XII. Pius pápa

Az 1999-ben napvilágot látott mű szerzője, John Cornwell a cambridgei Jesus College tudományos munkatársa, díjnyertes újságíró. I. János Pál pápa haláláról írott könyve (A Thief in the Night: The Death of Pope John Paul I) bestseller volt. Katolikus egyházi témájú tanulmányait, cikkeit rendszeresen közli az Independent, az Observer és a Tablet. II. János Pálról rövid életrajzi írásai jelentek meg a Sunday Timesban és a Vanity Fairben.

Új könyvében Eugenio Pacelli – azaz XII. Pius – életéről ír. A pápa gyermekkorának, egyházi és politikusi pályája alakulásának alapos bemutatásán keresztül jut el Pacelli pápaságához és pápai hatalmának a jellemzéséhez. Ő a pápa első olyan életrajzírója, aki antiszemitizmusának hátterét is részletesen igyekszik feltárni.

Kutatását nehezítette a Vatikáni Levéltár XII. Piusszal kapcsolatos dokumentumainak 75 éves titkosítása. Amennyire tudni lehet, Pacelli nem vezetett naplót, és kiterjedt magánlevelezést sem folytatott.

XII. Piust 1963-tól egyre több támadás érte a háború alatti magatartása miatt. Alakját fokozatosan körbefonta egy „fekete legenda”: a háború alatt – politikai számításból vagy kishitűségből – tétlenül, némán szemlélte az emberiség elleni bűntetteket, amelyeket pedig közbelépésével talán meg tudott volna akadályozni. A vádaskodást Rolf Hochhuth színdarabjának (Der Stellvertreter – A helytartó) berlini bemutatása indította el. A dráma könyörtelen cinikusként ábrázolta XII. Piust, akit jobban érdekeltek a Vatikán részvényei, mint a zsidók élete.

Ez a kihívás sokakat válaszlépésre sarkallt. A történészek hiteles iratok felkutatására törekedtek. Az egyház pedig, a vádak eloszlatása végett, megkezdte a Szentszék háborúval kapcsolatos dokumentumainak szelektív közzétételét. VI. Pál a munkát három jezsuita atyára bízta: Angelico Martinire, a Civiltá Cattolica szerkesztőjére, aki már korábban bejuthatott a Vatikán zárt levéltárába; valamint a pápai Gergely Egyetem két egyháztörténész profesz-szorára, Burkhart Schneiderre és Pierre Blet-re.

A vatikáni államtitkárság levéltárában találhatók XII. Pius üzenetei és beszédei, világi és egyházi méltóságokkal folytatott levelezése, valamint az államtitkárság jelentései, feljegyzései. Ezeket tisztviselők készítették feletteseik tájékoztatása vagy javaslattétel céljából. Magánjellegű feljegyzések is vannak, elsősorban Tardini bíboroséi, akinek a történészek örömére szokása volt, hogy tollal a kezében gondolkozzék. Itt őrzik az államtitkárság levelezését a Szentszék külföldi képviselőivel, nunciusaival, internunciusaival és apostoli delegátusaival, valamint az államtitkárság és a Vatikánban akkreditált nagykövetek vagy követek diplomáciai jegyzékváltásait. A dokumentumok nagy részét az államtitkár vagy az államtitkárság I. szekciójának titkára nevében és aláírásával küldték el, de kétségkívül a pápa szándékait tükrözik. Ezek alapján született 1981-ben az Actes et Documents du Saint-Siège relatifs á la Seconde Guerre Mondiale című, 11 kötetes forráskiadvány-sorozat. A gyűjtemény válogatási elvei megkérdőjelezhetők: nem ellenőrizhető a közzétett anyag teljessége és hitelessége – így nem zárható ki, hogy terhelő bizonyítékokat elhallgattak.

A kutatók is munkához láttak. Életrajzok születtek,¹ továbbá tanulmányok a pápa háború alatti tevékenységérőI.²

Cornwell úgy gondolta, hogy XII. Pius tetteinek (esetleges mulasztásainak) előítéletektől mentes bemutatása egész életét felölelő krónika megírását követeli. Az általa használt feldolgozások közül néhányat kiemelve szeretném felhívni a figyelmet a témával foglalkozók eltérő álláspontjaira.

