A lepantói csata

A XVI–XVII. századi oszmán–Habsburg küzdelmekkel foglalkozó magyar történetírás túlnyomórészt csak német, angol, jobb esetben francia, szerb-horvát és olasz nyelvű szakirodalom alapján próbálja beilleszteni Magyarországot az összeurópai török küzdelmek kontextusába. Sajnálatos módon nem vesszük figyelembe annak az államnak a modern és legfrissebb tudományos eredményeit, amelyik – hozzánk hasonlóan – Európa gerince volt az oszmán terjeszkedés elleni harcokban. Ez az állam Spanyolország. Míg a Porta szárazföldi expanzióját a kereszténységnek hazánk területén sikerült megfékeznie, addig Spanyolország mind politikai, mind katonai, mind gazdasági értelemben a Földközi-tenger medencéjében állt ellen ugyanennek az ellenségnek, az akkori szóhasználat szerint: a hostis naturalisnak.

Mivel a XVI–XVII. századi közvélemény, politikai elit, V. Károly császár és az őt követő spanyol és „ausztriai” Habsburg dinasztiák¹ a törökellenes küzdelmekben nem gondolkodtak kizárólagosan „magyar” és „mediterrán” frontban, hanem tisztában voltak a két térség kölcsönhatásaival, összeurópai konstellációjával, elengedhetetlennek és szükségesnek tartom, hogy a nemzeti történetírások, mind Magyarországon, mind Spanyolországban figyelembe vegyék a régi török birodalom másik szárnyán elhelyezkedő területek hasznos és nélkülözhetetlen munkáit is.

A fiatal testvér szerzőpáros Lepantóról publikált monográfiája kiváló lehetőséget nyújt a magyar történetírás számára, hogy felhasználja a spanyol kollégák legfrissebb kutatási eredményeit.²

E könyv szerzői közül dr. David García Hernán a könyv megjelenésének idején a madridi Universidad Complutense újkori történelmi tanszékének professzora volt. Fő kutatási területe a XVI. századi spanyol nemesség, az udvari „pártok” történelme. Jelenleg a madridi Universidad Carlos III profeszora. A másik szerző, dr. Enrique García Hernán a madridi egyházkerület papja. A római Szent Gergely Egyetemen szerzett egyháztörténelemből doktori címet, illetve a madridi Universidad Complutensén kora újkorból. Több munkája jelent meg II. Fülöp flottáiról, korának egyháztörténetéről.

Spanyolországban 1998-2000 folyamán „tömegével” jelentek és jelennek meg az újra kiadott klasszikus és a legfrissebb kutatásokra épülő új művek, a kutatók konferenciákon ismertetik eddigi eredményeiket. E pezsgő tudományos élet kizárólag két történelmi személyiség korát elemezi: V. Károlyét (1500–1558) és II. Fülöpét (1527–1598). Az alkalmat, ahogy a dátumokból is kiderül, II. Fülöp halálának 400. és V. Károly születésének 500. évfordulója adja. A két évforduló jelentőségét Spanyolországban mi sem mutatja jobban, mint hogy a kormányzat külön állami intézményt állított fel, amelyik koordinálja és támogatja a két egymáshoz kapcsolódó évforduló méltó megünneplését.³

Sok történész próbálta már megragadni Lepantó jelentőségét, bemutatni a csata kialakulását, lefolyását. Elemezték logisztikai, taktikai, hadtörténeti stb. szempontból is. Egy kérdést viszont sohasem vizsgáltak meg alaposan. Mi történt másnap? Miért nem folytatódott a hadjárat, hiszen úgy tűnik, minden körülmény megvolt ahhoz, hogy a brilliáns győzelmet sikeres törökellenes összeurópai háborúvá fejlesszék. Mi lett a csatából visszatérő flottával? Milyen terheket rótt a liga tagjaira a flotta fenntartása a csatát követő egy-két évben?

A könyv részletes és alapos választ ad ezekre a kérdésekre. Szerkezetileg jól felépített, s a legújabb történelemkutatási módszereket is felvonultatja. Nemcsak hagyományos értelemben vett esemény- és diplomáciatörténetet tartalmaz, hanem nagyobb terjedelmet szentel az új kutatási irányzatok elvárásaival egybevágó részeknek. Ilyen formában tökéletesen szintetizál különböző történetírói iskolákat. Konkrétan, hosszú oldalakat szentel a háborút befolyásoló egészségügyi gondoknak, a flotta felállítása körüli logisztikai problémáknak, mint pl. az evezősök toborzása és szállítása, a pénzügyi problémák, a flotta építése, seregtoborzás, stb. Kiemelt jelentőségűnek tekinthetjük a Szent Liga, ezen belül a spanyol flotta és a szárazföldi hadsereg támaszpontjának vizsgálatát. A szerzőpáros kiválóan érzékelteti, hogy Szicília és Nápoly 1571–73 folyamán gyakorlatilag hatalmas támaszpontként szolgált, ahol problémák sokaságát vetette fel az akkori infrastruktúra mellett egy több ezer fős, több száz hajóból álló haderő diszlokációja. Nemcsak arról van szó, hogy ennyi száj ellátása mennyire terhelte meg az egyébként is szegény Dél-Itália mezőgazdaságát, vagy don Juan de Austriának mekkora erőfeszítéseket kellett tennie a sereg fegyverrel és lőporral való ellátáshoz. Szintén erőforrásokat emésztett fel a katonai táborrá vált szigeten a rendfenntartás. Sőt a nemzetközi konstelláció miatt nemcsak „egy flottát” kellett felszerelni, hanem – amiről a hagyományos történetírás el szokott feledkezni – biztosítani kellett plusz tengeri, szárazföldi haderővel és fegyverekkel a „támaszpont” védelmét egy esetleges itáliai francia támadás esetén, ha a flotta Levante felé kihajózik. Táblázatok támasztják alá ennek az extra tehernek a nagyságát, amelyek bemutatják a spanyol katonai kormányzat itáliai védelmi tevékenységét, seregeinek és ágyúinak diszlokációját Milánótól Messináig.

