ÚJ MÓDSZERTANI MEGKÖZELÍTÉSEK

 

Történelem és etnológia

 

 

A néprajztudományban az 1960-as években lejátszódott fordulattal, „európai etnológia” néven lépett fel egy  új, erősen jelenorientált irányzat (legismertebb képviselőjének, Hermann Bausingernek főműve 1995-ben magyar fordításban is megjelent).1 Célja az volt, hogy a néprajz – társadalomtudománnyá válva – cselekvően vegyen részt a jelen szociális kérdéseinek megoldásában. A tudományág – és elnevezése is – nagy sikereket ért el (Ausztriában és más országokban törvény módosította a néprajz nevét európai etnológiára). Ám már a bausingeri felhívás jelezte az igényt arra, hogy az európai etnológiai kutatások ne veszítsék szem elől a történeti dimenziót, folytathassanak történeti jellegű vizsgálódásokat is. A dán Palle Ove Christiansen az elsők között kezdett olyan kutatásokba, melyek ugyan a jelenlegi helyzet leírását és elemzését tűzték ki célul, ám ehhez elengedhetetlennek tartották az adott témára vonatkozó történeti kutatásokat is.2

Christiansen 1995-ben megjelent esszékötetének már címében is jelzi, hogy az európai etnológia két általa legfontosabbnak tartott momentumáról, a kultúra kutatásáról és ennek történeti perspektívájáról fog igen sok szót ejteni. A Kultúra és történelem hat tanulmánya közül az első arra keresi a választ, hogyan lehetne megfogni magát a kultúrát és annak jelentőségét a humán tudományok kutatásában. Christiansen elveti a kultúra egyszerű definiálható­ságának gondolatát, mert szerinte minden kultúra csak történeti-szociális összefüggéseiben értelmezhető: mindig valami máshoz képest írható le. Számos saját, illetve mások kutatásaiból vett példán keresztül mutatja meg, milyen módon befolyásolja a közeg a sajátos kulturális jelenségeket, és külön kiemeli ebben a folyamatban a nyelv szerepét, mely akár egy kultúrkörön belül is más-más kulturális viselkedésformák hordozója lehet. Végül terméketlennek minősíti azt a régi vitát, mely arról folyik, hogy a kultúra szüli-e a társadalmat, vagy fordítva, az ember életében ugyanis ez a két terület markánsan nem választható el.

A történeti perspektíva fontosságára egy későbbi esszében hívja fel a figyelmet. A történelem szerinte nem a múlt, illetve a meghalt emberek tanulmányozása, hanem (csakúgy, mint a kultúra esetében) itt is a másság, a múlt mássága az, ami elsősorban tanulmányozható és tanulmányozandó.3 Christiansennek azonban védekeznie kell az ellen a – kollégái körében gyakran felvetődő – kérdés ellen, hogy érdemes-e egyáltalán történeti vizsgálatokat folytatni, milyen eredményekkel kecsegtethet ez a jelent megérteni kívánó tudós számára. A dán etnológus rögtön három válasszal is szolgál, mindhármat egy-egy nagy társadalomtudós-előd nevéhez kötve. Marc Bloch nyomán rámutat, hogy a kor, melyben élünk, nem tartható olyan különleges, minden más kortól gyökeresen eltérő időszaknak, hogy ne járna tanulságokkal a múlt vizsgálata. Pierre Bourdieu-re hivatkozva állítja Christiansen, hogy mindenkinek a gondolkodását, viselkedési készletét meghatározzák annak a régiónak a hagyományai, melyben szocializálódott (az ember tehát magában hordja történelmét). Végül Roland Barthes vizsgálatait említve szól a történelem mítoszlebontó funkciójáról, mely a racionális gondolkodást és ezáltal a világban való könnyebb eligazodást segíti. Etnológus társaihoz szólva kiemeli, hogy a rokontudományokkal való megismerkedés, illetve a hagyományos terepmunkához képest igencsak eltérő jellegű levéltári kutatás segít abban, hogy az etnológus saját tudományára egészséges mértékben képes legyen kívülről tekinteni.

Történészek számára talán legfigyelemreméltóbb az az esszéje, melyben a mikrotörténelmet veszi górcső alá: megvizsgálja, milyen eszközökkel konstruálják az irányzat követői a múltat, illetve mit fogyaszt olvasójuk (ezt a két fogalmat használja az írás címében). Miután a mikrotörténelmi megközelítésmód egyre nagyobb elismertséghez jut történész körökben, nem árt megtudni, hogyan is fest ez az irányzat – illetve annak klasszikusai – egy etnológus szemével.

