XX. SZÁZAD

A XX. századi Olaszország

Olasz identitás – ambiciózus címadás, de nem lehetetlen közkiadói vállalkozás. Hálás és sokoldalúan megközelíthető, megírható, publikálható és olvasmányos tematika, amint ezt a Mulino kiadó fenti elnevezésű, 1998-ban elindított könyvsorozatával igazolja. A szerkesztők többféleképpen, sok olvasói élményt adva fordultak olvasóikhoz. A címadó történelemfilozófiai bevezetés – Ernesto Galli della Loggia műve – után egy-egy kötet Giordano Brunóval, a loretói Szent-ház legendás zarándoklati kegyhelyével, a „laikus” legendának számító kerékpárversenyzők, Coppi és Bartali szurkolókat lázba hozó bravúros győzelmeivel, a női szíveket rabul ejtő filmszínész, Amadeo Nazzarival, a televíziós reklám sikereivel, a haza oltárának nevezett, Viktor Emanuelnek és az olasz egységnek szentelt, vitatott architekturájú római emlékművel és a nemzeti eledelként elkönyvelt pizzával és tésztával foglalkozik. E kiadványok mindegyike jellegzetes támpontot választó hozzájárulás az olasz valóság és azonosságtudat elemzéséhez, azonban a XX. század olasz történelmének ismerete szempontjából a sorozat két további könyve dolgoz fel meghatározó jelentőségű témákat, amelyek egyébként egymáshoz tartoznak, egymással összefüggnek. Giuseppe Bertáé a FIAT-művek gyáregységéről, a Mirafioriról, míg a másik Aldino Monti szerzőségében a földmunkás napszámosokról (braccianti) szól. Az egyik – úgy is mondhatjuk – az olasz munkásság ipari fellegvárát, a másik az olasz mezőgazdasági munkások, nincstelen agrárproletárok szociológiai-történeti helyzetét és sorsát tárja fel.

Az 1899-ben Giovanni Agnelli által alapított első FIAT-gyár Torinóban rohamosan fejlődött. Az 1923-ban felavatott Lingotto üzem, majd az 1939-től termelő Mirafiori feladata lett az amerikai technológiákkal való lépéstartás, az Olaszországban igazán csak az 1950-es évektől kibontakozó tömegigényeket kielégítő sorozatgyártás. A Mirafiori a modern olasz autógyártás zászlóshajója tehát, és egyben korunk olasz munkásának első számú munkahelye, amely ugyanakkor nem tagadta meg a maga, jelesül torinói munkásmozgalmi hagyományait sem. Ismeretes, hogy 1919-ben a gyárfoglalások idején a szovjet mintára létrejövő munkástanácsok – amelyek kiindulási alapul szolgáltak többek között a pártalapító Gramsci teoretikusi modelljeihez – a torinói FIAT-gyárakban szerveződtek meg. Ettől fogva, annak ellenére, hogy a későbbiekben is fel-fellángoló munkásharcok után rendre eltávolították a vezetőket és a mozgalmak aktivistáinak jórészét, a munkások osztályszervezetei mindig regenerálódtak és élen jártak az olasz politikai küzdelmekben általában. Ebben a történelmi keretben különösen érdekes annak vizsgálata, hogy az 1950-es évek gazdasági fellendülésének folyamatában hogyan, milyen társadalmi-politikai feltételek között érkezik el fejlődésének csúcsára a torinói gyárkomplexum vezető egysége, a Mirafiori, amikor a sorozatgyártás a Ford példáját követve nem évi 170 autót jelentett (1901) hanem az 50-es és 60-as években meghaladja a többszázezres tételeket, és nem is csak egyetlen típusból, miközben a különféle variánsok motorikus teljesítménye, esztétikus formatervezettségük, egész küllemük, karosszériájuk és belső berendezésük forradalmi változásokon ment keresztül (természetesen nem egyedül Olaszországban). Magában Itáliában bizonyos közszereplők, politikai erők hajlamosak megfeledkezni arról – s Giuseppe Berta könyve erre mutat rá –, hogy az olasz gazdasági fellendülés a Dél-Olaszországból északra vándorolt szabad, lekötetlen munkaerő torinói foglalkoztatása nélkül nem valósulhatott volna meg.

Torinó lakossága 1954 és 1964 között 787 000-ről 1 116 681-re nőtt, és a bevándorlók mind a Nápolytól délre eső területekről költöztek föl, nagyrészük úgyszólván a paraszti létből, a nulláról indulva vált képzett autógyári szakmunkássá, ami áldozatokat, nagyfokú alkalmazkodást, fizikai-szellemi befektetéseket igényelt tőlük.

