Geopolitika

A geopolitika történetének és egyben rendszerező áttekintésének több összetett és egymással nagymértékben áttételes célja, célrendszere van. Első a térbeliség fontosságának a kiemelése, és ennek a térnek a megtöltése szervezéssel, intézményrendszerrel, ami relevánsan kapcsolódik a nagyhatalmiság elemzéséhez, a kolonizáció értékeléséhez, a bipoláris világmodell megszűnésének megértéséhez és a jelenlegi helyzet megvilágításához. Tehát történelem, földrajz, jelenkor és – tegyük hozzá – jövő, mert a geopolitika mai fogalmi rendszere szorosan magában foglalja a közeljövő tudományos „megjósolását”.

Ó Thuathail szerint a „kritikai vagy posztmodern geopolitika” új konstelláció. A „geopolitika” megjelölés kitaláció, sokatmondó megnevezés a földrajz és a politika változó kapcsolódásaira, de egyben alkalmatlan fogalom is, túl sok jelentéssel bíró jel, amelyet terhel a különféle jelentés, amely nem a lényeget nevezi meg, hanem a geopolitikai problematikák különböző alfajait. Meg kell tanulnunk a „köztes” hézagokban gondolkodni és cselekedni, a hézagokban, amelyeket az erőltetett összehangolások és a radikális szétáramlások hoznak létre. A posztmodernitás viszonylagossága jelenik meg az új konstrukciókban, nem a régi, tévedhetetlen német vagy hidegháborús geopolitika ez már, hanem valami más, a jelenkor tükröződése: bizonytalanság és többjelentőjűség.

Az itt összegyűjtött írásoknak különböző kiindulási pontjai és felvilágosító céljai vannak. Váltakozó kutatási pályákat és sokféle teoretikus próbálkozásokat követnek nyomon. Mégis, bár különféle módon, de mindegyik igyekszik kritikus szemszögből tárgyalni a ‘geopolitikát’, szem előtt tartva a földrajzi, történelmi tudást, ismereteket és a különféle erőszak-rendszereket. Maga a térbeliség átalakulóban van, Harvey „tér- és időzsugorodásának” és Virilio „kronopolitikájának” megfelelően, ez a „már másképp van” jelentkezik a posztmodern (kritikai) geopolitika jeles képviselőinél (Dalby, Ashley, Campbell). Fontos a hatalom (Foucault-i értelemben), a geopolitika (a Lacoste-féle külső és belső vagy makro és mikro geopolitika), a gazdaság, a globalizáció (Mc Luhen, Luttwak) viszonyrendszerén való elgondolkodtatás, hiszen világunkat, világainkat láttatni kell (Ó Tuathail média-geopolitika). A nyugati akadémiai geopolitikusok elérkezetnek látták az időt e problémákat és a huszadik századot egy kötetben összefogni.

A kötetben olvasható harminckilenc tanulmány kronológiai sorrendben a letűnt évszázadot fogja át sajátos, a válogatás címében is jelenvaló geopolitikai szempontból. Külön érdeme a válogatásnak, hogy az öt nagyobb egység (kezdetek, hidegháborús geopolitika, posztmodern vagy kritikai geopolitika, környezet-geopolitika, antigeopolitika) elé a szerkesztők nagyon jól felépített bevezetőket írtak, melyek még magukat az egybefogott tanulmányokat is felülmúlják. A változatos esszék átfogják a kezdeteket: Ratzeltől, Mackinder híres The Geographical Pivot of History című írásától Haushoferig, de nem hiányzik Theodore Roosevelt és Adolf Hitler sem. Viszont kimaradt Rudolf Kjellén, aki 1899-ben Svédország határait taglaló írásában először használta a geopolitika fogalmát. Csakúgy, mint az utolsó prenukleáris geopolitikusnak kikiáltott Spykman, aki megalkotta a Truman-korszak „dominó-elvét” rimland-elméletként (Bowman hatalomföldrajzosnak hívta).

Haushofer és Hitler írásából nyilvánvalóvá válik, hogy mind a „Lebensraum”-ot (élettér), mind az „Entfernung”-ot (a zsidók eltávolítása a német élettérből) együtt kell vizsgálni, mivel a fizikai tér valójában egyenértékű volt a semmivel, hacsak nem hozták összhangba a kognitív, morális és esztétikai kódok egy nagyon különleges konfigurációjával. Sajnos az államok és vezetőik még a mai világunkban is erőszakkal próbálják elrendezni a teret (szociális, kognitív és esztétikai próbálkozások, amelyek mind egybefonódnak a területivel), hogy az beleilleszkedjen a tökéletes világrendről alkotott nacionalista, rasszista elképzeléseikbe.