Saul Friedländer, a náci időkben élt történész munkáját (Pius XII and the Third Reich: A Documentation. London, 1966.} a vatikáni német nagykövetek jelentései alapján állította össze.³ Megállapítja, hogy a pápa pozitív részrehajlással viseltetett a németek iránt. Ezen a náci rendszer természetének ismeretében sem változtatott.

Guenter Lewy (The Catholic Church and Nazi Germany. New York, 1964) szerint a keresztény teológusok már régóta vitatkoznak azon, hol van a választóvonal a keresztényi óvatosság (körültekintés) és a keresztényietlen gyávaság között. Ezt a vonalat gyakran nehéz meghúzni. Léteznek helyzetek, amikor az ember bűnt von magára, ha (akár a rosszabb elkerülése végett is) a bűncselekményeket elhallgatja. A hallgatásnak vannak határai – véli a szerző.

Carlo Falconi is a pápa „hallgatásáról” írt könyvében (The Silence of Pius XII. London, 1970; olaszul 1965.), és azt a reményét fejezi ki, hogy valaki majd folytatja az általa megkezdett kutatást, jobb eredményeket érve el.

Robert Katz 1969-ben a római zsidók deportálásáról írva (Black Sabbath: A Journey Through a Crime Against Humanity. London, 1969.) új megvilágításba helyezte a pápát. Eszerint tudott a náci megtorlásról, és nem érzett együtt az áldozatokkal. Pacelli, mondja, összejátszott a náci rezsimmel, s az – hallgatásáért cserébe – megjutalmazta a Vatikán területen kívüliségének (látszólagos) tiszteletben tartásával. Katz nyíltan elítélte, hogy XII. Pius a katolikus egyház védelmében zsidók életét áldozta fel. Ezért Olaszországban Katzot rágalmazásért perbe fogták.

Pinchas Lapide (The Last Three Popes and the Jews. London, 1967.) szerint a Szentszék minden más nyugati szervezetnél – a Vöröskeresztet is beleértve – többet tett a zsidók megsegítéséért. Kiszámította például, hogy XII. Pius közvetve vagy közvetlenül 860 ezer zsidó életét mentette meg. Kétséges azonban, hogy a zsidó történész véleményét bármiféle ellentétes bizonyíték megingathatta volna. Célja ugyanis a II. vatikáni zsinat merész „zsidó szkémá”-ja előtti főhajtás volt (mellyel elismerték a zsidó vallás egyenlő jogait és a kereszténységhez fűződő eloldhatatlan kötelékeit).

Owen Chadwick könyve (Britain and the Vatican during the Second World War. Cambridge, 1986) a legátfogóbb portré a háborús idők Pacellijéről. A pápát félénk, érzékeny, szent emberként jellemzi, aki dilemmába került. Egyáltalán nem biztos, hogy hibázott, hiszen ha beszél, még rosszabb helyzetbe sodorhatja mind a zsidókat, mind a keresztényeket. Jonathan Steinberg viszont kritizálja Chadwicket, mert úgy véli, bizonyos tényekről ugyanúgy hallgat, ahogy a pápa tette korábban.

Az idézett példákból látható, hogy a kutatók – különböző érdekektől vagy felfogásoktól vezéreltetve – eltérően vélekednek a pápa magatartásáról.

A katolikus egyház sem maradhatott szótlan. A Borgo Santo Spiritóban is megkezdődött a nyomozás egy különleges Pacelli-életrajz megírása végett, amely boldoggá és a szentté avatásának alapjául szolgált. Az ilyen eljárás vége az avatás, a csalatkozhatatlan pápai nyilatkozat arról, hogy egy személy hősies, erkölcsileg tiszta életet élt, és a mennyben lakozik. Az előzményeket tekintve nem kétséges a procedúra politikai jelentősége.