Az észak-olasz lakosságban még mindig – évtizedekkel a folyamat lezajlása után – találhatók olyan csoportok, amelyek ezt a korszakos átalakulást érzéketlenül, értetlenül követték-követik, és a délieket a fajgyűlöleletet súrolóan megvetik, kinézik maguk közül, illetve nem ismerik el a déliek szerepét az ország gazdasági fejlődésében. (Lásd Umberto Bossi és Lega Nordjának politikai tevékenységét!) A FIAT vezetői, az Agnelliek is – akinek nevéhez, dinasztiájukhoz a FIAT izgalmas és sikerekben gazdag történetének minden mozzanata társul – csak mintegy harminc évi késéssel látták be, hogy a Dél munkaerejének foglalkoztatására közvetlenül a déli területeken is szükséges ipari létesítményeket telepíteni; csak 1980 táján döntöttek a dél-olasz Melfi és Termoli városokban eszközlendő beruházásokról, méghozzá a legújabb automatizált gépsorokkal felszerelt gyárak fölépítéséről.

Az olasz identitás sokféle arculatában az autógyártás fejlődése és ezen belül a FIAT üzemeinek termelési kultúrája, társadalmi összetevői egyike a legérdekesebb, legjellemzőbb aspektusoknak, hiszen az autóipar, a motorizáció fejlődésével a leglaikusabb „szakértők” is tudják, mit fednek a Lancia, Alfa Romeo, Innocenti, Ferrari, Maserati, Lamborghini márkanevek, ezek variánsai, a FIAT variánsai: az ötszázas, a hatszázas, a nyolcötvenes, a 128-as, 124-es és pontosan az ez utóbbiakból származó Zsiguli és Zasztava stb. Nemcsak az olasz autógyártásban, hanem az egész olasz gazdaságban a FIAT jelentősége egyedülálló és annak történetében a Mirafiori a fontos fejezet.

Hasonlóan lényeges – az olasz identitásra nézve meghatározó – problematika a bracciantik történelmi szerepe, sorsuk alakulása, az olasz valóságban betöltött helyük történelmi értékelése. A szó (bracciante) történelmi jelentését tekintve azt mondhatjuk, hogy ma már Itáliában nem létezik ez a szociológiai kategória, nincsenek kétkezi agrárproletárok, mint osztály, ez teljességgel megszűnt. Ez nem zárja ki azt, hogy ne lennének napszámosok, esetleg akár nyomorúságos körülmények között is, vagy éppen külföldről származó nyomorú bérért napszámba szegődő „vendégmunkások”. Valaha azonban, az olasz egység létrejötte utáni évtizedekben, a fasizmus korszakában, sőt, az 1945 utáni „gazdasági csoda” éveiben is még a modernizáció kiterjedése előtt óriási tömeget képeztek. A FIAT például, de egész Észak-Olaszország ipara, szolgáltatási rendszere belőlük integrálta szép számban munkaerő-utánpótlását. Ők azok, akik az olasz egységgel rájuk köszöntő nélkülözésre és számkivetettségre utonálló banditizmussal, lázongásokkal válaszoltak; akik erőszakos földfoglalásokkal jelezték olthatatlan vágyukat sorsuk jobbra fordítására. Később anarchisták, szocialisták, szakszervezeti harcosok, kommunisták lettek, mert nem nyugodtak bele nincstelenségükbe. Zömükben déliek, Szicília, Puglia, Campania, Calabria, Basilicata vidékein, Olaszország demográfiai tenyészeteiben sűrűsödtek tömegeik, ezekről a vidékekről vándoroltak északra és az amerikai kontinensre, Franciaországba és Belgiumba, Angliába és kisebb kontingensekben még Boszniába, az Osztrák–Magyar Monarchia területeire is. Mint fagylaltárusok, szövő-fonó munkások, vagy az ősi kubikos szakma folytatásával szereztek megbecsülést maguknak. A klasszikus déli napszámosok mellett ismertek azonban a közép-olasz területeknek, valamint a Pó völgye régióinak Veneto és Lombardia agráriumának proletárjai, akik déli társaikkal együtt csatlakoztak az olasz munkás-, földmunkás- és paraszti mozgalmak leghatározottabb és legharcosabb szervezeteihez a XIX. század végétől egészen korunkig nyúló modern időkig, mi több: belőlük fejlődtek ezek a szervezetek, ők adták a tömegerőt, sok esetben a vezetők legjobbjait. A pugliai Cerignolából származott például Giuseppe Di Vittorio (1892–1957), a szakszervezeti mozgalom kiemelkedő vezetője.

Nem érdektelen emlékeztetni arra, hogy 1968 decemberében a szicíliai Avola városában esett áldozatul utoljára bracciante a rendőrséggel való összecsapásban, a rendőrség sortüzének következtében. 1968 emberemlékezet szerint régen volt, történelmi léptékben távolodóban ugyan, de még elég közelállóan közelmúltunkhoz. Az esemény az olasz agrárproletár életének az iparosodásba, a modernizációba átvezető fordulópontját tragédiával jelezte. Aldino Monti a bracciantik történelmi mozgalmainak és szociológiai kategóriájuknak állít méltó emléket.

Giuseppe Berta, Mirafioro, Il Mulino, Bologna, 1998. 124 p.; Aldino Monti, I braccianti (Az agrárproletárok). Il Mulino, Bologna, 1998. 161 p.

Pankovits József