Finnország, 1917–1999

Henrik Meinander, a helsinki egyetem finn és skandináv történelemmel foglalkozó docense nagy feladatra vállalkozott a Tasavallan tiellä című könyve megírásával: a függetlenség kikiáltását (1917. december 6.) követő polgárháborútól elindulva egészen a közelmúltig terjedő időszakról próbál átfogó képet nyújtani Finnország történelméről, amely a kül- és belpolitikai irányvonalak felvázolása mellett, a gazdaságpolitikai lépések tárgyalásán túl a hétköznapi élet részletes bemutatásáig ível.

A könyv első két fejezetében a frissen kivívott függetlenséget próbára, mondhatni kockára tevő forradalom és polgárháború eseményeit, külföldi kapcsolatait, a különböző társadalmi rétegekre gyakorolt hatását, a törvényhozásban jelentkező következményeit helyezi nagyító alá a szerző.

Az oroszországi októberi forradalom láncreakciójaként indult vértelen vörösgárdista forradalom kegyetlen polgárháborúba torkollott, amelynek a súlyos (Meinander által számadatokkal is alátámasztott) emberveszteségek mellett az volt a legnagyobb tragikuma, hogy hosszú időre megosztotta az országot társadalmilag és területileg egyaránt. Mint az állam történetében nem először, ismét nagyhatalmi érdekek avatkoztak az események menetébe: a vörösgárdistákat az ideológiai támasz mellett fegyverszállítmányokkal is támogatták Oroszországból, míg a polgári nemzetőr csapatokat Németország segítette. Nem véletlen, hogy ennek a két államnak a neve került előtérbe, hiszen a „belső háború” (sisällissota) alatt az említett országok közötti első világháborús frontvonal 1918 télutóján egyre keletebbre tolódott. A legtöbb hadtörténész arra az álláspontra helyezkedik, hogy az 1918. április eleji német partraszállás Dél-Finnországban nemcsak meggyorsította, hanem el is döntötte a polgárháború sorsát, hiszen május 5-én a Kymi folyó partján az utolsó nyolcszáz vörösgárdista is megadta magát.

A konkrét hadieseményeket tárgyaló alfejezetek után a szerző arra keresi a választ, hogy a katonai segítség ellentételeként Finnország Németország „vazallusállama” lesz-e. A monarchisták táborában ugyanis úgy tartották, hogy Finnország függetlensége végeredményben a Németországhoz fűződő jó viszony fenntartásától és megerősítésétől függ. Így október kilencedikén Frigyes Károly hesseni herceget hívták meg uralkodónak. Az időközben bekövetkezett nagyhatalmi változások eredményeként azonban a szenátus megszakította kapcsolatait Németországgal, és a polgári pártok beleegyezésével a parlament 1918. december 12-én C. G. E. Mannerheim tábornokot választotta meg államfőnek.

A következőkben a szerző rámutat a hazai politikai palettán bekövetkezett események fontosságára: az 1919. márciusi parlamenti választások után a szokásostól eltérő formában lezajlott köztársasági elnökválasztás (hiszen a háromszáz elektor helyett a parlament választott) K. J. Stĺhlberg győzelmét hozta. 1920. október 14-én Tartuban a határviták rendezése után megkötötték a külpolitikában mérföldkőnek számító békeszerződést az oroszokkal. Sor került a polgárőrség helyzetének és az ország területén élő svéd anyanyelvűek jogainak a rendezésére is. Meinander szavaival élve az ország függetlenségének első időszaka a külpolitikai határkövek kijelölésével, valamint egy sor sürgős kormányzati újítás bevezetésével telt; és amikor az 1920-as évek közepére nagyjából megvalósult a belpolitikai összhang és az ország gazdaságilag újjáéledt, a kormányzat napirendre tűzte azt a két sarkalatos problémát, amelyek a nemzeti lét, és annak biztonsága szempontjából a legfontosabbak voltak: a védelmi kérdést és a kommunista agitáció megfékezését.

A következő alfejezetekben a szerző részletes képet nyújt a kommunistaellenes Lapua-mozgalom megalakulásának körülményeiről, céljairól, a kormányzathoz való viszonyáról, a politikai életre (1930. november 11-én a parlament jóváhagyta a kommunista-ellenes törvényt) és a társadalomra (a mozgalom csúcsát jelentő 1932. február 27-i mäntsäläi lázadás) gyakorolt befolyásáról és végül a betiltásáról.

