A középkori cseh nemességről

Az ismertetendő kötet egy kiváló cseh történész, Josef Macek azon tanulmányait tartalmazza, amelyek a középkori cseh nemességhez kapcsolódó alapfogalmakat elemzik. Macek az 1960-as, 1970-es és 1980-as évek cseh történetírásának egyik (politikailag és szellemileg) meghatározó alakja volt, aki több évtizedes munkásság és útkeresés során jutott el a történeti szemantika módszeréhez. E módszert alkalmazta az 1960-as évek második felétől megírt munkáiban. E kötetben körbejárja a nemesség, úr, lovag, vladyka, vár és kastély, valamint a lovagi torna fogalmait. A kötet utolsó része a szerző tudományos és politikai életpályájának áttekintését adja.

A történeti szemantika segítségével dolgozva megvizsgálja a fogalmakat, és ezeknek a középkori évszázadok során végbement változásait, majd ennek alapján kísérletet tesz arra, hogy az adott fogalomkörben mentalitástörténetet is felvázoljon. Tehát a szavak és fogalmak jelentésének kutatásáról van szó, mely magában foglalja a kulturális és mentalitásbeli változásokat is. A kötetben található írásokban a régi cseh nyelvű emlékek, iratok, krónikák, jogi kódexek forrásként szerepelnek.

A nemességről (šlechta) szóló tanulmányában elmondja, hogy a cseh nyelvű források kb. 1300-tól adnak megbízható adatokat, mely dátum a cseh nemesség konstituálódásának végét is jelenti, tehát azt, hogy addigra a cseh nemesség alkotmányos jogok alapján megszerveződött. A nemesség megjelölésére szolgáló fogalom nem cseh, hanem német eredetű. Ebben és a kötet más tanulmányaiban is többször hangsúlyozza, hogy több kulcsfontosságú (a társadalmi rendek rétegződésére vonatkozó) cseh fogalom kialakulásában a közép-felnémet fogalmak voltak mérvadóak. A nemesség egészére alkalmazott fogalom (šlechta) megtalálható a lengyel és a szlovák nyelvben is.

Macek szerint a középkori öröklési szokás és jog a törzsről-nemzetségről a családra lassan ment át, és a családi örökletes tulajdon kb. a XII. századtól érvényesül. A nemesség fogalom a nyelvi emlékekben a XIV. századtól érhető tetten, és összefügg a származással és meghatározott rendkívüli, örökletes tulajdonságokkal. Az öröklés egyúttal e rendkívüli tulajdonságok örökletességét és kontinuitását is biztosítja. Így a nemesség fogalma azon rendkívüli tulajdonságok és képességek összességét fejezi ki, amelyek apáról fiúra szállnak, és amelyek a harmadik nemzedékig vezethetők vissza.

A szerző a tárgyalt fogalom több jelentését is megadja, és ezek alakulását, változását, formálódását is nyomon követi. A nemesség esetében az első jelentés ezen rendkívüli és öröklött tulajdonságok és képességek összessége, amelyek összefüggenek a lovagi kultúrával és a keresztény erkölccsel. Az első jelentés a vonások, a jellemzők absztrakt összefoglalása, a többi vizsgált jelentés konkrétabb helyzetekben keletkezett. Pl. az egyik jelentés e fölérendelt csoport kollektív elnevezése, tehát e tulajdonságok hordozóira vonatkozik, arra a társadalmi csoportra, amely saját privilegizált helyzetét a származásra, hatalomra, vagyonra és az öröklött rendkívüli tulajdonságokra alapozza. A fogalom jelentésének szétterjedését követi nyomon a szerző a cseh források segítségével. Mivel az ócseh jogi terminológiában már rendelkezésre álltak más fogalmak is a nemesség rétegződésére, ezért a šlechta fogalma a középkorban csak a legfőbb, a legmagasabban fölérendelt nemesek szűk csoportjára vonatkozott.