Az 1950-es szent évben sokmillió katolikus zarándokolt Rómába, hogy kimutassa a pápaság és XII. Pius iránti hűségét. Már megjelenése, a vele való személyes érintkezés is csodálatot váltott ki az emberekből. A hívőknek XII. Pius a pápai ideált testesítette meg: sérthetetlenség, tisztaság, Isten által felszentelt felsőbb autoritás, csalatkozhatatlanság (tévedhetetlenség) a hitről és az erkölcsről tett kijelentéseiben. A pápa hatalmának ilyen fokú kiterjesztése, a pápai primátus megteremtése a XIX–XX. század fordulójának a kezdeményezése volt. Az egy személy kezében összpontosuló óriási hatalom árnyoldalait találóan fogalmazza meg a XIX. században élt John Henry Newman: „Ez rendellenesség, ami nem jár jó eredménnyel. [A pápa]... istenné válik, nincs senki, aki ellentmondjon neki, nem ismeri a tényeket, és kegyetlen dolgokat művel, anélkül hogy tudna róla.”

A monolitikus, győzedelmes egyház egyedül van közösségben Istennel, de nem alkot közösséget a világgal. Minél emelkedettebb a pápa, annál jelentéktelenebb a hívő. A katolikus autoritás piramidális modellje – amelyben az egyházat egyetlen ember irányítja fehér palástban, nagyon egyenlőtlen hatalmi rendszerben – korábban nem létezett. Pacelli viszont már a pápává választását megelőző évtizedekben, tudatosan úgy politizált, hogy Krisztus földi helytartójának tisztét ilyen magasságokba emelje.

Cornwell három sarkalatos kérdés köré szerkeszti munkáját: Pacelli viszonya a németekkel; viszonya a zsidókkal; s e két szál összekapcsolódása a háborúban. A pápát magánemberként, politikusként és egyházfőként ebben a viszonyrendszerben mutatja be. (Ezek természetesen nem választhatók el egymástól, inkább az az érdekes, miképpen befolyásolja egyik a másikát, és melyik motiválja erősebben a pápa cselekedeteit.)

Hitler korán felismerte az egyházban a nemzetiszocializmus lehetséges ellenségét. A katolicizmust politikai és szellemi értelemben is megsemmisítendőnek tekintette. Cornwell elmarasztalja az egyházat, amiért nem ítélte el (már az 1930-as évek elején!) egyértelmű és nyíltan vállalt nyilatkozatban a nemzetiszocializmust (bár felhívta a hívők figyelmét a politikai extrémizmus veszélyességére és a rasszizmus gonoszságára). Csak helyi kezdeményezések voltak, szélsőséges megoldásokkal próbálkoztak, például a náci párt tagjait kitagadták az egyházból, megfosztva őket a szentségek felvételétől. Ezzel tulajdonképpen Hitler nézetével összecsengő véleményt fejeztek ki: vagy katolikus valaki, vagy német.

Pacelli konkordátum-politikájával kiszolgáltatta a német katolikus egyházat Hitlernek. A nácik nyílt kommunistaellenessége ösztönzi a Vatikánt a konkordátum elfogadására. Már a Lateráni Szerződés (1929. február 11.) is – a politikai és szociális katolicizmus elnyomására irányuló pontjaival együtt – tartalmazta az elveket, amelyeket Pacelli meg kívánt valósítani a Németországgal kötött konkordátumban. XII. Piusnak az olasz fasizmussal való megbékélése Hitlernek azt mutatta, hogy az egyház jobban bízik az új, dinamikus politikai erőkben, mint a liberális demokráciában, amellyel a Szentszék nem tudott megegyezni. A nácik a rájuk jellemző sarkítással ezt így fogalmazták: a fasiszta eszmék közelebb állnak a kereszténységhez, mint a liberális vagy az ateista, marxista gondolatok.⁴ Cornwell itt a Hitler és Pacelli közti objektív érdekközösségre mutat rá, amennyiben a szerződés aláírását mindketten üdvözlik, majdani megegyezésük mintájának tekintik – és mindketten a maguk előnyére akarják felhasználni.

