halottak”(!).

Nagyon tanulságos ez az említett “események” fölött nyitott vita. Igaz, nyugtalanító, érthetetlen is e sorok írója számára. 1) A két érintett ország, nép, kormány mindmáig nem tartotta fontosnak, kötelezőnek a halottak legalább valamennyire megközelítő számának megállapítását. A számszerű eltérések túl nagynak tűnnek ahhoz, hogy ilyen “nagyvonalúság” megengedhető lenne!... 2) Lehet-e, szabad-e hallomások, kósza hírek, bizonytalan források alapján vitatkozni nagy tétek körül zajlott “események”-en?... 3) A vita nincs lezárva (alapjaiban véve ez még nem lenne baj !): “insurrection”, “rébellion”, “soulčvement” volt-e ez az egész, vagy maradjunk meg az “événement” (“esemény”)-nél. 4) Alapvetően kik és miért, mi ellen “lázadtak”, “keltek fel”?

Némi megnyugtató érzést hoz az “ügy”-be két vitapartner: J. Faublée és J. Poirier. Az előbbi így zárja beszámolóját: “Remélem, ötven évvel az események után a történészek objektív módon fogják azokat tanulmányozni”; az utóbbi pedig két megjegyzéssel búcsúzik a témától: “Először is szeretném megismételni tanú-toborzó felhívásunkat, melyet azon személyekhez intéztünk, akik a ’47-es események’ szereplői voltak... Hazájuk történelme javára cselekedtek; végre mondjuk ki az igazságot!” Majd felhívja a figyelmet egy Madagaszkáron folyó kutatási programra, amelynek célja idős, nem-malgas emberek visszaemlékezéseinek a feljegyzése, így remélhetjük, hogy ez az általánosabb jellegű program hatékonyan fogja segíteni azon elemek összegyűjtését, amelyek nélkülözhetetlen forrásai lesznek a malgas történelemnek.” Úgy legyen!...