Meinander érezhetően törekszik arra, hogy teljesebb képet adjon a múlt századi Finnország két világháború közötti intervallumáról, ezért a következő fejezetet a mindennapi élet bemutatásának szenteli: részletesen ismerteti a Lapua-mozgalom, valamint az 1929-es világválság gazdasági hatását, grafikonokkal és számadatokkal érzékelteti az ipar és a mezőgazdaság fejlődési irányát, az ezzel szoros összefüggésben levő társadalmi változásokat. Példák sorával támasztja alá az életszínvonal alakulását, ismerteti a társadalmi szervezetek kialakulásának hátterét, áttekinti a kulturális élet főbb állomásait, beleértve a médiát, a film és az élsport világát is.

A bőséges háttérinformációk után Meinander egy kérdéssel tér vissza a politikatörténet ismertetéséhez: mikor és hogyan fordultak az események a második világháború kirobbanásának irányába? Először a nemzetközi politikai helyzet felvázolása következik (Locarno, Kellogg-Briand paktuma) a mandzsúriai háborúval párhuzamosan ismerteti a Népszövetség tekintélyének erőteljes csökkenését, a nácik hatalomra jutását Németországban), majd ebbe a keretbe próbálja meg beilleszteni Finnország külpolitikai irányvonalát. A Népszövetség helyzetének megváltozásával Finnország vezető politikai körei egyre inkább Svédország, tágabb értelemben a skandináv államok felé tekintgettek, amiben közrejátszottak gazdasági érdekek is, hiszen A. Hackzell külügyminiszternek és J .K. Paasikivinek is voltak érdekeltségei a faiparban, ami miatt elengedhetetlen volt mind az Angliával való jó viszony fenntartása, mind a Skandinávia felé való nyitás. A védelmi kérdés megoldását tehát egyre inkább a Nyugat felé való közeledésben látták, amivel elkerülhetőnek ítélték, hogy ütközőterületté váljon az ország Németország és a Szovjetunió háborúskodásában. Ez a külpolitika maga után vonta a svéd–finn nyelvkérdés végleges megoldásának és Ahvenanmaa közös megerősítésének problematikáját. A háttérben azonban bonyolította a helyzetet, hogy az egymással rivalizáló pártok külpolitikai beállítottsága más és más nagyhatalom felé irányult.

A szerző igyekszik árnyalt képet adni a bel- és külpolitikai események összefonódásáról a második vilagháború küszöbén. Bemutatja a politikai felfogás ellenére a finn polgárság tudatában mélyen meggyökeresedett németbarátságot, a finn és német vezérkar közötti együttműködést, ideértve a közös tengeralattjáró-tervezést. Ugyanakkor kiemeli a másik oldalt is: már 1935 nyarán figyelmeztette a Szovjetunió helsinki nagykövete, Erik Assmus T. M. Kivimäki miniszterelnököt, hogy Moszkva kénytelen lesz megszállni Finnországot, amennyiben Németország háborút kezd Közép-Európában, különben utóbbi támaszpontként használhatná Finnország területét egy esetleges hazája ellenes támadásakor. Közben a nagyhatalmak már a fegyveres harcra készültek, katonai tanácskozásokon vettek részt. 1939. augusztus 23-ra virradóra a Szovjetunió és Németország megkötötte a Molotov–Ribbentrop-paktumot, melynek titkos záradékában Finnországot, a Baltikumot, Kelet-Lengyelországot és Besszarábiát a Szovjetunió; Nyugat-Lengyelországot pedig Németország érdekterületévé nyilvánították.

