Svájci csoportok és a nácik

Az 1923. november 8–9-i müncheni sörpuccs után vizsgálatot folytató rendőrség bizonyítékot talált arra nézve, hogy az NSDAP gyakran svájci frankban fizette ki magasrangú tisztségviselőit az előző hónapokban. Bár 1923-ban, az óriási mértékű német infláció idején a külföldi valuták használata nem volt szokatlan, mégis nyomozni kezdtek, vajon honnan szerezték a nácik a frankot, vajon nem történt-e törvénysértés az ügyben. Ekkor fény derült arra, hogy különböző svájci szervezetek és egyének kapcsolatot tartottak fenn az NSDAP-pal, és többen valóban anyagilag is támogatták. Az anyagi források egy részéről azonban kevés információnk van. Willi Gautschi történész megírta, hagy az ifjabb Ulrich Wille (1877–1959) 1923-ban Zürichbe hívta Hitlert az anyagi alapok megteremtésének megbeszélésére. Niklaus Meienberg arról írt, milyen antidemokratikus szellemben szervezte meg idősebb Wille tábornok 1914 előtt a svájci hadsereget, s ez a „porosz” szellem fordult át nácipártivá a 20-as években. Ezek a munkák azonban nem nyújtanak alapos történeti elemzést a Hitlernek juttatott svájci támogatásról s az adományozókról.

Cikkünk szerzője annak próbált utánajárni, hogyan alakult ki a svájci elit egyes csoportjaiban a németbarát érzelem, hogyan viszonyultak ezek a csoportok Svájc német, illetve francia nyelvű lakosságához, hogy állt a svájci kollaboráció kérdése, vajon a németbarát érzelmek egyúttal okvetlenül antidemokratikus felfogást jelentettek-e, és végül: milyen volt a közvélemény megítélése ezekről a vezető rétegekről.

Raffael Scheck, a Colby College tanára történeti visszapillantásában leírja, hogy a svájci és a német állam kapcsolata az első világháború előtt igen szoros volt: egymás egyetemein tanítottak, illetve tanultak, és igen jelentős volt a két ország export-import kapcsolata. Svájc hadserege és intézményi rendszere a porosz intézmények mintájára épült fel. Szorosan együttműködtek a vezérkarok is. Egy idő után azonban kezdett olyan félelem ébredni a svájciak egy részében, hogy Svájcból idővel esetleg német tartomány lesz. A háború előestéjén már mozgalom követelte Svájc identitásának megerősítését az idegen (főleg német) befolyással szemben.

Az I. világháború csak növelte a feszültséget. Lassan szakadék nyílt a (Röschtli-evő) német, valamint (e reszelt krumpliból készült ételt nem fogyasztó) francia és olasz nyelvű lakosság között. A francia és olasz svájciak az antant győzelmét látták volna előnyösebbnek, a német nyelvűek ellenben a német győzelemben reménykedtek. És bár tudták, hogy bármelyik fél győzelme megnehezítené Svájc semlegességének fenntartását, a nyelvi csoportok közti feszültség megmérgezte a politikai életet, és nagyobb veszélyt jelentett Svájc önállóságára nézve, mint valami külső fenyegetés. A háború vége felé azonban egy szocialisták vezette munkássztrájk (1918. november 11–14.) elsöpörte ezt a konfliktust, mert igen megrémítette a svájci polgárságot.

A háború után, különösen 1925 után a gazdasági kapcsolatok ismét intenzívekké váltak Svájc és Németország között. A 30-as évek elején a németországi náci mozgalom mintájára létrejött Svájcban a Front-mozgalom, ám rövid életű volt, mert a közvélemény nem fogadta igazán be. Ausztria és Csehszlovákia annektálása csak növelte a svájciak ellenséges érzelmeit a náci Németországgal szemben. Így azután senkit nem ért meglepetésként, hogy 1939-ben a svájci parlament egy franciabarát embert, Henri Guisan-t választotta a hadsereg főparancsnokává. A II. világháború idején, 1940 júniusától Svájcot körülzárták a tengelyhatalmak. S bár gazdaságilag jócskán ki volt szolgáltatva Németországnak, bizonyos, hogy a nép – eltérően az I. világháború idejétől – egyöntetűen ellenségesen viseltetett a náci Németországgal szemben.

Az I. világháború utáni években a győztes Franciaország külpolitikája és Svájc belépése a Népszövetségbe kedvező körülményeket teremtett a németbarát csoportok számára. A versailles-i békeszerződés a svájciak szerint túlságosan szigorú volt Németországhoz. Ráadásul Franciaország olyan passzusokat vezetett be a békeszerződés szövegébe, amelyek a bécsi kongresszus óta érvényes svájci jogokat sértettek, pl. Felső-Savoya katonai megszállásának joga és szabadkereskedelmi zóna fenntartásának joga Genf francia területekkel érintkező külső sávjában. Ez utóbbi különösen fájdalmasan érintette Genf gazdasági életét.