A mikrotörténelem Christiansen által elemzett első nagy műve Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou-ról írt monográfiája (mely, ha jelentős késéssel is, de néhány éve megjelent magyarul).4 A hetvenes években nagy sikert kiváltó könyv történész körökből azóta már többször lett kritika tárgya.5 A számos szakmabeli, főleg forráskritikai megjegyzés és kiegészítés után Christiansen most az antropológiai elemzések módszertani oldaláról közelíti meg Le Roy Ladurie munkáját, és az elé táruló képet – a munka minden érdemének elismerése mellett is – meglehetősen eklektikusnak ítéli. Felrója a francia történésznek, hogy az általa használt antropológiai szakirodalom már a megíráskor is meglehetősen réginek számított, ráadásul az újabban erősen vitatott strukturális funkcionalista iskola dominál benne (gyakorlatilag a Montaillou-t strukturális funkcionalista falumonográfiának tartja). Érthetetlen – írja Christiansen –, hogy Le Roy Ladurie az antropológia egyik meghatározó alakjának, Robert Redfieldnek miért korai műveit használja, holott az abban vallott nézetek egy részét a szerző azóta revideálta, és ezen későbbi műveket az Annales-iskola (és azon belül is a braudeli tradíció, melyhez egy ideig Le Roy Ladurie is csatlakozott) alkalmazta is történeti vizsgálataiban.

Le Roy Ladurie-vel szemben erős kritikát fogalmaz meg annak „állha­tatlansága” miatt is. A francia történész, aki korábban az Annales-hagyományba illeszthető, struktúratörténeti munkákat írt, a 70-es évek második felében megjelenő két munkájában először rehabilitálta az egyént (Montaillou, 1975), majd az eseményt (A romans-i karnevál, 1979) mint a történelem tárgyát – radikálisan szakítva a műhellyel, ahonnan maga is jött. (Christiansen nem kevés iróniával említi, hogy mindezek előtt Le Roy Ladurie A történész territóriuma című munkájában kifejtette: nem nevezhető tudományosnak az a történetírás, mely nem kvantifikáción alapszik. A rákövetkező két könyv másik úton indult el, mint amit az elméleti írás kijelölt – még akkor is, ha a kvantifikáció mint módszer nem tűnt el egészen a francia történész elemzéseiből.)

Azzal, hogy Le Roy Ladurie szakított a struktúrák történetével, Christian­sen interpretációjában valamiképp elvesztette lehetőségét arra, hogy az általánosról mondhasson valamit. Hasonló jellegű kritikát fogalmaz meg a dán etnológus Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok, illetve Natalie Zemon Davis Martin Guerre visszatérése című könyveivel kapcsolatban is.6 Ginzburg nem az élet teljességét vizsgálja, hanem csak a mentalitás szférájába akar betörni, Davis pedig inkább foglalkozik szereplői választásainak okaival, és sokkal kevesebbet árul el a XVI. századi francia társadalomról. Christiansen tehát veszni látja az élet és a társadalom teljessége bemutatásának igényét. Az ellenérvet, mely szerint ezzel a történelem a struktúráktól végre visszatér a megélt emberi életek történetéhez, elveti. Umberto Ecóra hivatkozik, aki szemiotikai főművében (La struttura assente) megírta: igaz ugyan, hogy a struktúra mint olyan nem létezik a környező világban, emberi konstrukció, ám feltétlenül szükséges konstrukció, hiszen csak ezen keresztül vagyunk képesek a világot értelmezni. Így Christiansen szerint nem lehet értelme a struktúratörténet és a megélt élet története szembeállításának.

Alighanem ezen a ponton következik a legmeglepőbb fordulat a cikkben. A dán etnológus azt írja, ismer is olyan művet, mely egyszerre képes bemutatni a megélt életet és az abban érzékelt struktúrákat, és ez Eco A rózsa neve című regénye. Az, hogy az irodalomból hoz példát a történetírás problémájának megoldására, rámutatnak Christiansen gondolati rendszerének egy nagyon lényeges pontjára. Ezt az utolsó tanulmányban fejti ki részletesebben. A dán etnológus gyakorlatilag a Hayden White-i gondolatot viszi tovább (anélkül, hogy hivatkozna rá), mely a történelem és az irodalom közti, nagyon elmosódott határ kérdését boncolgatja.7 Pontosabban nem is annyira továbbvitelről van szó, mint inkább arról, hogy Christiansen más szempontból, más eszkö­zökkel, de hasonló eredményre jut, mint White. Az irodalomtudós a végeredményt, a szöveget vizsgálja, és annak alapján, narratológiai eszközökkel állapíthatja meg, hogy nincs gyökeres különbség a történetírás és az irodalom között. Az etnológus ezzel szemben a célt vizsgálja, és azt mondja: bár más tudományok („a kenyér”) az anyagi léthez, a megélhetéshez elengedhetetlen segítséget nyújtanak, az irodalom és a humán tudományok („a só”) is nélkülözhetetlenek az élethez. Hasznosságuk részben az élvezetben van, melyet nyújtanak, részben pedig olyan példákat és modelleket adnak, melyek az életvezetésben felhasználhatók.

