II. Frigyes hadserege

1236-tól egészen haláláig, azaz 1250-ig II. (Hohenstauf) Frigyes, német-római császár állandó, folyamatos háborút vívott a lombard városok és a pápaság ellen Itáliában. Peter Thorau tanulmányában arra a kérdésre kereste a választ, hogy ezt a 14 évig tartó háborút miből finanszírozta a császár, és honnan rekrutálódtak katonái. Johannes Mikulla 1885-ben megjelent könyvében (Der Söldner in den Heeren Kaiser Friedrichs II., Gnesen, 1885.) azt az álláspontot képviselte, hogy II. Frigyes serege túlnyomó részben zsoldosokból állt, míg Ernst Kantorowicz nagy monográfiájában (Kaiser Friedrich der Zweite. Berlin, 1927.) arra a következtetésre jutott, hogy a császári haderő döntően hűbéri jellegű volt, s ehhez mérten a zsoldosok sokkal kisebb arányt képviseltek.

Peter Thorau vizsgálódásai elsősorban II. Frigyes hatalmi bázisaira, Szicíliára és Dél-Itáliára irányultak, s kizárólag csak a szárazföldi hadseregre. A várak helyőrségeivel vagy a hadiflotta állományával már nem foglalkozott. A XIII. század első felében a vazallusok katonáskodási kötelezettsége Európában még általános volt. II. Frigyes császár számos írásában is a hűbéri jogból következő katonáskodási kötelezettségről esik szó. Németország esetében ezt csak részben tudta érvényesíteni (elsősorban Svábföld és Elzász térségében, ahol a Staufok kiterjedt családi birtokállománnyal rendelkeztek), Szicíliában viszont a vazallusokat jogi eszközökkel (capuai Assizák, Liber Augustalis) szigorú, közvetlen uralkodói kontroll alá helyezte, meggyengítve ezzel a közvetlen (dominus-homo) hűbéri kapcsolati szálakat, s minden vazallusnak lényegében maga az uralkodó lett katonai szempontból a közvetlen hűbérura. Szicília alapvetően a normannok és a Staufok révén kialakított hűbérjog által áthatott ország volt, ami katonai értelemben azt jelentette, hogy a vazallusok személyesen és fizetség nélkül voltak kötelesek katonáskodni. Ez nem csak a védekezés esetére volt érvényes, hanem külső, támadó hadjárat alkalmával is. A hűbéresek kötelezettségei – ahogyan Európa más országaiban is – pontosan meg voltak határozva. A XI. század végétől a vazallusok többnyire évi 40 napi katonai szolgálattal tartoztak uruknak. Szicíliában és Dél-Itáliában azonban a hűbéri kötelezettségek némileg eltértek ettől. A XIII. század végén, az Aragón-ház uralkodása idején az a birtokos, akinek évente legalább 20 uncia arany jövedelme volt, saját költségén 3 hónapnyi (mintegy 90 nap) katonai szolgálattal tartozott.