A könyvben szereplő táblázatokból pontos képet alkothatunk arról, hogy a hadsereg számára fejenként és naponta mennyi és milyen típusú élelmiszert, ellátmányt kellett biztosítani. Ezt összesítve megkapjuk, hogy a 18 000 fős sereg és egy száz hajóból álló flotta legénysége külön-külön milyen hihetetlen mennyiségű élelmet igényelt. Ennek a logisztikai megszervezése és finanszírozása volt a legnagyobb teher Szicília számára. 1571 és 1573 között a Szicíliai Királyság 1,25 millió dukátot költött csak a területén állomásozó szövetséges haderők fenntartására!

Természetesen a tengeri hadviselés problémáiról és történetéről szóló műből nem maradhat ki a flotta hajóinak és legénységének elemzése sem. Pontos keresztmetszetet kapunk táblázat formájában az egyes hajók és az egész flotta fegyver- és élelemellátásról. Emellett a különböző rangú és fajtájú legénység és katonaság zsoldjáról, annak költségvonzatáról és állami terheiről.

A szerzőpáros külön hangsúlyt fektetett a lengyel kérdésre, mert Lengyelország geopolitikai helyzeténél fogva, s ha francia uralkodót választ, akkor gyakorlatilag közvetlen diplomáciai kapcsolatba kerülhetett a Habsburgok két nagy ellenfele, a Porta és a francia udvar! A közép-európai térségnél maradva feltűnő, hogy bár a szerzők a bécsi levéltár anyagát is felhasználták sok más nemzetközi archívum mellett, mégis rendkívül kevés teret szentelnek a bécsi udvar terveinek. Ezt azzal magyarázzák, hogy Bécs az 1570-es években a magyarországi fronton a békében volt érdekelt. E könyv kiegészítése lehetne, ha a hazai kutatás kimutatná a bécsi udvar és Magyarország esetleges szerepét az 1571-es Szent Ligában.

Érdekes adaléka a műnek Don Juan és Magyarország együtt emlegetése. A könyvet olvasva többször is feltűnik, hogy Lepanto folytatásának hiánya az eddig ismertetett okok mellett a spanyol udvari versengések egymást kioltó szerepében is rejlik. Ennek egyik fontos fejezete a Don Juan és II. Fülöp közötti relatív feszültség, mivel Don Juan illegitim származása ellenére királyi ambíciókat dédelgetett, és koronát szeretett volna szerezni. 1572 folyamán felmerült az a terv, hogy a törököt két fronton támadva, szárazföldön (Magyarország) és tengeren (Földközi-tenger), a visszafoglalandó területekből külön királyságot lehetne szervezni Don Juan számára. A könyv nem részletezi, hogy ez a terület a magyar korona részét jelentette volna, vagy a Balkán-félsziget északi részét. Nyilvánvaló, hogy Magyarország esetében komoly dinasztikus viszályok lettek volna a spanyol és az osztrák Habsburgok között. A két fronton való támadás másik jelenősége az lett volna, hogy Itália török fenyegetettségét csökkentették volna ezáltal.

Fontosnak tűnő párhuzamot vetnek fel a szerzők az 1538-as és az 1571-es Szent Liga között. A hasonlóságot nem csak az mutatja, hogy gyakorlatilag ugyanazok voltak a Ligát alkotó felek, hanem hogy Don Juan de Austria önmagát V. Károly törökellenes politikája szellemi örökösének vallotta. eEz megnyilvánult abban is, hogy Lepantót követően Don Juan minden erejével azon volt, hogy a Szent Liga 1572 nyarára tervezett „keleti” hadjárata előtt visszafoglalja azt a Tuniszt, amelyet még 1535-ben foglalt el az apja. Végül is II. Fülöp erélyes utasítására állt el a tervtől, és tartotta készenlétben erőit a szövetséges haderő terveire.