Nemcsak a célok kötik azonban össze a két kulturális ágat. Christiansen módszertani szempontból is közelíteni kívánja egymáshoz a humán tudományokat és az irodalmat. Nemcsak és nem is elsősorban arról van nála szó, hogy – az élvezetnyújtás igénye miatt – a tudományos munkák megfogalmazásában fel kell használni az irodalom eszköztárát. Ennél többet kíván a dán etnológus.

Többször is megfogalmazódik esszéiben a kritika a történeti vizsgálatokkal szemben, miszerint ezekben sokszor nem annyira a kutató kezeli forrásait, mint inkább a források irányítják őt. Ezen probléma felismerése alighanem abból a helyzetből is adódik, hogy az európai etnológiai irányzat, elsősorban jelenorientáltsága miatt, nemigen küszködhet forráshiányokból adódó problémákkal. Ha a kutató ki tud menni a terepre, és újra, más szempontból képes megnézni egyes jelenségeket, nyilván idegen neki a történész hozzáállása, aki csak az adott forrásanyag elemzésére vállalkozhat, és ez behatárolja érvényesíthető szempontjait. Christiansen azonban hisz abban, hogy a forrásanyag által adott lehetőségek, ha nem is korlátlanul, de az eddiginél szélesebbre tágíthatók. Saját korábbi vizsgálatait tekinti át újra, és próbál meg komplexebb, az élet több területére kiterjedő kérdéseket feltenni, kimutatván a XVIII. századi giesegaard-i dán parasztok kétféle életviteli stratégiáját. A régebbi elképzelésekkel szemben kimutatja, hogy az általa „törekvőnek” nevezett életforma nem a „fatalisták” eltűntével jelent meg, hanem a két stílus párhuzamosan volt jelen (az elsőt a jövő tervezése, takarékosság, vállalkozókedv jellemzi, míg a másik nem keresi a lehetőségeket birtoka és eszközei fejlesztésére, ha szerez is nagyobb összegeket, azokat azonnal feléli). Azonban Christiansen még ezzel az eredménnyel sem lehet tökéletesen elégedett, hiszen nemcsak az élet strukturális kereteit, hanem annak megélését is rekonstruálni akarja. Itt kapcsolódik vissza gondolatmenete a már tárgyalt kérdéshez, az irodalom és a humán tudományok kapcsolatához. Az értelem mellé szerinte a módszertanban szükséges lenne újra adoptálni a megérzést-beleélést is mint lehetséges elemzési stratégiát (a dán kifejezések fornuft – fornemmelse még jobban rímelnek egymásra; utóbbi egyszerre jelent érzékelést és megérzést is, aminek precíz fordítása meglehetősen problémás, hiszen Christiansen mindkét értelemben használja).

Természetesen nem arra kell gondolni, hogy Christiansen vissza akarná hozni a múlt századi, Carlyle-féle látomásos történelemábrázolási módszert, de a források felhasználásában új lehetőségeket lát, például a múlt embereit körülvevő színek, ízek, hangok, szagok elemzésével. Az általa felhozott példa a giesegaard-i Larsen család esete, akik egy 4,7 m hosszú szobában laktak, melyben hét ember volt összezsúfolódva, de volt még a szobában legalább két kanna tej, négy csirke, illetve liba a padok alatt, és a kemencén száradtak a vizes ruhák. Ezen adatok alapján hozzávetőlegesen képet alkothatunk arról, milyen szagok között élt ez a XVIII. századi dán parasztcsalád, és milyen lehetett viszonyuk állataikhoz, anélkül, hogy erről konkrétan bármilyen forrás beszámolna. Christiansen Stephen A. Tylert idézi: az antropológus leírásában van némi költészet – s ez adja szerinte a humán tudományok értelmét. A dán etnológus nem csak megadja, de némileg még ki is bővíti az értelmezés szabadságát: a racionális elemzés természetesen az ő szemléletében is követelmény – ez adja mindennek az alapját –, de a kutató megérzéseinek megfogalmazása nélkül a mű nem lehet teljes.

