Sedan, 1870

Szevasztopol, Magenta, Solferino: Franciaországban a második császárság idején elért katonai győzelmek, amelyeket azonban elhomályosított Sedan neve, tökéletes kudarca egy olyan külpolitikának, amely katasztrofálisnak bizonyult. III. Napóleon császárrá koronázása előtt békét ígért, de hogyan tarthatta volna a szavát, amikor célja volt annak az európai rendnek az átalakítása, amelyet az 1815-ös bécsi kongresszus hozott létre? Szándékában állt az öreg kontinens térképének felülvizsgálata, a „természetes határok” és a nemzetiségek szerint. Miután az ellentmondásokat feloldania nem sikerült, a császárság háborúba került, és ez végső soron a sedani összeomláshoz vezetett.

III. Napóleon az államcsíny után hatalomra kerülve olyan kontinenst képzelt maga elé, amely nagyjából ahhoz hasonlított, amilyen 1815-ig volt, nagybátyja megalomán kalandjának végén. A kivételt a fiatal és az öreg nemzetek képviselték: Görögország, Belgium, Franciaország, Anglia, Spanyolország és Portugália. Infranacionális és szupranacionális terekben gondolkodott, az előbbiekhez tartoztak álláspontja szerint a német államok és az itáliai félsziget, míg az utóbbiakhoz Oroszország, Ausztria és a Török Birodalom.

III. Napóleon elutasította azt az állapotot, amelyet nagybátyja legyőzői kényszerítettek a franciákra, ugyanakkor nem vett tudomást a nemzetiségi mozgalmakról, amelyek éppen hatalomra jutásának időpontjában kezdtek lépéseket tenni saját függetlenségük megvalósítására.

A bécsi kongresszus döntéseinek megváltoztatását kezdetben az európai hatalmak egyetértésére számítva kívánta megoldani, azt remélte, hogy képes lesz nemzetközi tanácskozásokat szervezni, amelyek lehetővé teszik számára, hogy minimális kozkázattal sikereket érjen el. Rövidesen rá kellett jönnie azonban, hogy a tárgyalásos rendezésnek nincs esélye, a másik lehetséges útnak a háború kínálkozott.

Az első lövések a Balkánon dördültek el, a recsegő-ropogó Török Birodalom ellen, ahol a szláv és ortodox népek szabadulni akartak a török iga alól. Oroszország ezt a helyzetet kihasználva igyekezett megszerezni a tengerszorosokat, ez a törekvés azonban ellenkezett az angol elképzelésekkel. III. Napóleon egyezséget kötött az Egyesült Királysággal, azzal a céllal, hogy támogassák a törököket az oroszokkal szemben. Ez arra is jó alkalmat kínált, hogy gyengítse a Szent Szövetség egyik alapító és szavatoló hatalmát. 1854 márciusában kezdetét vette a krími háború, amelynek a csúcspontja a szevasztopoli csata volt. A város igen hosszú ostrom után esett el 1855 szeptemberében. Az 1856-ban kezdődő párizsi kongresszuson a franciákkal szövetséges Piemont kezdeményezte Itália egyesítését. III. Napóleon számára ez lehetőséget teremtett a gyűlölt Ausztria gyengítésére. 1858 nyarán Plombieres-ben találkozott Piemont miniszterelnökével, Cavourral, és megállapodtak, hogy Franciaország kész beavatkozni az olasz egység létrehozásába, elűzve a Habsburgokat Lombardiából és Velencéből. Cserébe Nizza és Savoya birtoklása volt az ár. Egy politikai házasság is megpecsételte az alkút: II. Viktor Emánuel jámbor leánya feleségül ment III. Napóleon unokaöccséhez. 1859-ben kitört a háború, a francia győzelmek egymást követték: Magenta, Solferino. Ám a súlyos áldozatok árán kivívott győzelmek több veszélyt, mint ígéretet hordoztak magukban. Itáliában felkelés robbant ki a pápai állam ellen, ami aggasztotta a francia katolikusokat, német földön pedig komoly ellenérzést váltott ki a francia háborús magatartás, olyannyira, hogy tartani lehetett az Ausztria melletti porosz beavatkozástól. A császár 1859 novemberében Zürichben békét kötött az osztrákokkal. Lombardia Piemonthoz került, de Velence osztrák fennhatóság alatt maradt. A német–francia ellentétek 1870-ben értek a forrpontra. A német sajtó szította a gyűlöletet a franciák ellen, s III. Napóleon figyelmen kívül hagyta a tényeket, nevezetesen azt, hogy a porosz hadsereg eszközben, emberállományban lényegesen jobban felkészült, mint saját hadserege, s 1870. július 19-én hadat üzent Poroszországnak.

Az 1870-es háború felfedte a francia hadsereg felkészületlenségét, korszerű fegyverek híján a vezérkar csak a katonák hősiességére volt kénytelen hagyatkozni. Ez azonban kevésnek bizonyult: 1870. szeptember 2-án a franciák katasztrofális vereséget szenvedtek Sedannál. A következmények nem kevésbé súlyosak, új egységes állam született Európa közepén, a Német Császárság, Franciaország pedig legyőzve, megalázva, elszigetelve kényszerült lemondani Elzászról. Ez az esemény Franciaország diplomáciájának talán legsötétebb lapja volt.

Jean-Michel Gaillard: Sedan, 1870: L’effondrement d’un reve européen. (Sedan, 1870. Egy európai álom összeomlása) L’Histoire No. 211. 42–45. p.

Kiss Ágnes