Pacelli különös eszközöket választott célja elérésére. A konkordátumról folyó tárgyalásokból kizárta a berlini nunciust (a német egyház képviselőjét), és a katolikus Centrumpárt vezetőjét bevonva próbálta a Vatikán számára a legelőnyösebb feltételeket kialkudni. Ragaszkodott az egész birodalomra kiterjedő konkordátum megkötéséhez. A centrumpárti Brüning kancellárt szinte utasította, hogy olyan adminisztrációt alakítson ki, amellyel ez megvalósítható – akár a nácik kormányba való bevonása árán is. Brüning Pacelliről adott legtalálóbb jellemzése nem került bele közzétett visszaemlékezéseibe;⁵ Cornwell kéziratban találta meg: „Minden siker [gondolta Pacelli] csak a pápai diplomácia révén érhető el – írta a politikus. – A konkordátumok rendszere vezette arra Pacellit és a Vatikánt, hogy megvessék a demokráciát és a parlamentarizmust... Hajthatatlan kormányok, merev centralizáció és szigorú szerződések által feltételezték bevezetni az állandó rend, a béke és a csend korszakát.”⁶

Pacelli figyelmen kívül hagyta az egyes német államok már meglévő szerződéseit is az egyházzal. Scholder⁷ politizálását elemezve Cornwell megjegyzi: a katolikusok vallási jogainak megőrzéséért cserébe engedte a Centrum feloszlatását, ellehetetlenítette a köznépi katolikus ellenállást – vagyis a német egyház depolitizálásával kiszolgáltatta azt a náciknak. Cornwell szerint Pacellié az elsődleges felelősség az utolsó, még működő német demokratikus párt önfeloszlatásos megszűnéséért. Ezzel a döntésével XII. Pius hozzájárult a nemzetiszocialista hatalom kiteljesedéséhez (a nácik a politikai katolicizmus felszámolásával keletkezett vákuumot azonnal kitöltötték).

Hitler hatalomra kerülése után már áprilisban megkezdődtek a zsidók – eleinte csak a kereskedők – elleni rajtaütések. Ezek gyakran halállal végződtek. E kezdeti akciókkal Hitler tulajdonképpen a katolikus egyház reakcióját mérte fel. Nem kellett csalódnia, a Vatikán – ugyan nem nyíltan – arra az álláspontra helyezkedett, hogy a zsidók bizonyára meg tudják védeni magukat. Így hát fontosabb kérdésekkel, például katolikus társaságok és iskolák szervezésével kell foglalkozni.

A konkordátum megkötésével a náci rezsim elnyerte a katolikus egyház jóváhagyását; ettől kezdve az nem szólhatott bele az állam ügyeibe. A zsidók üldözése és gyilkolása közben Németországban hivatalos politika lett. Cornwell a Szentszék bűnrészességéről beszél, azon az alapon, hogy a papok részt vettek a hitelesítési eljárásokban, keresztelési és házassági dokumentumok adatait adva ki a vér szerinti tisztaságról; nem használták fel a kánonjogot az ellenszegülésre.⁸

Goldhagen és Lewy szerint is a bűnrészesség folytatódott a náci rezsim alatt. A katolikus és az evangélikus egyház végül is kapcsolatba hozható a haláltáborok megvalósításával.⁹ „Az egyház együttműködése folytatódott a háború évei alatt is, amikor zsidónak lenni már nemcsak egy kormányzati állás vagy a megélhetés elvesztését jelentette, hanem a deportálást és a leplezetlen fizikai megsemmisítést.”¹⁰ Az 1939-es, ún. elveszett enciklika (Humani generis unitas, Az emberi faj egysége)¹¹ is a tradicionális katolikus antiszemitizmust példázza. Elfogadhatatlannak tartja ugyan a rasszizmust, de a judaizmusra tett megjegyzései az ismert véleményt ismétlik, miszerint a zsidók felelősek a saját sorsukért. Isten ugyan kiválasztotta őket, hogy utat nyissanak a Krisztus általi megváltáshoz, de a zsidók megtagadták ezt, és megölték őt. Így most, „elvakulva világi szerzeményeiktől és anyagi javaiktól”, megérdemlik fizikai és szellemi romlásukat.¹²

Cornwell megemlíti XI. Pius rosszalló véleményét az antiszemitizmusról, majd élesen szembeállítja ezzel és elítéli Pacelli cselekedeteit. XI. Pius belga zarándokok előtt a következőket fejtette ki: „Lehetetlen a keresztényeknek részt venni az antiszemitizmusban. Elismerjük mindenki jogát az önvédelemre és arra, hogy a megfelelő eszközöket válassza legitim érdekeinek megóvásához. De az antiszemitizmus nem fogadható el. Spirituálisan mi mind szemiták vagyunk.”¹³ Ezt követően Cornwell kategorikusan kijelenti: nincs bizonyíték arra, hogy XI. Pius látta az enciklika szövegtervezetét vagy beleszólt volna a megfogalmazásába. (Tény, hogy a pápa már súlyos beteg volt; aligha valószínű azonban, hogy teljesen magukra hagyta volna az enciklika szövegezőit. – G. I.) Arra viszont talált bizonyítékot, hogy Pacelli a XI. Pius halála és a konklávé összeülése közti időben megsemmisítette a szöveget.