A következő ügy, ami megosztotta a svájciakat, az ország belépése volt a Népszövetségbe. 1920 májusára népszavazást rendeltek el, ugyanekkor magas beosztású értelmiségiekből bizottságok létesültek a belépés megakadályozására. Ezek úgy látták, hogy a csatlakozás veszélyeztetné az ország semlegességét, de az ország végül kis többséggel (főleg a francia nyelvű lakosság szavazataival) a belépés mellett döntött.

A Népszövetség-ellenes bizottságok erre 1921-ben megalakították a Volksbund für eine unabhängige Schweiz (rövidítve: VUS-t), azaz az Uniót a Független Svájcért, és célul tűzték ki, hogy küzdenek minden népszövetségi kötelezettség ellen, amely veszélyezteti az ország függetlenségét. A VUS alapítói között voltak svájci képviselőházi tagok és katonatisztek, pl. az idősebb és az ifjabb Wille, Sprecher von Bernegg és Eugen Bircher. Bircher egyúttal testőrséget is szervezett a kommunisták hatalomátvételének megakadályozására. Bircherről feltételezik, hogy Hitler támogatóinak egyike volt, de bizonyíték nincs rá. A VUS tekintélyét még számos egyetemi tanár és neves jogász személye is emelte.

Bár a VUS kis elit csoport maradt, mégis némi sikert ért el, mert kitűnő kapcsolatai voltak bizonyos politikusokkal. Lobbizó csoportot alakítottak, vitafórumokat szerveztek a parlament tagjai számára, népszavazást kezdeményeztek pl. a Genf körüli szabadkereskedelmi zónáról, azután felhívták a figyelmet a Ticinot és néhány dél-svájci völgyet veszélyeztető olasz benyomulásra. Kampányt indítottak az idegen kitüntetések viselése ellen, nehogy korrumpálhassanak egyeseket Franciaország részéről, pl. a Légion d’honneur medállal. A VUS-ról hamarosan egyértelművé vált, hogy németbarát társaság. A 30-as években már belpolitikai kérdésekkel is foglalkozott, és autoritárius törvények bevezetését javasolta.

A szervezet szócsöve az 1921-ben alapított Schweizerische Monatshefte für Politik und Kultur volt. Főszerkesztője dr. Hans Oehler. A folyóirat már nyíltan szót emelt a svájci–német kapcsolatok mellett. A Népszövetség- és Franciaország-ellenesség jó talajul szolgált a németbarátság és más, autoritárius politikai eszmék számára. A VUS tagjai közül egyesek a nacionalizmus és szocializmus szintézisének kérdésével és fajelméleti gondolatokkal is foglalkoztak.

A Monatshefte és a VUS köréhez tartozók között kiemelkedő figura volt a fiatalabbik Wille. Rokonsága is a német jobboldalhoz fűzte: édesanyja révén a Bismarck-családdal, felesége révén pedig II. Vilmossal volt rokonságban. Édesapja, az idősebb Wille nagy csodálója volt a német hadseregnek. A fiatal Wille a 30-as években magas pozíciót vívott ki magának katonai szakértelmével a svájci hadseregben. Wille korán összeismerkedett Heinrich Class-szal, majd Rudolf Hess-szel. Hesstől, aki hetente egyszer a Wille családnál ebédelt, sokat hallott Hitler eszméiről. Mindketten úgy vélték, hogy mind a marxizmus, mind a zsidók túl nagy befolyásra tettek szert Németországban, de Wille hibának tartotta volna a zsidók megölését. Véleménye szerint a baj oka, hogy a németekben, különösen a munkásosztályban nincs nemzeti érzés, s ezt szerény birtokhoz juttatással lehetne orvosolni (ebben A. Damaschke kisbirtok-mozgalma hatott rá). Wille mindenesetre szerette volna a német jobboldalt valami előrevivő eszme mögé felsorakoztatni, és egyetlen vezér mögött egyesíteni.

1922 decemberében Wille felkereste Tirpitz nagyadmirálist, és együtt eltervezték, hogy Gustav von Kahr – 1920–21-ben volt bajor miniszterelnök – vezetésével diktatúrát létesítenek Németországban. Wille felkereste Hitlert is, és bár később, a bíróság előtt tagadta, a bizonyítékok szerint mégis alighanem 2000 svájci frankot adományozott Hitlernek. A Kahr diktátorságáról szóló terv érdekében azonban sem Tirpitz, sem Wille nem tettek további lépéseket.