Az úr (pán) fogalom jelentéstani struktúrája alapján az egyik legrégibb ócseh elnevezés, amelyet a nemességre alkalmaztak. Ebből számos olyan jelentés fejlődött ki, amelyek a középkori cseh nemesség rétegződését tükrözték (pl. az uralkodó, az uraság és más, magyar megfelelővel nem rendelkező fogalmak). Amikor ezeket a jelentéstani különbségeket magyarázza, akkor Macek nagyon gyakran a dominus és a baro latin fogalmakat hívja segítségül. E szó etimológiájának taglalásában elveti azt, hogy a pán az ispánból eredne, és inkább az óindiai hpán, gopan, gpan szavakat fogadja el. A fogalom öt jelentését vázolja fel, amelyek az 1300 és 1350 közötti cseh nyelvi forrásokból vezethetők le. Ezek között található: az a férfi, aki személyében szabad, és katonai-politikai hatalma, származása és vagyona (amely nem mindig földtulajdon) által a lakosság többi részének fölérendeltje, nemes; az a férfi, aki földtulajdonnal rendelkezik és jobbágyai vannak; a világi és egyházi feudális felsőbbség; hatalmon levők megszólítása, titulusa; a szolgálóknak fölérendelt férfi, a gazda; az Isten, a föld és a menny ura. Ezek taglalásánál igénybe veszi a szláv eredetű zeman (földesúr) és hospodin (Isten, gazda) fogalmakat. Ezekkel is igazolja, hogy a cseheknél a XII. és XIV. század között ment végbe a nemesség differenciálódása, és a differenciálódással együtt a legfelsőbb rétegek be is záródtak, mert a pán után új fogalmak jöttek létre azon nemesség megnevezésére, amely a többi nemes fölött állt (pl. barones, domini, proceres, magnates).

A nemesség rétegződése és hierarchiája megjelenik a különféle jogi és más természetű forrásokban. A szerző e fogalmak tisztázásához, és jelentésváltozásaik bizonyításához gyakran veszi igénybe a jogi emlékeket (pl. a nemesi rendi jogot lefektető jogi normákat) és nemesi tükröket. Ezekben ugyanis nyomon követhető a hierarchia és ennek szigorodása, különösen akkor, amikor felsorolják a társadalom rendjeinek, csoportjainak sorrendjét.

Cseh sajátosság az, hogy 1410 után, tehát a huszitizmus térhódításától kezdve, a polgárság is a feudális felsőbbséghez soroltatik, mert a városok is igazgatnak falvakat és jobbágyokat. Pl. Husz János a polgárokat is a világi urak közé sorolja. A huszitizmus nyomán a polgárok a második rend tagjaivá válnak, amit a pán fogalom mellé tett jelzőkkel érzékeltetnek. (Például földes úr, prágai úr.)

Az úr fogalmának magyarázatánál tér ki arra, hogyan került sor a nemesség kettéosztására, azaz a felsőbb és az alsóbb nemesség létrejöttére. Ennek igazolásában kitér az urak katonai és politikai, valamint gazdasági hatalmára, ezek jelentőségére, és e jelentőségek módosulására is. Az arisztokrácia mellett létrejön a közép- és kisnemesség is, amelyek fő fogalmait a későbbiekben boncolgatja a szerző. A XV. századból vett forrásokban megjelenik pl. az a kategória-fogalom, hogy: az urak és a lovagok rendje. A hierarchia kialakulásához hozzájárult az is, hogy a nemesség mely rétegei vehettek részt a nemesi bíráskodásban. A huszita forradalomnak köszönhetően 1485 után e bíráskodásban a főnemesség mellett helyet kapott a közép- és kisnemesség is.

A lovag (rytíř) fogalma a cseh nyelvbe a közép-felnémetből került be, és egyrészt lovon harcoló harcost, másrészt az uralkodónak szolgáló, az uralkodói házhoz tartozó nagyurat jelent, aki kiemelkedik a környezetéből. A fogalom minden nyugati szláv nyelvben megtalálható. A lovagi kultúra hatásával köthető össze, amely a cseheknél a XIII. század közepén terjedt el. Jelzői a rátermett, jó és bátor. Éppen e jelentése miatt használták arra is, hogy a főuraknak vagy más nemeseknek az erkölcsi és emberi értékeire alkalmazzák. Az idő előrehaladtával a lovag fogalmát egyre gyakrabban használták az egyszerű, a közép- és kisnemes harcoló fegyveresek megjelölésére, sőt a nem nemes harcosok megjelölésére is.

