A történettudomány relativizmusa

A „Történelem és mítosz a román öntudatban” (1997) után Lucian Boia, a bukaresti egyetem professzora 1998-ban ezzel az ötlettel az egyetemes történeti mítoszok világába vezeti be az olvasót. Módszertani megközelítése azonos maradt, a történettudomány, vagy bővebben a tudomány relativizmusára épült. Természetesen a szerző elismeri, hogy ez a megközelítési mód nem sajátos, vagy inkább nem kizárólagosan az övé, Nyugat-Európában már jó pár évtizede honos (Paul Veyne, Le Roy Ladurie, Gerald Holtan, Jean Delumeau stb.). Ő főleg a francia nyelvű munkákra támaszkodott, de a saját korábbi munkái is komoly segítséget jelentettek számára.

Az alapmotívum, hogy történelmünk mindenekelőtt szellemi konstrukció, a „reális” történelem túl nagy ahhoz, hogy beleférjen egy könyv borítói vagy akár egy könyvtár falai közé. Ebből szükségszerűen következik a szelektálási folyamat, amely mindenkor a szubjektív tényezők befolyása alá kerül. A múltnak megmagyarázó és legitimáló funkciója van, ezt őrzi meg a kollektív emlékezet, nélküle a jelenben sem vagyunk biztosak semmiben.

A szelekció folyamatának végére, amely mindig drasztikus, a történelmet művelő(történész)-nek leegyszerűsített, lényegre törő, jellemző vonásokat felvonultató, a „reális” történelem kicsinyített mását kellene produkálnia. Ez rendszerint nem következik be, mert az, hogy mi a fontos, mi a jellegzetes és mi a lényeg, nagyon szubjektív és tulajdonképpen mi, emberek döntjük el. Így születhet ugyanazon eseménysorozatról, történelmi személyről vagy akár egy évszámról több, egymástól független és esetleg ellentétes kép.

E kötet a történelmi képalkotás mechanizmusáról, meghatározó mozzanatairól szól, világtörténeti eseményekkel illusztrálva. Fejezeteiben a szerző fölhívja az olvasó figyelmét a biztosnak tűnő történeti válogatási kritériumok relativitására. A pontos, rideg kronológiához való túlzott ragaszkodás veszélyeit a Római Birodalom bukásának szentelt fejezetben tárgyalja. Mennyire határkő a világtörténelemben a 476-os év? Valóban a római birodalom bukását jelentette? Minden tankönyv ezt sugallja vastag betűvel, különös, hogy a korabeli szerzők nem így érzékelték az eseményt – a birodalom korábban (395-ben) kettéoszlott, a providenciák régebben elvesztek, a barbár népek katonái nem ekkor jelentek meg először Rómában, a szenátus tovább működött még háromnegyed évszázadig stb.

A politika-eseménytörténeti szelekció módszere sem célravezető (a múlt századig ez volt a leggyakoribb). Látványosan támadható pl. a fekete halál, a pestis esetével. A pestis sokkal nagyobb pusztításokat és mélyebb nyomokat hagyott Európa történetében, mint mondjuk a százéves háború, mégis az összefoglaló munkák többségében ez utóbbit részesítik előnyben – sokkal fontosabb a szerzők szerint az államok egészsége az emberekénél. Hasonló megvilágításba kerül az amerikai kontinens felfedezésének története. A helyi indián civilizációk pusztításához nem annyira a conquistadorok kegyetlenségei járultak hozzá, mint inkább az indiánok számára halált hozó baktériumok és mikrobák – Emanuel Le Roy Ladurie szerint ekkor történt rettenetes áldozattal a „világ első egyesítése” – mikrobiológiai téren.

A többrétegű interdiszciplináris vizsgálódási módszerek a második világháború után terjedtek el, rendszerint a kutatók körében (demográfia, antropológia, közgazdaságtan, életmódtörténet stb.).