Egy hűbéres katonai szolgálatához többnyire 4 ló tartozott: egy csataló (dextrarius), egy hátasló (palefridus) és két málhás ló (roncini). Kísérete minimálisan egy fegyverhordozóból és két csatlósból állt. Ez utóbbiak esetében is pontosan elő volt írva, hogy milyen fegyverzetük s felszerelésük legyen. Hasonló előírás volt érvényben korábban, II. Frigyes idején is, azaz meghatározott jövedelem felett a hűbéresek ekkor is átlagosan 3 hónapnyi katonai kötelezettséggel tartoztak, sőt esetenként ennél hosszabb időszak is előfordulhatott. A hűbéres csapatok rendszerint egy-egy császári tisztségviselő parancsnoksága alatt álltak. A szicíliai királyságban közigazgatási és politikai vonatkozásban II. Frigyes kétségkívül a hűbéri decentralizáció visszaszorítására törekedett, katonai téren azonban hasonló lépéseket egyáltalán nem szorgalmazott. Ennek alapvetően pénzügyi okai voltak, hiszen a kincstár szempontjából olcsóbb megoldásnak számított a vazallusok saját költségen történő hadakozása, mint nagy számú zsoldos fizetése. Dél-Itáliában már a normann időkben megtörtént a hűbéresek összeírása (catalogus baronum), mely szerint az apuliai és capuai hercegségekben mintegy 1400 feudummal rendelkező személy élt, akik – szükség esetén – kb. 8000 lovast (milites) és 10–11 000 csatlóst (servientes) tudtak kiállítani. Szicília szigetén a hűbérbirtokkal rendelkezők száma valamivel több, mint kétszerese volt az apuliai és capuai hűbéresekének, azaz kb. 3400 fő, középkori viszonyok között tehát a rex Siciliae figyelemre méltó hűbéresi bázissal rendelkezett, s komoly katonai erőt tudott kiállítani. A szerző összehasonlításként egyrészt a jeruzsálemi királyságot hozza fel példaként, mely a XII–XIII. század fordulóján kb. 700 hűbérbirtokhoz kapcsolódó lovagot tudott felsorakoztatni, másrészt pedig a III. Henrik korabeli Angliát, ahol a korona kb. 5000 vazallust tudott háború esetén mozgósítani.

A hűbéri viszonyokból eredő katonai kötelezettség a vazallusoknak nemcsak személyes kockázatot jelentett, hanem komoly pénzügyi megterhelést is. A katonai felszerelés, fegyverzet, ellátás jelentős költséggel járt, s ezek az árak a XI–XIII. században számottevően növekedtek. A hűbérbirtokok jövedelme azonban nem nőtt olyan ütemben, ahogyan az árak emelkedtek. 1200-ban például Genovában egy páncéling 16, 50 évvel később pedig 32 genovai solidusba került, tehát fél évszázad alatt az ára a duplájára emelkedett. (1241 táján 50 genovai solidus ért 1 szicíliai arany unciát.) Egy csatalóért egy kisebb birtok árát kellett kifizetni, mintegy 900 genovai solidust (=18 szicíliai uncia). II. Frigyes korában Itáliában egy páncélos lovas alapfelszerelése (csataló, sisak, sodrony páncél) összesen kb. 23 szicíliai uncia aranyba került. Ez magyarázza azt, hogy miért évi 20 uncia jövedelemhatártól követelte meg a császár a páncélos lovas katonai szolgálatot. A tényleges költségek azonban még ennél is többre rúgtak, hiszen a kard, tőr, pajzs, lándzsa, buzogány, további lovak, lószerszámok stb. kiadásaival is számolni kellett. Ebből következően egy olyan birtok esetében, melynek évi jövedelme kb. 20 uncia aranyat tett ki, egy páncélos lovag és kíséretének felszereléséhez 1,5–2 évi teljes birtokjövedelemre volt szükség, s még ekkor sem beszéltünk a hadba vonulás napi költségeiről (élelmezés, szállás, ruházat, takarmány stb.).

A kisebb birtokkal rendelkező vazallusok anyagi okokból nem tudták teljesíteni a személyes hadba vonulási kötelezettséget. Esetükben II. Frigyes már 1227-ben úgy rendelkezett, hogy 8 feudatorii együttesen köteles kiállítani s finanszírozni egy páncélos lovagot. A 14 évig tartó lombard háború miatt azonban a császárnak egyre több katonára volt szüksége, így 1239-ben úgy módosította korábbi rendeletét, hogy már nem 8, hanem csak 4 kisebb vazallus kötelességévé tette egy miles kiállítását. A katonai kötelezettség és az azzal járó anyagi teher alóli kibújás a hűbérbirtok elveszítésével járt.