Pacelli antiszemitizmusa személyes élményekből táplálkozott. Már gyermekként hatott rá IX. Pius korának a zsidókkal szemben előítéletes légköre. Müncheni nunciusként szerzett tapasztalatai alapján a zsidókat azonosította a keresztény Európát leromboló 1923-as „bolsevik puccs” előkészítőivel. Pacelli idegenkedését a nemzetiszocializmus által nyíltan kifejezett rasszizmussal szemben a 30-as években háttérbe szorította „a kommunizmus vörös háromszögétől” (Szovjet-Oroszország, Mexikó, Spanyolország) érzett félelme. Hitte, hogy a zsidók érdekében történő beavatkozás az egyházat olyan erők szövetségébe taszítaná, amelyek végső célja az intézményes egyház végső lerombolása (főleg a Szovjetunió részéről). E meggyőződés által vezérelt politizálása a háború alatt bontakozik ki igazán, majd a hidegháború időszakában éri el a csúcspontját.¹⁴

1943. október 16-án a németek megkezdték a római zsidók deportálását. A pápa számára viszont fontos volt a náci megszálló erők jelenléte Rómában; a fenyegető hatalmi űrben ez háríthatta el a kommunista hatalomátvétel veszélyét. Döntéseit ennek az elkerülése irányította.

A háború után, változtatva taktikáján, a kommunisták ellen védekezve összefogott a politikai katolicizmussal, az újjáalakuló kereszténydemokráciával – amelyet korábban, amikor érdekei úgy kívánták, a nácik lába elé vetett. Katolikus ember a pápa álláspontja szerint nem lehetett tagja vagy szavazója a kommunista pártnak. Az 1948-as választást a „keresztény civilizációért” folyó küzdelem jegyében vívta. Halálos bűn elkövetésében marasztalta el azokat is, akik nem mennek el szavazni. Választási hadjáratának mottója: Krisztusért vagy Krisztus ellen! Mintha visszacsengene az 1930-as évekből a német katolikus egyház próbálkozása, hogy megküzdjön a fennmaradásáért a diktatúrában. Akkor is, most is a pápa döntött (a német katolicizmus sorsáról, Rómában!). Kelet-Európa hívőitől elvárta, hogy semmiképp ne működjenek együtt a szovjet vágású kommunizmussal; az 1930-as évek diktatúráival szemben viszont megalkuvásra ösztönözte őket a túlélés érdekében. Vajon tudatában volt annak, hogy ez kiszolgáltatásukat jelenti?

A háború előestéjén azon munkálkodott, hogy Lengyelország engedjen egy, a Vatikán által kezdeményezendő nemzetközi konferencia nyomásának, és hozzon áldozatot Németország megbékítéséért.

1942 tavaszán már tudott a „végső megoldásról”, de megfelelő alkalomra várt, hogy felszólaljon. A világ közvéleményének nagy része a karácsonyi szentbeszédtől remélte – legalább az antiszemitizmus nyílt elítélését. A pápa azonban csak ennyit mondott: „... százezrek saját hibájukon kívül, néha csak a nemzetiségük vagy a fajuk okán halálra vagy fokozatos megsemmisítésre vannak ítélve.”¹⁵ Myron Taylornak, Roosevelt vatikáni képviselőjének, és Osborne-nak, a vatikáni angol követnek a véleménye jól tükrözi a csalódottságot. A pápa – írják – csak általában beszél a pusztítás áldozatairól. Nem emel nyíltan szót a zsidók üldözése ellen, meg sem említi a nácikat. Osborne megkérdőjelezi a pápai semlegességet, mivel az egyházfő kizárólag azzal törődik, hogy megakadályozza Róma bombázását, és a zsidókat újfent kiszolgáltatja az öldöklésnek, a Vatikán területen kívüliségének elismertetése érdekében.¹⁶

