Vitae necisque potestas

 

 

A római szerzők műveiben – történeti, irodalmi és jogi munkákban egyaránt – gyakran találkozhatunk a címbeli kifejezéssel, amely magyarul élet és halál feletti hatalmat jelent. Raymond Westbrook nemrégiben megjelent tanulmá­nyában rámutat, hogy e kifejezés a forrásokban három különböző relációban fordul elő, ilyen hatalommal rendelkezett egyrészt a rabszolgatartó a rabszolgái felett, másrészt a zsarnok az alattvalói felett, s végül a családapa a gyermekei felett.

Gaius, a Kr. u. II. században élt kiváló jogtudós Institutióiban kijelenti, hogy az urak hatalommal bírnak szolgáik élete és halála felett (Gai. 1,52). Vedius Pollio esete jó példa arra, hogy a rabszolgatartók mennyire önkényesen gyakorolhatták e hatalmukat. Seneca számol be (Sen. ira 3,40; clem. 1,18) arról, hogy amikor egy alkalommal Augustus Vedius Polliónál vacsorázott, az egyik szolga eltört egy kristálypoharat; a házigazda erre megparancsolta, hogy vessék a szolgát az angolnái közé, amelyekkel tele volt a halastava. (A szolgát végül a császár mentette meg a biztos haláltól.)

A források a vizsgált kifejezést az uralkodókkal kapcsolatosan általában negatív értelemben használják, a zsarnoki uralom jelölésére, s szembeállítják az imperium fogalmával, ami törvényes – a római alkotmányon alapuló – állami főhatalmat jelentett. Cicero szerint mindazok, akik a nép felett élet és halál urai, zsarnokok, akik azonban szívesebben veszik, ha királynak nevezik őket (Cic. rep. 3,13 ).

A vitae necisque potestas az ősi Rómában az apai hatalomnak (patria potestas) is részét képezte.1 Dionüsziosz Halikarnasszosz azt írja, hogy Romulus az apának fiai felett teljes hatalmat adott, beleértve a fiúk megölésének jogát is (Dion. 2,26,27). Gellius tudósítása szerint a népgyűlés (comitia curiata) előtt történő örökbefogadás (arrogatio) során az elnöklő főpap (pontifex maximus) így szólt a gyűlés tagjaihoz: „Egyezzetek bele és rendeljétek el, hogy L. Valerius oly jogosan és törvényesen legyen L. Titius fia, mintha ... édes fia volna, s hogy annak (ti. Titiusnak) e fiú (vagyis Valerius) élete és halála felett olyan hatalma legyen, mint amilyen az apának van saját fia felett” (Gell. 5,19,9). Három híres történelmi példa tanúskodik arról, hogy a családapáknak jogukban állott halállal büntetni gyermeküket, Spurius Cassiust2 consuli megbízatásának lejárta után saját apja ítélte el, s végezte ki azért, mert kísérletet tett a királyság visszaállítására (Liv. 2,41); a Catilina-féle összeesküvéshez csatlakozó Aulus Fulviust szintén saját apja ölte meg hazaárulása miatt (Sall. Cat. 39,5); s végül Quintus Fabius Maximus is maga sújtotta halállal a különböző szexuális bűntetteket elkövető fiát (Val. Max. 6,1,5). A leányok vonatkozásában a szerző arra a megállapításra jut, hogy a családapák általában súlyosan erkölcstelen viselkedés (pl. rabszolgával való nemi viszony folytatása) esetén alkalmaztak halálbüntetést (vö. Val. Max. 6,1,3). A családfők hatalmát a későbbi római jog fokozatosan korlátok közé szorította. Constantinus császár egyik rendelete például a gyermek megölését már súlyos bűncselekménynek, rokongyilkosságnak (parricidium) nyilvánította (Cod. Theod. 9,15,1).

A szerző mindezek után felhívja a figyelmet arra, hogy a vitae necisque potestas kifejezést drámai feszültség hatja át, ami az élet és a halál dualizmusából fakad. E két ellentétes pólus azonban nem áll egymással egyensúlyban; az élet és halál feletti hatalom csupán egyirányú cselekvésre ad lehetőséget, a hatalom gyakorlójának jogában áll megölni egy élő embert, az viszont nem áll módjában, hogy életre keltsen egy halottat. Felmerül ezért a kérdés, hogy a rómaiak a pleonazmusnak tűnő vitae necisque potestas kifejezés helyett miért nem inkább az egyszerűbb és pontosabb necis potestas (hatalom, lehetőség, jog valaki megölésére) kifejezést használták?

A baltimore-i John Hopkins Egyetem professzorának véleménye szerint e kérdés megválaszolásához az ókori Kelet forrásanyagát kell megvizsgálnunk. A keleti gondolkodásmód szerint a bűnös már kivégzése előtt halottnak számított. Amennyiben azonban a gonosztevő kegyelemben részesült, a halálból ismét életre támadt. A kegyelem tehát életre keltette a „halottat”. A keleti uralkodók ezért az életnek és a halálnak valóban egyaránt urai voltak, nemcsak az állt módjukban, hogy a halálba küldjék a bűnösöket, hanem az is, hogy – kegyelmi aktus révén – életre keltsék a „halottakat”.

