ÓKOR

A késő hellenisztikus művészet romanizálódása

Mihelyt Róma a Földközi-tenger medencéjének nagyhatalmává vált, nemcsak közvetlen kapcsolatba került a hellenisztikus világgal, hanem a Kr. e. I. század végére be is kebelezte ezt a területet. Ezzel együtt befogadta a magáénál fejlettebb és gazdagabb görög kultúrát is. Ettől kezdve a rómaiak kulturális önmeghatározása óhatatlanul a görögökhöz való viszonyításon alapult. Ennek a jelenségnek egyik kulcsfontosságú időszakát, a Kr. e. I. századot vizsgálja M. Fuchs a szobrászati emlékek alapján.

A görög művészet termékei iránt a római nobilitas körében a Kr. e. II. század második felétől növekedett meg az érdeklődés. Hajórakomány számra indult meg előbb a már korábban készült, híres művészektől származó szobrok Itáliába áramlása, majd pedig mikor ezek elfogytak, megindult a másolatok készítése. Ennek a nagyarányú kereskedelmi folyamatnak a tanúbizonyságai az elsüllyedt hajórakományok, melyekből néhány napvilágra került. Egy ilyen szállítmány előkészítéséhez tartozhattak azok a bronzszobrok is, melyek 1959-ben, a pireuszi kikötőben kerültek elő, s azóta a város Régészeti Múzeumának büszkeségei. A szobrok mellett előkerült pénzérmék alapján a leletegyüttes Kr. e. 86-ot követően kerülhetett a romok alá, így annak köszönhette görög földön maradását, hogy Sulla ekkor pusztította el Pireuszt.

A négy nagyméretű bronzszobor stílusa Kr. e. VI. (Apollón esetében), illetve IV. (Athéné és a két Artemisz esetében) századra utal, így általános volt az a vélemény, hogy ebből az időből származó eredeti alkotásokról van szó. A szerzőnő azonban aprólékos stíluselemzéssel és öntéstechnikai megfigyelésekkel bebizonyítja, hogy készítésük a Kr. e. I. század első negyedében történhetett, de természetesen VI., illetve IV. századi minták felhasználásával. Ebből logikusan következtethető, hogy a szobrokat eleve megrendelésre készítették, a megrendelők pedig aligha lehettek mások, mint rómaiak.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a Kr. e. I. század első felében érdeklődés mutatkozott archaikus stílusú szobor iránt, amit tudvalevően már akkor régiesnek, merevnek (durus, rigidus) tekintettek? Cicerótól tudjuk, hogy Verresnek, Szicília helytartójának a szemében a műtárgyak gyűjtése során a szobrok hírneve és a régisége nagy vonzerőt jelentett. Ez tehát nem esztétikai szempont volt, hanem a műgyűjtőkre gyakran jellemző kultúrtörténeti. A hellenizálódás Rómában a Sullát követő generációban érte el a csúcspontját. Róma társadalmi és politikai elitje görög iskolázottságú volt, kulturális tekintetben a görögök jelentették számukra a mércét. Ezért szándékozott Cicero egy történeti munkát írni, hogy e téren se maradjanak el a görögök mögött (in hoc etiam genere Graeciae nihil cedamus). Varro párhuzamosan foglalkozott görög és római költőkkel. Enniust második Homérosznak (alter Homerus) tartották.

A Kr. e. I. század első felében tehát teljesen természetes volt a rómaiak számára, hogy a görögök nyomdokain haladnak tovább. Kr. e. 89-ben a déli-itáliai görög Pasiteles Rómába települt, ahol polgárjogot kapott és egy klasszicizáló stílusban dolgozó szobrásziskolát hozott létre. Műhelyében megvoltak a híres művek (opera nobilia) öntőmintái (proplasmata), melyek felhasználásával és kombinálásával új szobrokat és szoborcsoportokat hozott létre. Ezek természetesen eklektikus alkotások voltak, eredetiségük átdolgozásukban vagy újraformálásukban rejlett, és elsősorban az ékességet (decorum) várták el tőlük. Bár az esztétikai kiindulópont a természet utánzása volt (mimesis), de ennek társulnia kellett a fantáziával, amit az ember nem lát, továbbá a szépség (pulchritudo), a méltóság (maiestas) és tekintély (auctoritas) eszméivel. Pasiteles az akkori világ leghíresebb alkotásairól öt könyvre terjedő művet is írt, azaz tudós művész (artifex doctus) volt.

A Kr. e. I. század közepe után változás állt be az eredeti művek felhasználásában. Míg korábban ezek kiindulópontot jelentettek az új, szándékuk szerint még tökéletesebb művek létrehozásához, tehát az átalakítás, változtatás természetes volt, addig a köztársaságkor végén egyre inkább az eredeti pontos másolására törekedtek. A változás magyarázata a művészet dekoratív funkciójának előtérbe kerülésében rejlik. A megrendelő határozta meg ezt a célt, és az egyre inkább állandósuló kínálatból választott, így a művész mozgástere leszűkült. Ez az egységesítési törekvés más területen is megfigyelhető: a grammatikában, a retorikában, a nyelvhasználatban egyaránt az atticizmus vált irányadóvá.

A késő hellenisztikus szobrászok kreativitása, egyénisége ezt követően háttérbe szorult a megrendelővel szemben. Ettől kezdve a kanonizált mesterek műveinek pontos másolatai felé fordult az érdeklődés. A műalkotás nem önmagában kívánt hatni, hanem egy meghatározott együttesben és környezetben rendelkezett mondanivalóval. A klasszikus minták hű visszaadásának purista törekvése a köztársaságkor végének értelmiségi köreiben jelentkezett először, amit azután az augustusi művészetpolitika dogmává tett.

Michaela Fuchs: In hoc etiam genere Graeciae nihil cedamus. Studien zur Romanisierung der späthellenistischen Kunst im 1. Jh. v. Chr. (E tekintetben se maradjunk el Görögország mögött. Tanulmányok a későhellenisztikus művészet romanizálódásához). Mainz, 1999. 98 p., 67 Taf.

Gesztelyi Tamás