Christiansen könyvének alcíme, Hozzászólás az etnológia vitájához, némileg félrevezető lenne, ha úgy értenénk, hogy az etnológusok belügyeiről van benne szó. Felvetett kérdései ugyanis számos rokontudomány, így a történészek számára is megfontolandóak. Jacques Revel 1999 tavaszán tartott budapesti előadásában úgy fogalmazott, hogy mi, történészek meglehetősen mostohán bánunk forrásainkkal, nem használjuk fel mindazt, ami bennük rejlik. Christiansen valami hasonlóra akarja felhívni a figyelmet, mikor a vizsgálandó területek bővítéséről beszél – még ha Kari Telste recenziójában túlzottan szűknek is tartja a dán etnológus által javasolt területet, számon kérve rajta a mentalitásnak, a múlt embere önreflexiójának és a más kultúrákkal szemben elfoglalt álláspontjának vizsgálatát.8

Végül igencsak megszívlelendő az, amit Christiansen az etnológia jövőjéről ír. A történettudományt ugyan jelenleg aligha fenyegeti az a veszély, hogy feloldódik a rokontudományokban (Telste szerint az etnológiát sem), mégis a Christiansen által adott program használható a történészek körében is: meg kell találni a sajátos, csak történészekre jellemző kérdésfelvetéseket, amelyek válaszai azonban más tudományokban is hasznosíthatók – meg kell tanulni átlépni a határokat, anélkül, hogy lerombolnák őket.

 

Palle Ove Christiansen: Kultur og historie. Bidrag til den etnologiske debat (Kultúra és történelem. Hozzászólás az etnológia vitájához). Köbenhavn, 1995. Studieböger. 163 p.

 

Kármán Gábor

 

 1. Hermann Bausinger: Népi kultúra a technika korszakában. Ford. Szijártó Zsolt. Budapest, 1995. Osiris-Századvég. (Osiris könyvtár). Bausinger szerepe még akkor is tagadhatatlan az európai etnológia létrehozásában, ha tudjuk, hogy ő inkább az „empirikus kultúrakutatás” elnevezést preferálta.

 2. A tudománytörténeti háttérről lásd Hofer Tamás: Történeti fordulat az európai antropológiában. In: Uő (szerk.): Történeti antropológia. Az 1983. április 18–19-én tartott tudományos ülésszak előadásai. Budapest, 1984. MTA Néprajzi Kutató Csoport. 61–72. o.

 3. Érthető ez a párhuzam a kultúra és a történelem kutatása közt, különösen akkor, ha Alain Finkielkraut (kritikus felhangú) véleményére gondolunk: az új történészi kérdésfelvetések egyre inkább azt célozzák, hogy a XX. század (európai) emberének kultúráját – a strukturális antropológia mintájára – megfosszák felsőbbrendűségi érzésétől, és a múlt kultúráit a jelenlegitől eltérő, de azzal egyenrangú kultúraként mutassák be [A gondolkodás veresége. Ford. Vidor Pálné. Budapest, 1996. Osiris-Gond. (Horror metaphysicae) 76–78.]

 4. Emmanuel Le Roy Ladurie: Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294–1324). Ford. Jászay Gabriella. Budapest, 1997. Osiris. (Osiris könyvtár)

 5. A legeklatánsabb példa alighanem Matthias Benadé, aki újraírta a montailloui társadalom elemzését: Domus und Religion in Montaillou. Katolische Kirche und Katharismus im Überlebenskampf der Familie des Pfarrens Petrus Clerici am Anfang des 14. Jahrhunderts. Thübingen, Mohr, 1990. (lásd Perényi Roland ismertetését a Sic Itur ad Astra 1999/2-4-es számában).

 6. Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe. Ford. Galamb György János. Budapest, 1991. Európa. (Mérleg) illetve Natalie Zemon Davis: Martin Guerre visszatérése. Ford. Lafferton Emese, Sebők Marcell. Budapest, 1999. Osiris. (Osiris mikrotörténelem)

 7. Magyarul válogatás műveiből: Hayden White: A történelem terhe. Összeáll.: Braun Róbert. Budapest, 1997. Osiris. (Horror metaphysicae), melyben elsősorban a címadó tanulmány alapozza meg a kérdéskör vizsgálatát.

 8. Kari Telste: Ethnology as Humanism. Ethnologia Scandinavica XXVI., 1996. 149–151. o.