A második problémakör részletesen koncentrál a hidegháború geopolitikájára, a könnyen modellezhető bipoláris világra. „Kettős kettőség”: ideológiai síkon keleti–nyugati, fejlettségi síkon északi–déli megkülönböztetés – ennek megfelelően könnyen elhelyezhette magát minden ország. Ez tükröződik Truman és Zsdanov fejtegetéseiben, mely érveléseik meglepően távolinak tűnnek, pedig történelmi léptékkel itt vannak közvetlenül mögöttünk.

Nem hiányozhat a bevezetőben Robert Strausz-Hupé sem, aki emigráns államvezetői értelmiségi volt, disszidens geopolitikus. A disszidens geopolitikusok, Spykman, Bowman, Strausz-Hupé, Kissinger, Brzezinski, az európai politikai gondolkodásmódot és térbeli leképezést vitték be az amerikai politikai közgondolkodásba. Nem véletlenül voltak a legfelső körök tanácsadói. Strausz-Hupé karrierje (akárcsak Kennané) átfogja az elmúlt fél évszázad világpolitikáját, azokat az életutakat, amelyeken az értelmiségiek, az intézmények és az ideológiák összeolvadtak, annak érdekében, hogy létrehozzák a globális politikai tér vízióját. Ezzel létrejött a tudatos amerikai világhatalom. Strausz-Hupé esetében a globális tér víziói manicheusok voltak, amelyek elsimították a mindennapi világpolitika rendetlen, nyüzsgő összetettségét. Strausz-Hupé világméretű terének megalkotása nagy hatással volt az amerikai hidegháborús állami bürokráciára, melyhez 1969-ben ő is csatlakozott, s annak önmagáról és a világról, az USA által elfoglalt helyről alkotott elképzeléseit nagyban befolyásolta.

Más problémakörök is végig követhetők az írásokban, ilyen pl. az állam, mint termelő, adminisztrátor és téruraló szerv problémaköre. A modern állam és a geopolitika fejlődése egybe tartozik; „az állam, mint körülhatárolt terület meghatározása maga arra utal, hogy további `politikai’ kapcsolatcsoportok léteznek az államok között – azaz ‘geopolitika’. A politika és a geopolitika egybefonódnak; egyiket sem tanulmányozhatjuk a másik nélkül” (Kaplan kontra Dalby).

A modern államrendszer fejlődése volt a geopolitikai képzelet kezdete, mivel a geopolitika nem más, mint államként szervezett világtér. Úgy érvel, hogy az államrendszer, mint az államszuverenitás körül létrejött horizontális térszervezet azonos bizonyos „morális földrajzzal, történelemmel, csendes etikai igények érvényesítésének bizonyos halmazával, amely előre elrendezi az etno-politikai diskurzust”. Dalby véleményében a diskurzusban bújik meg a „jelenvaló lényeg”. A politikai párbeszédek viszont geopolitikai kódokból állnak; ahhoz, hogy a valódi érdekeket megértsük, geopolitikai dekóderként meg kell fejtenünk azokat.

A területiség és az államiság újra megfogalmazódik a hidegháborút követő világban, amiko Foucault nézetére hivatkoznak, miszerint az államiság szorosan kapcsolódik a szuverenitáshoz és a területiséghez. Az államok összeroppannak és a globális „cyberspace” a gazdaságot pénzügyi áramlásokká és virtuális tőkévé alakítja. Mindez arra utal, hogy léteznek olyan, államiság ellenes zónák, ahol a szuverén hatalom iránti tradicionális igény már csak ábránd.

A harmadik fejezet átvezet a kritikus geopolitikába, amely remélhetőleg folytatni fogja a kritikus teoretikus vállalkozást a hatalom új, XXI. századi világában. A ‘kritikus’ megnevezés a geopolitikával kapcsolatban feltételezi a politikai egységek állandónak hitt elnevezéseinek megváltoztatását. Szükségszerűen felveti a kérdést, hogyan fogják kezelni a geopolitikai párbeszédekben a „Más” felelősségének kérdését.