Macek a lovag esetében is több jelentést határoz meg. Bemutatja, hogyan került a nemesi rendben a hierarchiának majdnem a végére. Külön jelentésben taglalja a lovaggá ütés során lovaggá vált személyeket (akik eredetileg nem feltétlenül voltak nemesek, sőt ilyen úton lehetett nemességhez jutni). Foglalkozik azzal a jelentéssel is, amely a sakkban a magyarul lónak mondott figurát lovagnak nevezi. A huszitizmus idején már kifejlett jelentéssel bírt az isten lovagjai, és a lelki értékekért, a vallási értékekért küzdő harcos mint lovag. Ebben a jelentésben alakult ki, hogy megkülönböztettek égi és földi lovagot. A fogalom jelentésmódosulásai és a nemességgel való összefüggései arra szolgálnak, hogy ebben az esetben is bemutassák a nemesség differenciálódásának folyamatát. A lovagnak a cseh nyelvben több átvitt értelme is született.

A szerző szerint a lovag fogalma a cseh közép- és kisnemesség vizsgálatához elengedhetetlenül szükséges fogalom, és erről a rétegről mond sokat. Míg az úr a politikai hatalmat, a nemesség pedig az öröklött nemzetségi tulajdonságokat helyezi előtérbe, addig a lovag a harcokban, a csatákban való részvételt hangsúlyozza. A XIV. század végétől a lovag már az alacsonyabb nemesség tagját jelöli, míg a felsőbb nemesség tagjai az urak.

A vladyka olyan régi, szláv fogalom, amely a cseh középkorban, jelentésváltozások után, a cseh kis- és kurtanemeseket jelölte. Ez olyan fogalom volt, amely a családfőt (a nagy családét, és nemzetség fejét) jelentette kezdetben, tehát a nemzetségfőket, a törzsi vezéreket hívták így eredetileg. A fogalom a zeman, zeměnín (földdel rendelkező úr) mellett a legrégebbi, ószláv és ócseh eredetű fogalom. Szláv eredetét jelzi, hogy a latin szövegekben is ez a formula szerepel, mert nem tudják lefordítani latinra. A fogalom részese volt az új típusú cseh nemesség XII. és XIV. század közti formálódásának, és e két évszázad alatt jutott el oda, hogy a kisnemesekre legyen értelmezhető.

Kezdeti jelentése összefüggött a nemzetségi, nagycsaládi szervezettel és az ehhez kapcsolódó hatalmi jogkörökkel. Olyan szabad embert jelölt, aki nem volt tagja a királyi vagy a hercegi családnak, és nem is volt sem vele, sem másokkal szolgálati viszonyban. Viszont jelentésében benne van az uralkodás, uralom. Voltak jobbágyai, harcolt is, de hatalmilag nem érte el azt a szintet, amit az urak, a főnemesség. Jelentésének gyökere tehát a régi szláv družinában (nemzetségi szervezetben) található. A feudális nemesség kialakulásával a vladykák az urak után kerültek be a sorba, tehát átkerültek az alacsonyabb nemesi csoportokba, és a XV. században már a kis- és kurtanemesek közé tartoztak. Állandó jellemzőjük az, hogy jogaikban mindig szabad emberek maradtak. Ezt már a nemesség hierarchiáját tükröző, XIV–XV. századi írott jogi és egyéb forrásokból következteti ki a szerző. Megállapítja, hogy a XIV. század elején még nem volt alacsonyabb nemesség, s a differenciálódás később ment végbe, amely a vladykákra alapvetően érvényes volt. A fogalom jelentései között található, hogy az egyházi földtulajdonnal szemben a világi földtulajdon meghatározására is használták. Volt, amikor a kisnemesség egészére e fogalmat használták. A nemességnek urakra és vladykákra való osztása összefüggött a vagyoni állapotok alapvető módosulásával. A középkori szociális piramis alja a paraszt, majd jön a polgár, fölötte a vladyka, majd a nemes úr. A paraszt és polgár, illetve a vladyka közötti alapvető különbség, hogy ott húzódik közöttük az a fal, amely a rendiség fala. Tehát a vladyka is a nemesi rendbe tartozik, de nem olyan gazdag és hatalmas, mint a fölötte levők. Ez érzékelhető a szerző által idézett azon jogi forrásokban is, amelyek a használható fegyverek és alkalmazható büntetések hierarchiáját közvetítik.