A kötet az általunk alkotott vagy érzékelt történelmi kép objektivitását kérdőjelezi meg. A történelem alapkövei a források, amelyek típusuktól függően, valamilyen módon segítenek kialakítani egy képet a múltról a jelen számára. A források megítélése, interpretációja időről időre változik. A kép, amelyet nekünk közvetítenek, nem biztos, hogy megegyezik a valósággal. Hérodotosz nem forrás az i. e. V. század történetéhez, pedig gyakran annak használjuk, hanem arra nézve forrás, hogyan értékelték némely görögök e század világát. Minden román történelemkönyv büszkén írja, hogy Hérodotosz a „történetírás atyja” az, aki először ad hírt a gétákról, akiket a legvitézebbnek és legigazságosabbnak nevez a trákok közül. Az viszont sehol nem szerepel, hogy csupán kuriózumként kezeli őket, mint valamit, ami elüt a megszokottól – a géták fölé helyezi az indiaiakat, mivel azok még egzotikusabbak. Itt tulajdonképpen a centrum és a periféria játékával van dolgunk, Hérodotosz számára a géták a civilizáció peremén helyezkednek el, messze, nagyon messze a központtól. Arról nem is beszélve, hogy az általa szerkesztett kép a gétákról közvetett információkon alapult, ő személyesen soha nem járt köztük. Ezek a biztosnak tűnő kiindulási pontok képezik a nemzeti mitológiák alapjait. A régészet sem kivétel, ugyanazokra a leletekre tökéletesen ellentétes elméletek gyárthatók.

Nemcsak a források értelmezése képezi a történeti mítoszok bázisát, ugyanilyen fontos a témaválasztás, a szemszög, a felvezetés útjának megválasztása. Az egyetemes mítoszok gazdag arzenáljában találunk olyan eszközöket, mint az abszolút igazság, a természetes határok teóriája, a nemzet megmentőinek galériája, az idegenhez való viszony különleges volta stb.

A térnek és időnek különleges funkciói vannak a történelemben. Sztálin és Hitler az orosz és a német nép „megmentőjeként” indultak, és fő gonoszként vonultak be a történelembe. Vagy egy történeti-földrajzi tény: a magyar történelmi határokat a hegyek képezik, a románt pedig a folyók – ugyanaz a földrajzi egység két különböző felfogásban. Az állandó befolyásoló tényezők közt előkelő helyen kell említeni az ideológiát. Az embereket és korokat egyaránt befolyásolja – összefüggő koncepcióként mindenhol jelen van, tudatosan vagy tudattalanul. Történelem nem létezik ideológia nélkül.

Lucian Boia érdeme, hogy meg meri kérdőjelezni, vagy más megvilágításba meri helyezni többek között a történelem axiómáit is, amikor de facto a leegyszerűsített történelem ellen száll síkra. A leegyszerűsítések veszélyes dolgok, mivel ezek képezik tulajdonképpen az alapját a frusztrációnak, az előítéleteknek.

Ezt a könyvet a szerző a román olvasóközönségnek írta elsősorban. Az egyetemes példák mellett gyakran kerülnek elő hazai vagy középkelet-európai példák a románokkal kapcsolatban. A román történelemből vett példák jelzésértékűek – Hérodotosztól a gétákon át, a kontinuitástól, a román feudális államalakulatok létrejöttétől a román részvételig a második világháborúban, a román kommunizmus – minden eseménysornak több variációját mutatja be anélkül, hogy bármelyik mellett állást foglalna. Objektíven, nyíltan leírja a lehetséges vélemények sokaságát. Bár a szerző a múlt tanulságait firtatja, célja a jövő, hangsúlyozza, hogy a világ civilizációs központjaitól távol esik a románok lakta terület (Görögországtól, Rómától, Bécstől stb. tehát messze van).

Ebből a rálátásból ismerhetjük meg a közös Európa tervét és e terv megvalósításának lehetőségét.

Fölismeri, a jövő Európájában nem lesznek csak kisebbségek, tehát a nemzetállam ideológiája veszít a jellegéből és jelentőségéből. Papírra veti a „két Európa” koncepcióját és fölteszi a kérdést, mikor tartozunk majd, és főleg mikor tartoztunk a másik Európához.

Lucian Boia: Jocul cu Trecutul. Istoria între adevăr şi ficţiune. (Játék a múlttal. A történelem az igazság és a fikció között). Humanitas, Bucureşti, 1998. 173 o.

Drăgan Traian