Ó Thuathail a kommunikáció, a média és az identitás politikájának egybefonódásával foglalkozik, amely a földrajzi ismeretek és a nemzet létrehozásában játszik szerepet. A populáris kultúra bűnrészes a hegemónia fenntartásában, nemcsak a geopolitikai terek ábrázolása révén, hanem a gyakorlati úton létrehozott szubjektivitásokkal, amelyeket politikailag mozgósítani lehet a ‘mi’ terünk védelmére az ‘ő’ terük létéből származó fenyegetettség ellen. Simon Dalby írása a médiát és az identitás problémakörét a környezet kérdéseinek geopolitikáját érintő kérdésekkel kapcsolja össze.

A gazdasági nacionalizmus jelszavai ma mind sűrűbben hallhatók a világban. Az 1992-es elnökválasztási kampányban a republikánusok, demokraták, függetlenek, mindannyian ezzel érveltek. Bush elnök Japánban tett látogatása eredetileg csak az USA és Japán geopolitikai partnerségének megerősítése lett volna, azonban kemény kereskedelmi vitává fajult. A 80-as évtizedben az USA gazdasága erősen függővé vált a világgazdaságtól, olyannyira, hogy szinte irányíthatatlanná vált. A tőkeerős nemzetközi vállalatok benyomultak a piacra. Még olyan tipikusan amerikai cégek, mint a hollywoodi moziipar is nemzetközivé váltak a Columbia Pictures 1989-es eladásával, amelyet a Sony vett meg, illetve az MCA/Universal eladásával, amelyet 1990-ben Matsushita vett meg. A nemzetközi menedzserel, globális bürokraták, világi vezetők szerint a nemzetközi liberalizmus, a szabad és nyitott piac, a háromoldalú szövetség az USA, az EU és Japán között vezethet csak sikerre. A gazdasági protekcionizmus felvetése veszélyes, mivel ez a demagógia megerősödésének melegágya lehet.

Luttwak ezeket a vitákat, a geoökonómia és a nemzetközi liberalizmus közötti feszültségeket (az ideológia és a valóságos gazdasági gyakorlat közötti paradoxont) vizsgálja. A geoökonómia ugyanúgy, mint a geopolitika összetett fogalom. Luttwak az állam szükséges uralkodó kényszerének nevezi, ami a hidegháború geopolitikájából eredeztethető. Megfogalmazása szerint a „konfliktusok megoldásának beleépítése a kereskedelmi módszerekbe”. Az állam szerinte „relatív előnyök megszerzése érdekében befolyásolja a valóságot”. A „szerepmegőrzés és a szerepnövekedés bürokratikus ösztönzése állami eszközökkel és gazdasági érdekcsoportokkal” lényege: megelőzni mindenki mást a világ gazdaságában. A XXI. században nem a politika és a tér kapcsolata lesz az elsődleges, hanem a gazdaság lép minden elé, a gazdaságosság, a nyereség – csupa közgazdaságtani fogalom – lesz mindenható („új vallás van születőben”).

Természetszerűleg nem hiányozhat Samuel P. Huntington nagy tudományos vihart kavaró tanulmánya, The Clash of Civilization? sem, amely tulajdonképpen nem más, mint kulturális, vallási, történelmi ellentmondásokon alapuló, új globális trendként értelmezhető konfliktusok sora. Érdekessége abban áll, hogy ezek a tézisek nem mások, mint egy régi, a Nyugat által meghatározott világkép felelevenítése, „régi bor új hordóban”. A huntingtoni tézis kiindulópontja, hogy a hidegháború vége nem a liberalizmus mindent elsöprő győzelmét jelenti. A lényeg, hogy a nyugati civilizáció elvesztette a nemzetközi politika felett élvezett hegemóniáját. Ennek következtében a jövőben a civilizációk közötti feszültségek lesznek a legmeghatározóbb tényezők a nemzetközi politikában.