A vladykák esetében a szerző hangsúlyozza, hogy a rendiségben alapvetően nem a vagyon volt az az elv, amely beosztotta az egyéneket, hanem a származás, a születés. Ez volt tehát a rendiség alapja Csehországban (is) a XV. század elejétől. E fogalom cseh jellegét hangoztatja Macek akkor, amikor arról ír, hogy a morva területeken e fogalmat nem alkalmazták az alacsonyabb nemesség megjelölésére, csak később vették át a cseh területek jogi fogalomhasználatát.

A várakról és kastélyokról mint a cseh középkori nemesség életének meghatározó fogalmairól a szerző úgy tárgyal, hogy az építmények minden oldalú céljait veszi vizsgálat alá. Hivatkozik régi cseh kutatásokra, amelyek szerinte nem járták körül a problémát minden oldalról. Arra törekszik, hogy a vár és a kastély különbségei mellett ezek szoros funkcionális összefüggéseit is bemutassa.

A csehországi várak és kastélyok a nyugatiakhoz képest egy fázissal később épültek, és inkább csak a XIV. századtól kezdtek kiépülni. Macek, a többi cseh kutatótól eltérően, nagyon fontosnak tartja a várak és kastélyok építésében szerepet játszó katonai technikai fejlődés hangoztatását. A szavak jelentését és származását a külföldi hatások erősségével vagy gyengeségével is magyarázza. Vannak olyan változások is, amelyek okát, saját bevallása szerint, nem tudja megfejteni. Pl. azt, hogy miért volt az építésbeli fáziskésés, és hogy a német hatás miért eredményezte azt, hogy mind a vár, mind a kastély szláv eredetű szó. Az írott forrásokon végig kíséri a két fogalom változásait, egymással való keveredését, és megállapítja, hogy leggyakrabban együtt szerepelnek. Ennek okai között találja azt, hogy a középkori vár, amely erődítmény, a funkcionális változások eredményeképpen átalakul olyan nemesi központtá, amely már nem csak és nem is elsősorban katonai központ, hanem közigazgatási és elsősorban a nemes családjának gazdasági és társadalmi központjává válik.

A középkori Csehország „lovagi torna” fogalmának értelmezéséből képet kaphatunk arról is, hogy Arany János Toldijában miért cseh vitézzel kell megvívnia Toldinak. Macek ugyanis olyan képet tár elénk, amely szerint a lovagi torna, a lovagi párviadal a cseheknél (legalábbis a főnemesség között) nemzeti sportnak számított. A XIII. század első felében, német hatásra vezették be a Přemyslida-királyok, és már a következő században egy krónikás (Dalimil) mint idegen elemet, élesen elítélte. Az első századokban e tornák a királyhoz, a főnemesekhez és lovagokhoz kötődtek, de a XVI. század elején már a polgárok is rendeztek lovagi tornákat a városokban, főleg Prágában (pl. a Károly-hídon).

Macek itt is követi a történeti jelentéstan módszerét, és megvizsgálja, hogy a lovagi torna fogalma (turnaj) mennyiben idegen (német) eredetű, és a hozzá kapcsolódó fogalmak mennyiben cseh származásúak. A lovagi játékot importálták, de meghonosodását jelzik a vele kapcsolatos cseh szavak, kifejezések. A szerző hosszan elmeséli a nagy, híres lovagi tornákat, és arról is beszél, hogy mely cseh királyok mennyire voltak hívei vagy mennyire ellenezték ezeket a tornákat. A leghíresebb pártfogó János király volt (1310–1346), aki lovagként maga is részt vett ilyen játékokban és többször meg is sebesült. Fia, IV. Károly azonban nem volt ilyen harcos alkat, és másra fordította a pénzt és az energiákat.