A nagyobb birtokokkal rendelkező vazallusoknak azonban nem feltétlenül kellett minden esetben személyesen eleget tenni a személyes hadba vonulási kötelezettségnek. A nők, egyházi személyek, betegek vagy kiskorúak mentesültek ez alól, de maguk helyett vagy fegyvereseket állítottak ki, vagy pénzzel váltották meg katonáskodási kötelezettségüket. A pénzen történő megváltás a hűbérbirtok évi jövedelmének felét tette ki, s mindaddig fizetni kellett, amíg a háború tartott. A catalogus baronum szerint a szegényebb vazallusok, ha nem közösen állítottak ki egy páncélos lovast, akkor vagy fegyverváltságot (adoa) fizettek, vagy külön-külön gyalogosként (pedites) szolgáltak illetve néhány gyalogost szereltek fel. A szerző megállapítása szerint II. Frigyes a szicíliai királyságban elsősorban hűbéri jogon katonai szolgálatot követelt, s csak másodsorban alkalmazott fizetett zsoldosokat. A vazallusi kötelezettség alapján felálló hűbéri hadsereg azonban csak maximum három hónapig állt fegyverben, ezért ezt követően a hűbéreseknek már fizetni kellett katonai szolgálataikért, vagy zsoldosokkal kellett őket felváltani.

II. Frigyes seregében szaracénok is katonáskodtak, akik eredetileg a szicíliai moszlim lakossághoz tartoztak, majd a császár az itáliai Lucera térségébe telepítette át őket, ahol – az Ibériai-félszigettől eltekintve, a középkori Európában egyedülálló módon – szabadon gyakorolhatták vallásukat. A szaracénok könnyűlovas és íjász csapatokat alkottak, s kb. 10–20 000 főnyi kontingenst állítottak ki. II. Frigyes szaracénjai lényegében katonáskodó szolgák voltak, ami az iszlám világban egyáltalán nem volt szokatlan, mint például Egyiptomban a mamelukok. A szaracénok esetében felmerülő katonai költségeket (fegyverzet, ellátás stb.) a császári kincstár fizette.

A catalogus baronum nem csak azt tartalmazta, hogy az egyes hűbérbirtokosoknak hány lovast (miles) kellett kiállítani birtokuk után, hanem azt is, hogy emellett hány csatlóst (servientes), gyalogost (pedites) vagy számszeríjászt (balistarii) és íjászt (sagittarii) voltak még kötelesek felszerelni. A gyalogos egységek döntően a városi és paraszti rétegekből verbuválódtak, tehát háború esetén nemcsak a vazallusok, hanem általában az alattvalók is katonai szolgálattal tartoztak.

A lombard háborúban II. Frigyes seregében nem csak saját vazallusai, alattvalói és felfogadott zsoldosai harcoltak, hanem a vele szövetséges vagy baráti viszonyban lévő uralkodók által küldött kontingensek is, melyeket többnyire a küldő fél finanszírozott. III. Henrik angol király például 100 jól felfegyverzett lovagot küldött Itáliába a császár megsegítésére.

A hűbéri kötelezettség három hónapján túl hadakozó vazallusok havonta 5 uncia aranyat kaptak, így 1000 lovag fegyverben tartása fél évre 30 000 unciába került. Egy serviens 10 tarent kapott egy hónapra (30 taren = 1 uncia arany). II. Frigyes szicíliai aranypénze, az augustalis (5,2–5,3 gramm) Ľ unciának felelt meg. 1240-ben a császár félévnyi katonai kiadásai 440 000 augustalist, azaz 2200 kilogramm aranyat tettek ki. A hatalmas katonai költségek miatt II. Frigyes gyakran kényszerült kölcsönök felvételére, illetve igyekezett minden eszközt megragadni bevételei növelése érdekében. Új pénzt bocsátott ki, kényszerkölcsönökre kötelezte országa főméltóságait, egyháznagyjait, évekig nem járult hozzá a püspöki tisztségek betöltéséhez, hogy az egyházmegyék bevételei a kincstárba kerüljenek, sőt 1250-ben, halála évében 1 taren különadót vetett ki minden alattvalójára. A 14 évig tartó hosszú háború végül inflációt és gazdasági kimerülést eredményezett Dél-Itáliában és Szicíliában.

Peter Thorau: Der Krieg und das Geld. Ritter und Söldner in den Heeren Kaiser Friedrichs II (Háború és pénz. Lovagok és zsoldosok II. Frigyes császár seregében). In: Historische Zeitschrift Bd. 268., Heft 3. 1999. 599–634. o.

Pósán László