A szerző rámutat, hogy több keleti törvénykönyvben is találkozhatunk egy érdekes szófordulattal, amely első látásra – a vitae necisque potestas kifeje­zéshez hasonlóan – puszta szószaporításnak tűnik. A törvények kimondják, hogy bizonyos bűnök elkövetői halállal büntetendők, és – látszólag teljesen feleslegesen – hozzáteszik ehhez, hogy az ilyen bűnösök nem élhetnek tovább (vö. Esnunna-kódex 12–13; 28). Westbrook szerint ez nem pleonazmus, e rendelkezések azt jelentik, hogy a bűnösöknek mindenképpen halállal kell lakolniuk, vagyis esetükben a kegyelem lehetősége kizárt.

Keleten az uralkodók élet és halál feletti hatalmának nem volt negatív csengése. Ennek az a magyarázata, hogy a király hatalmát itt Istentől eredeztették. A szerző szerint Rómában az etruszk királyok hatalmuk megszilárdítása, elméleti alátámasztása céljából különböző elemeket vettek át a keleti világból, valószínűleg e Keletről származó elemek közé tartozik a vitae necisque potestas kifejezés is.

Westbrook álláspontja alátámasztása céljából felsorol néhány olyan római jogi rendelkezést, amely minden bizonnyal keleti eredetű.3 A XII táblás törvény például jogosnak tekintette az éjjel tetten ért tolvaj megölését (Tab. 8,12). Ugyanez a szabály megtalálható Mózes (Kiv. 22,1) és Szolón (Dem. Timoc. 113) törvényeiben, valamint az Esnunna-kódexben (12–13. szakasz) is. Az ősi római jog szerint a férj büntetlenül megölhette házasságtörésen kapott feleségét (Gell. 10,23,5). A hettita és az asszír törvénykönyv is így rendelkezett.4 E hasonlóság bizonyára nem a véletlen műve, a rómaiak valóban átvehettek bizonyos elemeket az ókori Kelet jogrendszereiből.

Végül a szerző rámutat, hogy a családapa élet és halál feletti hatalmának nyomait is megtalálhatjuk a keleti forrásokban. Az Ószövetség egyik rendelkezése értelmében például a szülők kötelesek voltak keresztül szúrni jövendőmondással foglalkozó gyermeküket (Zak. 13,3). Érdekes viszont, hogy a keleti rabszolgatartók általában nem rendelkeztek olyan hatalommal szolgáik felett, mint a római gazdák. Mózes törvényei például büntetéssel sújtották azt, aki a szolgáját megölte (Kiv 21,20). Westbrook álláspontja szerint Keleten a rabszolgákkal azért bántak enyhébben, mert e térségben a szolgák zömét az adósságaik miatt szolgasorba süllyedt lakosok képezték, ellentétben Rómával, ahol a rabszolgák nagy része hadifogoly volt, akiket az állam nem részesített védelemben.5

A szerző álláspontja szerint tehát a római jogra már fejlődésének kezdeti szakaszában meghatározó hatást gyakoroltak a keleti törvénykönyvek. Vitathatatlan, hogy sok hasonlóság kimutatható az egyes ókori jogrendszerek szabályai között. Éppen ezért az ősi római jogi fogalmak elemzésekor vizsgálatainkat mindenképpen ki kell terjesztenünk más államok törvényeire is, e nélkül nem tudunk kielégítő választ találni számos kérdésre. Jó példa erre a vitae necisque potestas kifejezés értelmezésének problémája.

 

Raymond Westbrook: Vitae necisque potestas (Élet és halál feletti hatalom), in: Historia (Franz Steiner Verlag Stuttgart), 48 (1999) 203–223. p.

 

Sáry Pál

 

1. A római családfők élet és halál feletti hatalmáról magyar nyelven l. Pólay Elemér: Az atyai hatalom intézményének alapvonalai a római jogban, Miskolc, 1940. 21–23.; Nótári Tamás: De iure vitae necisque et exponendi, in: Jogtudományi Közlöny 1998/11. 422–428.

2. Westbrook azt írja, hogy Sp. Cassius néptribunus volt; ez az állítás azonban téves (vö. Val, Max. 5,8; Liv. 2,41).

3. Westbrook egyébként egy korábbi tanulmányában arra a megállapításra jutott, hogy a XII táblás törvény szabályai visszavezethetők Hammurabi törvénykönyvére. Nature and origine of the XII tables, in: Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 105 (1988.) 74–121. p. Vö. Zlinszky János: Állam és jog az ősi Rómában, Budapest, 1996. 79–82. p.

4. Vö. Westbrook: Adultery in Ancient Near Eastern Law, in: Revue Biblique 97 (1990) 551–554.; Merényi Kálmán: A család (házasság) büntetőjogi védelmének kezdeti kialakulása a különböző jogrendszerekben, in: Jogtudományi Közlöny 1990/6. 197–203. p.

5. Florentinus, a klasszikus római jogtudomány egyik jeles képviselője szerint Rómában a rabszolgát azért nevezik „servus”-nak, mert a katonai parancsnokok a hadifoglyokat eladás céljából meg szokták őrizni (servare: megőrizni), ahelyett, hogy megölnék őket (Dig. 1,5,4,2).