1939. október 5-én Moszkva távirati úton tárgyalásra hívta a finn külügyminisztert vagy meghatalmazottját „konkrét politikai kérdések” tisztázása érdekében. Semmi kétség nem férhetett ezen „konkrét kérdések” tartalmához, hiszen korábban Észtország is hasonló „meghívás” után írta alá a felkínált védelmi szerződést, bizonyos területeiről való lemondás fejében. A tárgyalás október 12-én kezdődött a Kremlben, és háromszori sikertelen próbálkozás után, 1939. november 9-én fejeződött be eredménytelenül. November 26-án szovjet ágyúk lövéseket adtak le közvetlenül a finn határ mögött fekvő Manila falura, és az esetet finn provokációnak állították be. Másnap reggel negyed tízkor szovjet repülőgépek indítottak bombatámadást Helsinki ellen, ami a téli háború kezdetét jelentette. A szerző nyomon követi a „diplomaták téli háborújának” sikertelen tárgyalási kísérleteit, az erőviszonyokat, a frontvonal háborús eseményeit, a veszteségek hatására bekövetkező belpolitikai változásokat, az 1940. március 13-ra virradó éjjel megkötött fegyverszünet létrejöttének körülményeit. Néhány oldalon keresztül mérleget von az elszenvedett veszteségekről, áttekinti a megkötött békeszerződésnek a közép-európai politikai életre gyakorolt hatását, a résztvevő államok (leginkább Németország, Szovjetunió és Finnország) gazdasági és politikai érdekeinek összefonódását, a titkos finn–német közeledést (a Barbarossa tervben Németország elképzelése szerint Románia és Finnország támaszpontként szolgálna az északi és keleti szovjet területek ellen indított támadásoknál, cserébe a finnek fegyvereket kapnának Németországtól), melynek eredményeként 1941 júniusában közös támadást indítottak a Szovjetunió ellen. A finn kormány többször kijelentette, hogy célja a téli háborúban elvesztett területeinek visszaszerzése és Kelet-Karjala Finnországhoz csatolása. Meinander nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a kormányzat ugyanakkor igyekezett elkerülni a németekkel kötendő politikai szerződést (ugyanis ez arra kötelezné őket, hogy Leningrád ellen támadjanak, ami viszont igazolná a szovjetek azon állítását, hogy a független Finnország veszélyt jelent fővárosuk számára). Álláspontjuk szerint külön, önálló háborút folytatnak a Szovjetunióval. Jogilag ez a tézis a későbbiekben nagyban elősegítette a vesztésre álló Németországtól való eltávolodást. A konkrét hadiesemények bemutatása után a szerző rátér a kulisszák mögött zajló tárgyalásokra, a szövetségesek hadüzenetére, a többszöri finn–szovjet béketárgyalási kísérletre, a német reakcióra (fegyver- és élelmiszerszállítmányok megvonása, a politikai szerződéskötés kikényszerítési szándéka), Risto Ryti miniszterelnök ígéretére (az általa kinevezett kormány nem kezd béketárgyalásokat a szovjetekkel). Innen pedig már csak egy kis idő kérdése a befejezés: Mannerheimet a parlament kivételes törvénye alapján köztársasági elnökké választották; a Németországgal kötött szerződést érvénytelenítették, és végül az új kormányzat sikeresen befejezte a Szovjetunióval a béketárgyalásokat (1944. szeptember 9-ei ideiglenes békeszerződés). A súlyos békefeltételek között a háborús jóvátétel, a területi veszteségek és a háborús bűnösök törvény elé állítása mellett az a kikötés is szerepelt, hogy az országból haladéktalanul el kell űzni a német csapatokat (lapp háború).

A hadiesemények végeztével elkezdődött az ország újjáépítése az élet minden területén, amit a győztes államok küldötteiből álló ellenőrző bizottság felügyelt. A szovjetek célja az volt, hogy Finnországot – békés eszközökkel – minél szorosabban az érdekkörükbe vonják. Ennek elengedhetetlen feltétele, a Kreml befolyásos személyiségei szerint az volt, hogy olyan finn politikusok kerüljenek vezető pozíciókba, akik nyílt és következetes együttműködésre készek a szovjet vezetéssel (Paasikivi, U. K. Kekkonen).

A hetvennégy éves Paasikivi fogalmazta meg az ország életben maradásának új törvényét, amelyet később a történészek Paasikivi–Kekkonen vonalnak neveztek el: egy Finnország kaliberű kis állam belpolitikáját mindig a külpolitikája alá kell rendelni. Így történt ez már a háború idején is, amikor Dél-Finnország megszállásának elkerülése érdekében Németországgal szövetkeztek. Paasikivi stratégiájában az újdonságot az jelentette, hogy Németország helyére a Szovjetunió került. Mivel szerinte a szomszédos nagyhatalmat elsősorban katonai-stratégiai szempontok vezérlik, az ország belpolitikai életébe való beavatkozásuk ügyes diplomáciával mérsékelhető. Jól érzékelteti az előbbieket Paasikivi személyes sürgönye, amelyet a szövetségesek ellenőrző bizottságának hazamenetele (1947. szeptember 24.) alkalmából küldött Sztálinnak, s melyben erős meggyőződését fejezte ki, hogy Finnország mostani és elkövetkezendő generációi függetlenségükkel a „Finnország és nagy keleti szomszédja közötti tartós, kétoldalú barátság szem előtt tartásával fognak élni”.