Hitler tervei között felmerült a Vatikán elfoglalása és XII. Pius fogságba ejtése is. Cornwell hangsúlyozza: ezt azért vetette el, mert megbizonyosodott arról, hogy Olaszországban a legerősebb politikai és társadalmi hatalom a katolikus egyház. Vagyis Pacellinek lettek volna eszközei a cselekvésre. Minden a magánember Pacelli érzésein, meggyőződése vezérelte egyszemélyes döntésein múlott.

Imponáló az őszinteség, amellyel Cornwell feltárja az olvasó előtt a könyv befejeztekor érzett morális megrendülését. Kiderült, hogy nem felmentést írt, hanem a korábbiaknál részletesebb és megalapozottabb vádiratot. A szerző alapvető dilemmája a felelősség kérdése. Vajon a pápa személyesen tehető felelőssé a történtekért (és a meg nem történtekért)? Vagy a pápaság mint intézmény kényszerítette korlátok közé a tisztség viselőjét? Úgy érzem, Cornwell ebben fölmenti a pápát, amennyiben nem személyesen teszi felelőssé. Azt mondja, nehéz volt feldolgoznia a tömeggyilkosságok tényét, és óriási kihívást jelentett számára a megfelelő válaszadás. Ám pápaként egyedülálló kötelezettségeket is hordozott a vállán: a katolikus világ tőle várta a megnyilatkozást. A világháború horrora azonban olyan megmérettetés elé állította őt és a pápaságot is, amilyennel történelme során még nem találkozott.

A könyv elolvasása után úgy tetszik: a döntéshozatalt XII. Pius diktatórikus hajlama is befolyásolta. A „diktatórikus egyház” kiépítése (politikai, állami és szellemi hatalom egyben) jutott a feladatául, amivel – személyiségéből adódóan – könnyen tudott azonosulni.

Kaas (a német Centrumpárt vezetője) korabeli vélekedése a Lateráni Szerződésről éles fényt vet az akkor még államtitkár Pacelli politikai meggyőződésére. Kaas érvekkel támasztotta alá, hogy a Mussolinivel kötött szerződés ideális megegyezés volt a modern tekintélyuralmi állam és a modern egyház között. A központi kérdés az volt, hogy az állam elfogadja-e a Kánonjogi Törvénykönyvet a katolikus állampolgárokra nézve. „Az autoritárius egyháznak jobban meg kell értenie az ‘autoritárius’ államot, mint másoknak... Senki nem értheti meg jobban az igényt egy olyan, minden részletre kiterjedő jogra, amit az egyház kíván, mint a diktátor, aki a saját szférájában bevezetett egy radikális, nem vitatható és megváltoztathatatlan, hierarchikus fasiszta építményt.”¹⁷ Cornwell szerint a pápai primátus eszméjét sohasem hasonlították ennél nyíltabban a fasiszta Führerprinziphez. S aligha hihető, hogy Kaas cikke megjelenhetett a Pacellivel való előzetes konzultáció nélkül.

Pacelli szellemisége, amely a Lateráni Szerződés minden sorát áthatja, egységes gondolati rendszer: külpolitikája a birodalmi konkordátum ráerőszakolása a német egyházra; a politikai katolicizmus felszámolásában való tevékeny részvétel; a kommunizmustól való félelem okán a zsidók kiszolgáltatása a náciknak; békekonferencia kezdeményezése, a demokrácia és diktatúra közötti közvetítő, és az egyszemélyes ítélethozó szerepének vállalása; „haszonleső semlegesség”; az állam tiszteletének az isten tisztelete elé helyezése.

Egyházpolitikája a pápai primátus megteremtése: egyszemélyes döntéshozatal; nem volt tanácsadója, bizalmasa, a püspökök véleményét soha nem kérte ki; a kollegialitás kiküszöbölése; tévedhetetlenség; a monolitikus, triumfalista, hierarchikus egyház kiépítése; centralizáció: teljesen alárendelte a nemzeti egyházakat Rómának; elnyomta az Új Teológia nevű francia katolikus mozgalmat; az egyházi állam igazgatásához hasonlatossá akarta tenni a katolikus államok berendezkedését; ellenőrizte a vatikáni sajtót; propagandafilm készült róla (Pastor Angelicus).