1923 tavaszán azután, amikor a német márka szédítő sebességgel veszíteni kezdett az értékéből, a nácik intenzíven svájci frank-szerzésbe kezdtek. A svájci német, és a köztudottan németbarát svájci lakosokat célozták meg. E célból Gansszer néhányszor Svájcban járt, majd augusztusban maga Hitler is felbukkant Zürichben. Találkozott Oehlerrel, a Pán-Germán Szövetség tagjaival, a Kreuzwehr (félkatonai szervezet) képviselőivel. Beszélt az idősebbik Willevel is, majd a Wille család zürichi villájában részt vett egy magánbeszélgetésen, ahol 30-40 vendég előtt ismertette a programját. Ma már nem lehet tudni, kik voltak jelen, s mennyi pénzt adtak Hitlernek. A bajor rendőrség szerint VUS-tagok voltak a vendégek, Meienberg viszont azt gyanítja, hogy a Wille család gazdag rokonsága is jelen volt. A rendőrségi jelentés csak Oehlert említi név szerint. Maga Hitler tagadta, hogy Svájcban járt volna, bár 1942-ben említette, hogy egyszer volt Zürichben.

A sajtó arról írt, hogy Hitler 123 000 svájci frankot kapott 1923-ban. Oehler és a VUS titkára, Amman mindössze 11 000 frankot említenek. Jürg Wille valószínűtlennek tartja, hogy bárki is világosan lásson az ügyben, mert hiszen még a Wille család archívumában sincs semmilyen feljegyzés Hitler látogatásáról. Érdekes, hogy bár a francia titkosszolgálatot igen érdekelték a Svájc területén működő németbarát csoportok, így különösen a VUS és a Monatshefte, Hitler látogatása és Gansszer pénzszerző erőfeszítései elkerülték a figyelmét.

Kérdés, mennyire volt fontos az NSDAP számára a Svájcból származó pénz. A szerző szerint döntően, mert ebből tudta Hitler meglehetősen jól fizetni magas rangú tisztviselőit a német márka súlyos inflálódása idején, amikor az NSDAP tagdíjai elértéktelenedtek, amikor más német pártok korlátozni voltak kénytelenek a ténykedésüket, megszüntették az újságjaikat, nem tudták fedezni tagjaik útiköltségeit, ha pártgyűlésekre utaztak, és a tagdíjat is élelmiszerben szedték be.

A müncheni sörpuccs utáni időkből még kevesebbet tudunk az anyagi támogatásokról. Wille jr. maga is óvatosabbá vált, különben is a sörpuccs elszakította minden kapcsolatát Hitlerhez és Hesshez. Hess 1930 körül megpróbálta felújítani ezeket a kapcsolatokat, ezért egyidejűleg meghívta Willét és Hitlert magához Münchenbe. Wille itt állítólag bírálta a nácik zsidóellenes politikáját.

Wille találkozása Hitlerrel kitudódott, és kiváltotta a svájci sajtó támadásait. Ennek ellenére Wille továbbra is igyekezett erősíteni kapcsolatait Németországgal. 1937-ben a leánya feleségül ment Ernst von Weizsäker fiához, így Wille kitűnő információkhoz juthatott ezentúl. 1940 nyarán Ernst von Weizsäcker még azt is megígérte Willének, hogy időben figyelmezteti, ha Hitler meg akarja támadni Svájcot. Wille jó barátságban volt Ulrich von Hassell-lel is, aki 1932–37 között Németország római nagykövete volt, s az ő révén Wille találkozott Goebbels-szel Rómában 1934- ben. Wille karrierjének azonban ezen a ponton már ártottak a náci németekhez fűződő kapcsolatai, és a svájci hadsereg legmagasabb posztjára nem őt, hanem Guisan tábornokot választották meg. Wille megpróbált intrikálni Guisan ellen, s ebben fel tudta használni a Weizsäcker családtól kapott információt: a németek 1940 júniusában francia–svájci katonai együttműködésre utaló dokumentumokat fogtak el. Ekkoriban Wille és a VUS-tagok egyre erőteljesebben hallatták hangjukat. 1940 novemberében 173 kiemelkedő svájci személyiség memorandumot adott át a Szövetségi Tanácsnak, az ún. Kétszázak Memorandumát. Az aláírók között szerepelt Ammann, a VUS titkára, Gustav Daniker, a svájci hadsereg magasrangú tisztje és dr. Fritz Rieter, Wille sógora. A memorandumban azt követelték, fojtsa el a Szövetségi Tanács a náciellenes hangú sajtót. Daniker egy hasonló tartalmú memorandumban azt is követelte, hogy Svájcot kapcsolják még erősebben a tengelyhatalmakhoz. Danikernek a Fronthoz fűződő kapcsolata ekkor már botrányt váltott ki, ezért Guisan elbocsátotta a hadsereg kötelékéből. 1942 folyamán Daniker és más VUS-tagok tovább folytatták propagandamunkájukat, azaz tovább próbálták építgetni Svájcban az ötödik hadoszlopot.