A következőkben a szerző a világpolitikai események nyomon követésével mutatja be Finnország különleges helyzetét: a második világháború után, a hatalmi érdekszférák felosztásának idején, a nagyhatalmak közötti egyensúlyozással próbálta saját érdekeit képviselni. Geopolitikai okok miatt kénytelen volt megkötni a Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződést 1948. április 6-án a Szovjetunióval, melyet háromszor is megújítottak (1955, 1970, 1983), és érvényben maradt egészen az utóbbi felbomlásáig (1991–92). A szerződés cikkelyei meghatározták a két ország közötti viszony, és Finnország „önálló” külpolitikájának alapját; szinte az alkotmány mellékleteként működtek, és befolyásolták a belpolitikát is.

Az eseménytörténet után ismét egy hosszabb részt szentelt Meinander az ország gazdasági, társadalmi és kulturális újjáépülésének. A háborús jóvátétel visszafizetése, a földbirtoklási törvény meghozatalának körülményei, a társadalom szociális rétegződése mellett fgyelemmel kíséri az új korszak visszhangját az irodalomban, a filmművészetben és a médiában.

A következőkben a kronológiai rendet követve vázolja fel azt a kül- és belpolitikai eseménytörténetet, melyen belül kibontakozik előttünk a jóléti állam képe. Meinander igyekszik objektíven bemutatni azt az egyensúlyozó taktikát, amit – függetlensége és semlegessége érdekében – Finnország folytatott egyik oldalon a kényszerítő erő (szovjet politikai nyomás, gazdasági keretszerződések), másik oldalon a vonzerő (nyugati orientáció, kedvező kereskedelmi kapcsolatok) között. A szerző a Iegnagyobb hangsúlyt a köztársasági elnöki posztért folyó nyílt és burkolt hatalmi harcra helyezi, melynek főszereplője a megfontolt, abszolút diplomatikus akkori miniszterelnök mellett a hatalomvágyó, nyíltan szovjetbarát Kekkonen volt. A szerző aprólékos részletességgel kíséri végig a kezdetektől a politikai csatározások során folyamatosan formálódó egyéniséget, az elnökségért folyó küzdelem alkalmával tudatosan előtérbe állított belpolitikai kérdéseket (Porkkala visszacsatolása, külügyminiszterként ötéves kereskedelmi szerződés megkötése a Szovjetunióval) egészen az 1956 februárjában lezajlott elnökválasztási győzelemig.

Bár elnökségének ideje rögtön bel- (sztrájk, kormányválságok sorozata) és külpolitikai (a Szovjetunió elégedetlensége a belpolitikai vezetéssel, yöpakkaskriisi) nehézségekkel indult, mégis rendkívül tehetséges és tapasztalt politikusnak bizonyult Kekkonen, hiszen a világon egyedülálló módon, huszonhat évig töltötte be a köztársasági elnöki posztot (megjegyzendő azonban, hogy 1973. január 18-án elnöki periódusát parlamenti törvénymódosítással – poikkeuslaki –, demokratikus választások nélkül hosszabbították meg). Természetesen ebben közrejátszott az is, hogy a szomszédos nagyhatalom az ő személyében látta a békés egymás mellett élés és a „helyes külpolitikai orientáció” biztosítékát. Mi sem bizonyítja ezt fényesebben, mint első újraválasztásának körülményei: a Szovjetunió szándékosan külpolitikai krízist gerjesztett, hogy Kekkonennek alkalma legyen a parlament feloszlatására és saját személyi nélkülözhetetlenségének bizonyítására a keleti viszonyokat illetően.

Az újabb siker belpolitikai szempontból is megerősítette a köztársasági elnök helyzetét, mert közeledni kezdtek hozzá eddigi politikai ellenlábasai. Meinander a folyamatot az egyes pártok helyzetének átalakulásán keresztül mutatja be. Így képet alkothatunk a szociáldemokraták újraegyesülésük utáni megerősödéséről, a kommunisták frakcióiról, az agrárpárt kormányzati vezető pozíciójáról és a népfrontkormány létrehozásának (1966) körülményeiről.