A cseh főnemesség mentalitásában azonban már mélyen gyökeret vert ez a játék, ezért cseh lovagok szerte Európában részt vettek ilyen játékokban és kihívásokban, és komoly mészárlásokat is véghezvittek. A reformáció és a huszitizmus mélyen elutasította a lovagi tornákat, és ebben az időszakban, amikor e viadalokat ördögi dolognak kiáltották ki, inkább csak a lovaggá ütések hagyománya maradt meg. A XV. század második felétől a Habsburg uralkodók vezették be újra ezt a szokást, és a lovagi tornák egyre gyakrabban a husziták és a katolikusok közötti ellentétek színterévé váltak. A játékoknak sok híve volt még a XVI. században is, amikor a polgárok is csatlakoztak e kedvteléshez. A kötet utolsó írása már nem a középkori cseh nemesség életének jellemzőiről szól, hanem Josef Macek szerző tudományos életéről és arról, hogy milyen utat járt be, amíg eljutott a történeti jelentéstanig. Ebből megtudhatjuk, hogy az ötvenes években és a hatvanas évek elején nemcsak szakmai, hanem politikai szempontból is a cseh történetírás első számú embere volt. 1952-ben, harmincévesen a cseh akadémia történettudományi intézetének igazgatója lett. Kommunistaként a társadalomtudományok marxista orientációjának kérlelhetetlen képviselője volt. Neki köszönhető a cseh huszitizmus marxista értelmezése, mely szerint ez hatalmas feudalizmusellenes osztályharc volt, melynek hagyományaihoz éppen a kommunisták csatlakozhatnak a leghitelesebben. Macek huszitizmus-értelmezése vált a kötelező irányzattá, és ez határozta meg e témában az iskolai tankönyveket is.

A nyugati történelemkutatási irányzatok és az Annales iskola megismerésével lassan és fokozatosan jutott el oda, hogy elhagyja a marxizmust. Előbb azonban még a KSČ KB tagja, parlamenti képviselő és akadémikus is lett. 1967-ben Pogyebrád Györgyről írt monográfiájából már eltűnik a marxista frazeológia, és arra törekszik, hogy objektivizálja ismereteit. Ráébred, hogy a történésznek arra kell törekednie, hogy az adott korszak emberi gondolkodásmódját és világlátását, világértelmezését adja vissza, fejtse meg, sajátítsa el. Ekkor kerül előtérbe a mentalitáskutatás, és ennek segítségével jut el a szintetikus módszerig, a történeti jelentéstan mint módszer elfogadásáig. Nemcsak hogy elfogadja a történeti szemantikát mint módszert, hanem saját maga fogalmazza meg ennek jellemzőit és fontosságát.

1968-ban minden politikai minőségében a megszálló csapatok ellen szólalt fel, sőt parlamenti képviselőként ez ellen szavazott, így a teljes eltávolítás lett az ő sorsa is. Az 1970-es években a történeti cseh szótár munkálataihoz került, és történészként nem publikálhatott. A szótári munkálatok során közel került a cseh történeti forrásokhoz, ezek nyelvi és jelentéstani elemzéséhez, ami megerősítette benne a történeti szemantika alkalmazásának helyességét.

A szavak és fogalmak történeti jelentésének kutatása során elkészült és álnéven vagy külföldi folyóiratokban és idegen nyelveken megjelent munkáiból készült az a válogatás is, amelyet fent ismertettünk. Ezekben Macek megragadta a cseh civilizációs változás folyamatának elemeit, és módszerével valamint megállapításaival jelentős mértékben járult hozzá a cseh történetírás fejlődéséhez. 1991 decemberében halt meg.

Josef Macek: Česká středověká šlechta (A középkori cseh nemesség). Argo, Praha, 1997. 156 o.

Hamberger Judit