A memorandum aláírói és védelmezői, köztük Wille és Bircher csak a háború után kerültek a közvélemény ítélőszéke elé, amikor Svájc meg akart szabadulni múltjának náci vonatkozásaitól. Ammant elbocsátották állásából, és jónéhány VUS-tagot hazaárulás vádjával bíróság elé állítottak. Végül azonban keveseket ítéltek el. Egyikül Oehler volt, ő egy évet töltött börtönben. Szabadulása után tagja lett a neonácik nemzetközi láncolatának. Birchert súlyosan elmarasztalták, amiért vezető szerepet vállalt a keleti német frontra ment svájci egészségügyi misszióban 1941–42-ben. Wille 1942-ben nyugdíjba vonult. Az a kísérlete, hogy megszerezze a német nagykövet segítségét egy Guisan elleni intrikához, csak a halála után, 1959-ben került napvilágra. Ha életben maradt volna, aligha kerüli el a bírósági eljárást.

A cikk végén a szerző számbaveszi, milyen okok, indítékok vezettek bizonyos svájci csoportokat, rétegeket arra, hogy pártolják, sőt anyagiakkal is segítsék a németországi náci mozgalmat. E csoportok főként német nyelvű svájciakból kerültek ki, s a szellemi elit tagjaiból és katonatisztekből álltak. Mi motiválta őket? Aggódtak Franciaország katonai túlsúlya miatt, és féltették a legyőzött Németországot a bolsevizmustól. Fenyegetőnek látták Franciaország erejét a svájci-német kultúrára nézve is. Bár ambivalens érzésekkel figyelték a nácizmus erősödését, kezdték elfogadni, mint amely újra erős Németországot testesít meg. Voltak, akik azt akarták, Svájc is hasonuljon, demokráciáját cserélje fel autoritárius politikai rendszerre. A szerző eltöpreng azon, hogy ha netalán Németország megszállta volna Svájcot, bizonyára akadtak volna a VUS tagjai között, akik vállalták volna a kooperációt a nácikkal. Érdekes megfigyelés azonban, hogy a VUS mindig erős svájci hadsereget akart, és elkötelezett maradt a svájci állam mellett. A VUS és a Front között különbség volt az, hogy a Front-tól eltérően a VUS és a Monatshefte még 1933 után is bizonyos finom, kritikai távolságot tartott a náci Németországtól. Voltak autoritáriusok, voltak konzervatívok, bírálták a demokráciát, még opportunisták is voltak, de kifejezetten svájci nácik nem voltak – állítja Raffaek Scheck. Általában alig hangoztattak antiszemitizmust, még Oehler sem, mielőtt csatlakozott volna a Fronthoz. Az antiszemita hang soha nem erősödött fel sem a VUS kiadványaiban, sem a Monatshefte-ben. A rasszizmusnak nem volt, nem lehetett helye a többnyelvű Svájcban.

A Hitlert 1923-ban támogató németbarát csoport vonzereje mindig korlátozott maradt. A VUS elitista csoport volt, és főleg Zürich, Aargau, Basel-Stadt, Bern, Schaffhausen és Szent-Gallen kantonokból kapott támogatást, a francia nyelvű területekről és Ticinoból alig. Vidéki romanticizmusa ellenére a VUS-hoz főleg városi vezető rétegek csatlakoztak. Programja némely pontjával e szervezet tömegeket vonzott, pl. azzal, hogy tiltakozott a Népszövetségbe való belépés ellen, és bírálta Franciaország politikáját Svájccal szemben 1920-ban. A kommunizmustól való félelem a svájci általános sztrájk után, és a német kommunisták mozgolódásai 1919 és 1923 között szintén élesztették a németbarát érzelmeket és bizonytalan autoritárius ideákat a VUS tagjaiban, katonatisztekben és polgári személyekben is – de ezek mindannyiszor szemben találták magukat a közvélemény fő áramával. Mégsem lehet semmibe venni a VUS-t és szimpatizánsait, hiszen erős pozícióik voltak a vezető polgári pártokban, a parlamentben, a hadseregben és a kormányban.

Raffael Scheck: Swiss Funding for the Early Nazi Movement: Motivation, Context and Continuities (Svájci anyagi támogatás a korai náci mozgalomnak – motiváció, háttér és összefüggések). The Journal of Modern History, 71. évf., 4. szám, 1999. dec., 793–813. p.

Fodor Mihályné