XII. Pius nyilvánvalóan nem volt „szörnyeteg”, egysíkúan rossz ember. Sokkal összetettebb, tragikusabb a jelleme. Alapszemélyiségét magasztos lelki elvágyódás, és a szárnyaló, mindent ellenőrizni akaró hatalmi ambíció kettőssége formálta. Végzetes konfliktusa ez az autoritásnak és a keresztényi szeretetnek. Tragédiája – elsősorban pedig a pápaságé – az, hogy az egyház megreformálásának szükségességét felismerte ugyan, de a megoldást a pápai hatalom további erősítésében, és ezzel egyidejű elszigetelésében látta, nem a katolikus tömegek felé fordulásban. Másrészről a történelem súlyos kihívásának a katolikus egyház fejeként nem tudott megfelelni. Hallgatása, mivel sokkal inkább a zsidóktól való megrögzött félelméből, mint diplomáciai stratégiából vagy a pártatlanság kötelezettségéből következett, nem menthető.

Az őszinteség elmulasztása révén lett, bizonyára nem elsődleges politikai értelemben, akaratlanul ideális partner Hitler kimondatlan tervéhez. Ennyiben Hitler biztosítéka, „Hitler pápája” volt, mondja Cornwell.

John Cornwell: Hitler’s Pope. The Secret History of Pius XII (Hitler pápája. XII. Pius titkos története). Viking Penguin, London–New York, 1999. 430 p.

Garai Ildikó

 1. Igino Giordani: Pio XII: Un grande papa. Turin, 1961.; Alden Hatch–Seamus Walshe: Crown on Glory: The Life of Pope Pius XII. London, 1957.; Nazareno Padellaro: Portrait of Pius XII. London, 1956.; J. Smit: Pope Pius XII. London, 1961.; D. Tardini: Pio Xll. Vatican City, 1959.

 2. Di Nolfo: Discorsi e radiomessaggi di Sua Santitá Pio XII., 20 vols. Vatican City, 1955–59.; Saul Friedländer: Pius Xll and the Third Reich: A Documentation. London, 1966.; Robert Katz: Black Sabbath: A Journey Through a Crime Against Humanity. London, 1969.; Pinchas Lapide: The Last Three Popes and the Jews. London, 1967.

 3. Német forrása a Der Nationalsozialismus: Dokumente 1933–1945. Frankfurt am Main, 1957.

 4. Völkischer Beobachter, 1929. február 22. Idézi Cornwell, 115. o.

 5. Heinrich Brüning: Memoiren, 1918–1934. Stuttgart, 1970.

 6. Brüning manuscript, memoirs, 351–52. Harvard University Archive FP 93.4, quoted in W. Patch: Heinrich Brüning and the Dissolution of Weimar Republic. Cambridge, 1998. 295-96. Idézi Cornwell, 125. o.

 7. Klaus Scholder: The Churches and the Third Reich. Vol. 2. London, 1987., 1988. Idézi Cornwell, 143. o.

 8. Cornwell, 154. o.

 9. Daniel Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust. London, 1996. Idézi Cornwell, 154. o.

10. Guenter Lewy: The Catholic Church and Nazi Germany. New York, 1964. 282. o. Idézi Cornwell, 154. o.

11. Passelecq-Suchecky: L’encyclique cachée de Pie XI: Une occasion manquée de l’Eglise face á l’ántisemitisme. Paris, 1995.; Hill: „The Lost Encyclical”. In The Tablet, 1997. nov. 8.; Saul Friedländer: Nazi Germany and the Jews. London, 1997.

12. Cornwell, 191. o.

13. Cornwell, 190. o.

14. Robert A. Graham: The Vatican and Communism in World War II: What Really Happened? San Francisco, 1996.; H. Daniel-Rops: A Fight for God. London, 1963.

15. Acta Apostolicae Sedis, Vol. 35, 1943., 9 skk.

16. Cornwell, 292. o.

17. Cornwell, 128. o.