A nagy nyilvánosságot kapott belpolitikai harcok és megegyezések hátterében az 1960–70-es évek Finnországában európai mértékkel mérve is páratlanul gyors gazdasági és társadalmi szerkezetváltozás zajlott le. A szerző különös hangsúlyt fektet a japán csoda analógiájára akár finn csodának is nevezhető gazdasági fejlődés bemutatására. Grafikonok és példák segítségével illusztrálja a könnyűipar és a harmadik szektor térhódítását, az ezzel szoros összefüggésben álló foglalkoztatási kérdést, az életszínvonal fokozatos emelkedésével) együtt járó nagyvárosi életformát. A társadalmi átalakulás ismertetése során kiemeli a szociális háló megerősödésének körülményeit, az iskolázottság szerepének és a különböző szintű oktatási intézmények számának növekedését; és nem utolsó sorban a felsoroltaknak a kulturális életben és a médiában jelentkező visszhangját.

Kekkonen köztársasági elnökként ekkorra már nemcsak a bel- és külpolitika szálait tartotta tudatosan a kezében (amiért sorozatos bírálat érte ellenlábasai részéről), hanem társadalmi szempontból is meghatározó közvéleményformáló szerepet töltött be. Ezidőtájt érte el legnagyobb külpolitikai sikereit: Skandinávia atomfegyvermentes övezetté való nyilvánításának kezdeményezése mellett ide sorolandó az 1975-ös helsinki Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia lebonyolítása is. 1981-ben azonban betegsége miatt kénytelen volt lemondani az elnöki tisztségéről. M. Koivisto foglalta el a helyét, akit 1982 januárjában választottak meg Finnország kilencedik köztársasági elnökévé.

Meinander azzal a kérdéssel indítja Koivisto elnöki periódusának elemzését: milyen változást hozott magával az elnökcsere? A szerző szerint a válasz nagyon egyszerű: Finnország külpolitikáját vagy akár a gazdasági fejlődését alapul véve kevés változás történt. Ellenben a politikai légkör enyhülés jeleit mutatta. Ez érezhető volt a belpolitikában éppúgy, mint külpolitikai viszonylatban. Koivisto kivételesen kedvező helyzetben kezdhette meg működését: a vezető pártok készek voltak a vele való együttműködésre (amit nagyban elősegített az a tény, hogy az új elnök meg kívánta erősíteni a parlament helyzetét, és elődjétől eltérően kevésbé akart a kormányalakítás folymatába beavatkozni); az ország gazdaságilag kedvező pozícióban volt; és a szomszédos nagyhatalom egyre kevésbé szólt bele a politikai vezetésbe (ami természetesen az ottani vezetőcserének – M. Gorbacsov – is köszönhető).

1991–1992-ben a Szovjetunió mint egységes nagyhatalom megszűnt létezni, és ezzel párhuzamosan Finnország életében is változások következtek be. Gazdasági szempontból jelentős károkat szenvedett az ország, hiszen elveszítette eddigi legnagyobb felvevőpiacát. Ez munkanélküliség-növekedést gerjesztett, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy a fejlett technológia sok foglalkozási ágat feleslegessé tett. Előtérbe került a védelmi kérdés, hiszen automatikusan érvényét veszítette a Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés, ezért Finnország felvételét kérte az Európai Közösségbe. Hosszas belpolitikai egyeztetések és a pozitív népszavazási eredmény után 1995-ben a Finn Köztársaság az Európai Unió tagjává vállt. A hivatalos csatlakozási jegyzőkönyvet már M. Ahtisaari, soros köztársasági elnök ellenjegyezte.

A könyv utolsó, rövid fejezetében a szerző az uniós tagsággal együtt járó új helyzet néhány sarkalatos kérdését helyezi előtérbe, úgymint a NATO- és az EMU-tagságot, az 1919 óta gyakorlatilag változatlan alkotmány módosítási javaslatait, az ország egyre szélesedő külpolitikai szerepvállalását. Henrik Meinander könyve az első tudományos, széles látókörű összefoglalás Finnország történetéről, 1917-től kiindulva, egészen az ezredforduló küszöbén bekövetkezett európai uniós csatlakozásig. A szerző külön érdeme a mű végén a témakörökhöz összeválogatott gazdag bibliográfia. A kötetet a térképek és grafikonok mellett fekete-fehér és színes képanyag gazdagítja.

Henrik Meinander: Tasavallan tiellä (A köztársaság útján). Helsinki, Schildts, 1999. 526 p.

Erdélyi Pálma