A kötet két utolsó fejezete (a negyedik és az ötödik) napjaink aktuális problémáiba nyújt betekintést. Olyan globális környezeti problémák politikai aspektusaival foglalkozik, mint az esőerdők pusztulása, az ózonlyuk, a globális felmelegedés és a környezetszennyezés. A globális veszélyről szóló véleményeket – nem meglepő módon – a legkülönfélébb módon ismerik a Délen élő szegények. Ők könnyen bebizonyíthatják, hogy a veszélyek geopolitikai következményei csak a probléma egy részét jelentik, mert a sok szenvedést és háborút okozó igazságtalanságok a gazdag és szegény felek között a világgazdaságban könnyen kiújulhatnak. A fenntartható fejlődés önigazolása fontosabb a helyi és a globális környezeti problémáknál. Az a feltételezés, hogy a Föld csak „eszköz”, tehát adminisztrálható (Visvanathan), a fenntartható fejlődés, veszélyes formulájává válhat, ami megengedi az igazságtalanságot és a környezet degradációját. A fejlődés az utolsó fél évszázadban az emberiség és a természet szétválasztásáról szólt. Ahogy Visvanathan rámutat, a természetet mesterkélt tudással és tanulmányok végtelen sorával „környezetté” transzformálták, ami feljogosítja használóit, hogy megossza és ellenőrizze a természetet a „fejlesztés” és a modernizáció nevében. A környezet „eszközként” használva kereskedelmi értéket ad a nemzetgazdaságnak és megnöveli a nemzeti jólétet és a gazdasági mérőszámokat.

Az utolsó fejezet teret enged a geopolitikával szemben fellépő áramlatoknak, azokból válogat, találóan „anti-geopolitika” cím alatt. A kötet egyetlen magyar szerzője, Konrád György tollából is itt olvashatunk Antipolitic: a moral force címmel, Vaclav Havel írásának szomszédságában. Paul Routledge és Marcos parancsnok különleges ellenállási helyszínekről ír Nepálban és Chiapas-ban (mexikói tartomány, a zapata gerillák központja). Azzal érvelnek, hogy a politikai ellenállás helyfüggő a különböző vetélkedésekben. A kritikai geopolitika tehát azért működik, hogy megkérdőjelezze a különféle ellenállási területek fontosságát, jelentőségét, hiszen a hatalom nemcsak egyszerűen elit-kontroll vagy állam-kontroll, hanem a küzdelemben résztvevő területeké is, ahol a társadalmi mozgalmak ellenállnak az uralomnak (ellenállási helyek). Az uralom és az ellenállás mozgalmas terei részei a hegemóniaellenes harcnak, és csak úgy érthetők meg, ha a küzdelem szempontjait a megfelelő kontextusban vizsgáljuk. Olvashatunk a geopolitikai és a nemeket érintő kérdések összefüggéseiről is. Egy egyféle folyamatosság, csak a szereplők változnak, Farmanfarmaian a nemzeti identitás megteremtésével és annak fontosságával foglalkozik, azzal, hogy a nemzeti tér kérdéseiben és az állampolgárság alapszabályainak megalkotásában komolyan kell venni a nemeket, véleményében van feminista geopolitika.

Összefoglalva: Az új évezredben az államok térképe – a globalizáció idejében (paradoxon!) – valószinűleg jelentősen megváltozik. A jelenlegi világpolitikai térkép nagyon is a XIX. századi afrikai, amerikai, ázsiai kolonizáció és a világháborúkat lezáró békeegyezmények produktuma. A jelen tendenciáknak ezek a formák nem felelnek meg (pl. H. Arendt „törzsi nacionalizmusa”). A könyv fejezeteit olvasva, kedvünkre tovább gondolhatjuk a folytatást, mennyire másképp látjuk és ítéljük meg a máig fontos kérdésekre adott válaszokat és az azokat létrehozó körülményeket. Az átalakuló világban átalakulnak az azt leképező egységek is: miként kapcsolódik majd Európa, ez a változások alatt álló „kontinens” a világ többi részéhez, a regionalizmushoz, a migrációhoz, a szubszidiaritás elvéhez? Hol lehet ebben a helye Magyarországnak? Kis bolygónkon szembe kell nézni a növekvő vagyoni különbségekkel, a szüntelen fegyverkezéssel és erőszakkal, ebből következően a mai szuverenitások mai formájukban egyre kevésbé jelentenek megoldást a politikai nehézségekre. A XXI. század elején különösen fontos a számadás készítése, a legfontosabb XX. századi tanulmányok, írások összefűzése. Erre vállalkoztak a kötet szerkesztői, akik kitűnően oldották meg a feladatot. Minden érdeklődőnek ajánljuk ezt a nagyszerű olvasmányt, csak még egy jól ekészített fordítás hiányzik hozzá..

G. Ó Tuathail – S. Dalby – P. Routledge: The Geopolitics Reader (Geopolitikai olvasókönyv). London, Routledge. 1998. 327 p.

Mező Ferenc