Sok, eddig kevésé ismert adatot is fellelhetünk, miszerint a lepantói csata nemcsak abban az értelemben választóvonal, hogy a török terjeszkedés a Földközi-tengeren megállt, sőt offenzívából defenzívába szorult, hanem hadügyi szempontból is sok új változást hozott: 1568-ban elrendelték, hogy minden gályán szolgáljon egy speciális, 50 fős katonai egység. Ez az egység lesz a magja a modern spanyol tengerészgyalogságnak. E hadireform más újításokat is bevezetett. Egységesíteni próbálták a hajótípusokat, az evezősök számát, hogy a gályáknak egységes evezőereje és sebessége legyen, ami a flotta mozgását, harci tevékenységét könnyíti meg. Az új harci módszerek tényleges kipróbálására Lepantónál került sor. Elgondolkoztató, hogy a spanyol haditengerészeti reform nagyjából egy korban születik az 1577-es bécsi hadügyi konferencia döntéseivel. Ráadásul mindkét térségben a reformok hatására a török offenzíva lelassul, megáll, ami a hadügyi újítások sikerét mutatja. Érdemes lenne megvizsgálni a XVI. századi hadügyi reformok ilyen jellegű kölcsönhatásait.

Lepantó katonai szempontból nem más, mint egy megnyert ütközet, hiszen ahhoz, hogy sikeres hadjárat legyen, hiányzott a győzelem azonnali kihasználása. A mediterrán világban ehhez szükséges lett volna a part menti erődök elfoglalása. Bár kísérlet történt Santa Maura szigetének elfoglalására, de – hangsúlyozza a szerzőpáros – a lovasság és az igás állatok hiánya megakadályozta a sikeres partraszállást és az ostromágyúk felállítását. Ezen információ tükrében megnő a jelentősége annak az adatnak, hogy a Szent Liga második szerződése alapján a szövetséges haderő 200 gályából, 31 ezer gyalogosból és 500 (!) lovasból állt volna. Nyilvánvaló, hogy e lovasság szerepe a várostromok megfelelő előkészítésében és a felderítésben rejlett. A lovak által okozott logisztikai nehézség további terhet jelentett a liga számára. 1572 szeptemberében 180 lovas Barcelonából egy kisebb flottán való átszállításához csak a lovak számára 50 ezer liter vizet kellett, hajónként 10 nagy hordóban tárolni.

Lepantó tapasztalatait elemezve ismertetik a szerzők egy új fajta gályatípus az ún. galeaza jelentőségét. Ebből a nagy méretű és hatalmas tűzerejű hajóból hat darab küzdött 1571-ben velencei zászló alatt. A spanyol kormányzat 1572-re a galeaza katonai sikerének ismeretében tizenkettőt építtetett fel, amelyeket a török elleni hadjáratban akartak volna felhasználni.

A legújabb történetírás szokásainak megfelelően, külön kiemelt szerepet kap a könyvben az információszerzés, illetve a Szent Liga informáltságának mélysége. Feltehetően terjedelmi nehézségek miatt ez a rész felületesebbre sikerült.

Sajnálatos hibának tekintem azt is, hogy amikor a törökellenes szövetség potenciális társait mutatják be, akkor a Sophit (azaz a perzsa sahot), mint Bulgáriát említik, úgy, hogy a mondaton belül még szerepel a perzsa sah is spanyolul, mint egy másik lehetséges szövetséges.

A szerzőpáros által kiemelt, legfontosabb konzekvencia az, hogy a lepantói katonai győzelmet követően, II. Fülöp és Don Juan akarata ellenére, a győzelem további kihasználása kudarcba fullad, mégis legalább ekkora logisztikai dicsőségnek tekinthető egy ilyen hatalmas szárazföldi és tengeri katonai apparátus fenntartása további két éven keresztül, a kor összes infrastrukturális, anyagi, katonai és politikai nehézségei ellenére. A siker jó és rossz tapasztalatait majd 1588-ban próbálják a spanyolok újra hasznosítani, amikor megszervezik a Nagy Armadát, amelynek a kudarca végül is nemcsak a hátország, az utánpótlás és a flottafelállítás szervezési hibáinak tudható be.

David García Hernán – Enrique García Hernán: Lepanto: el dia despues (Lepanto – egy nappal később) Actas Editorial, Madrid, 1999. 191 o.

Korpás Zoltán

 1. A keleti Habsburgok ilyen formában való megnevezése utal a két rokon ág földrajzi eltávolodására. Az idézőjel jogosultságát mi sem mutatja jobban, hogy a nyugati nyelveken a Habsburgokat gyakran mint Casa de Austria-t, vagy annak más nyelveken megfelelő alakját emlegetik.

 2. Lepantó kapcsán az egyik leggyakrabban forgatott mű hazánkban Braudel jogosan híres munkája: A Földközi-tenger és a Mediterráneum II. Fülöp korában. Budapest, Osiris, 1996. Ez a kitűnő munka viszont sok szempontból elavult már.

 3. Sociedad Estatal para la Conmemoración de los Centenarios de Felipe II y Carlos V. A spanyol történelemtudománynak arra is volt figyelme, hogy a könnyebb elérhetőség érdekébe az internetre is felhelyezzék az intézmény legfőbb adatait, programjait: www.felipe2carlos5.ES